„Végigjártam a zeneipar egyetemét, de a PhD, az a Wellhello számomra”

„Végigjártam a zeneipar egyetemét, de a PhD, az a Wellhello számomra”

Tóth Gergő nevéhez ma már sok minden kapcsolható, 2016 végére azonban több dolgot is lezárt, búcsúkoncertet adott zenekarával, a Blind Myselffel, és eljött a Magneotontól, hogy saját kiadójára koncentrálhasson.

Meghatározó személyisége vagy a zeneiparnak, mindenki ismer. 
 
Mindenki azért nem, hál' Istennek. Megismerkedtem egy csomó olyan szeletével a világnak, ahol egyáltalán nem evidens a nevem. Ezt nem bánom, mert izgalmas majdnem elölről kezdeni dolgokat, és így bizonyítani. Metálkörökben mindenki ismer mindenkit. Ha viszont kiugrasz ebből, akkor az egész egy teljesen zárt univerzumnak tűnik, amiről a legtöbb ember nem is tud semmit. 
 
Hogyan indult a kapcsolatod a zenével? 
 
Elég csöndes gyerek voltam, sokat álmodoztam. Lehet, hogy ezt kompenzáltam később a zenével. Bár a gyermekeimen is ugyanezt látom, úgyhogy lehet, hogy ez normális. A katonaságban vezetett be egy srác a metál világába. Elsőre még ijesztően befogadhatatlannak tűnt, aztán beszippantott, ahogy tetovált, erőt sugárzó férfiak ülnek a világra. Én is olyan akartam lenni, mint ők. Lett társaságom, haverok, a zene, amit szeretek. Egy egész világot kaptam meg, amiért nagyon hálás vagyok. Összehozott az élet olyan figurákkal, akik hasonszőrűek, mint én, és ez elindított egy irányba. Elindult a Blind Myself. A zenekarommal aztán 3 évet éltünk New Yorkban. Mikor hazajöttem, részt vettem Vörös Andrásnak (Ørdøg) köszönhetően a PANKKK programban, a Tilos Rádión pedig volt egy Hengermajom nevezetű közös műsorunk is, ami aztán a Rádió Caféra került át, ahol műsorvezető és részben szerkesztő is voltam. Ezzel párhuzamosan a Planet Z magazin főszerkesztője lettem, ami a Lángoló Gitárok elődje volt. Ez egyébként véletlenül alakult így, ahogy az MTV Headbanger's Ball is. Andrást riportalanynak hívták a castinghoz, de mivel neki túl korai volt az időpont, én mentem el helyette. Utána felhívtak, hogy mi lenne, ha én lennék a műsorvezető. Közben színpadmesterkedtem sokat, olyan fesztiválokon is, mint a VOLT vagy a Sound, ahol rengeteg embert ismertem meg. Ezeket a melókat akkor mind a zenekarért csináltam, de idővel a „professzionális életem” átvette a hatalmat a zene fölött, és majdhogynem szebb sikereket értem el így, mint a bandával. December 31-én léptem ki a Magneotontól. Most saját cégbe kezdtem, aminek az a neve, hogy Supermanagement. Ez egy kiadó, ami zenekarok menedzselésével is foglalkozik. Örülök, hogy így alakult, hogy sok mindent kipróbálhattam, mert ez a tudás most nagyon jól jön. Tudom, milyen színpadon állni, sok menedzser sosem állt színpadon, és nem érti a lelki nyűgjeit a zenészlétnek. Ismerem továbbá a rádiós szabályrendszert, a kiadói körülményeket stb., és mindezt el tudom mondani azoknak, akikkel együtt dolgozhatok. A kiadókról sok zenésznek ködösek az elképzelései, nem mindig látják a befektetett munkát. Jó lenne egy turnét tartani nekik a zeneipar különböző területein. A Majdnem híres és a Zeneipari Hivatal végül is ilyen. Ha felületes is az ismerkedés, idő hiányában, de mindenképp lehet kapni egy jó impulzust a zeneiparról. 
 
Ezek alapján olyan, mintha a dacos attitűd rád nem is lenne jellemző. Sok élethelyzethez tudtál alkalmazkodni. 
 
A dac nekem a zenekart jelentette, amit mindenképp akartam csinálni. Arról lemondani nagyon nehéz volt, de egy idő után győztek az észérvek, gyerekekkel máshogy látod az életet, mint fiatalabban. Azelőtt mindig egyik dolog jött a másik után, a zenekar pedig mindig ott volt, és így nem aggódtam. Volt kávézóm is, a Dunakavics a Bem rakparton. Előtte soha nem foglalkoztam ilyennel, bele is buktam, de nem bánom, mert legalább ebbe is beleláttam. Ez egy teljesen más világ, és a kiszolgálás öröme mellett, rengeteg a buktató is. Van egy nagy igazság, miszerint annyi pénzt szánj a vállalkozásodra, amennyit nem félsz elveszíteni. Én sajnos kölcsönkértem. A kávézós bukás után viszont felfogtam, hogy a zenekar sosem fejlődhet olyan nagyot, hogy abból tényleg megéljek. A Magneotonhoz Érsek Gáboron (Insane) keresztül vezetett az út. Ő már beleunt, nekem viszont volt kedvem hozzá, és nagyon nem bántam meg a döntésemet. 
 
 
Milyen zenekarokkal foglalkozol most és mit akarsz másképp csinálni ahhoz képest, amit eddig láttál a zeneiparban? 
 
A Wellhello, a Cloud 9+ és az Anna & the Barbies, akiket Ferich Balázzsal, a Blind basszusgitárosával menedzselünk. Új korszak van: régen egy zenekar kiadó nélkül labdába sem rúghatott. Emiatt a kiadók olyan nagyhatalmú mogullá nőtték ki magukat, hogy szinte csak a szerencsén múlott, hogy bekerülhetsz-e vagy sem. Az internetnek hála azonban ma már kiadó nélkül is sikeresen lehet belépni a piacra, jó példa erre a Leander Rising indulása. Persze, aztán mindenképp szükség lesz egyre, de az első lépések abszolút önmaguktól is megtörténhetnek. A magyar zeneipar szerintem átlátható, könnyen lehet mozogni benne, és viszonylag hamar lehet nagy sikereket elérni. Nyugatabbra ez sokkal bonyolultabban működik még. Én nem akarom magam túlárazni, majdhogynem egy öröm projektet szeretnék ebből kihozni. Nem feltétlenül csak egy szerződéshez köthető kapcsolatot szeretnék a zenekaraim és köztem. Ez nem kizárólag irodai munka, kicsit a pszichológiáról és a barátságról is szól. Meg kell oldani szituációkat, és rendelkezésre állni akár vasárnap este is. A zenészek lelki világa gyakran hektikus, amit viszont jól tudok kezelni a metálvilágból hozott tapasztalataimmal.
 
Milyen emberekkel dolgozol szívesen?
 
Olyanokkal, akik bíznak bennem, és tudják, hogy maximálisan értük dolgozom. Ez olyan munka, ahol nem lehet kummantani. Ha nem csinálsz meg valamit, azonnal kiderül. Vagy dolgozol, vagy nem dolgozol. Volt olyan zenekar, akiknél ha megcsörrent a telefonom, összeugrott a gyomrom, mert tudtam, hogy számon leszek kérve, és hiába csinálok egy csomó mindent, mindig csak a rosszat látják meg. A Wellhellónál ezeket egyáltalán nem érzem. Velük óriási élmény együtt dolgozni. Baráti a viszony, jól haladunk együtt előre, és egyre jobban inspiráljuk egymást. Végigjárhattam a zeneipar egyetemét, de a PhD az a Wellhello számomra. A többi zenekari menedzserrel is jó viszonyt ápolok szerencsére. Össze is hoztunk egy menedzsmentcsoportot, ahol azokat a koncertszervezőket szeretnénk elcsípni, akik megnehezítik a zenészek életét. Próbálunk egymásnak segíteni. 
 
Ez mondjuk nem feltétlenül jellemző ebben a szakmában. 
 
Ez egy olyan verseny, ahol mindenkinek van esélye. A klasszikus versenysportot én annyira nem is szeretem, mert ott csak a legerősebb, legügyesebb maradhat talpon. A zeneiparban azt imádom, hogy ha van egy jó dalod, van egy jó szöveged, akkor holnapután te lehetsz a sztár. Ha más zenekarok működnek, a tiéd meg nem, akkor meg magadban kell keresned a hibát, de javítással az esély megmarad. Ettől függetlenül szerencse is kell hozzá néha, és a fizimiska is fontos legtöbbször a hallgatóknak. Irányítani nem lehet száz százalékig a befutási folyamatot, de az esélyt lehetőleg mindenkinek meg kell adni, akiben érezzük a potenciált, a többit meg majd a közönség eldönti. 
 
A Blind Myselfről is döntött a közönség? 
 
A kiadónál eltöltött idő rávilágított arra, hogy mi az, amit jól és mi az, amit rosszul csináltunk a zenekarral. Nem rossz érzés abbahagyni most. Novemberben elbúcsúztunk, én most biztosan nem zenélnék egy évig. Szeretnék később újra színpadon állni, de az időt és az energiát most nem erre szeretném szánni. Rendesen már biztosan nem fogunk visszatérni, mert nincs értelme. Nagyon nehéz összetartani egy zenekart, és a pénz is nagy húzóerő, mindkét irányba. Sokakban él az a téves gondolkodás, hogy a zene az nem munka, és aki zenél, az örüljön neki, hogy muzsikálhat. Pedig ez is rengeteg munkával jár. Ha újra zenélnék, valami olyat csinálnék, ami megrengetné a földet. Egy rockzenekar ne legyen konformista, hanem mondjon oda, legyen visszhangja. 
 
Meg vagy sértve amiatt, hogy ez így alakult? 
 
Abszolút nem. Sőt...! Látom az okokat. Egy ideig az ember azt hiszi, hogy bármit csinál, az biztos, hogy baromi nagy siker lesz. Mindenki a saját zenei ízléséből indul ki. Nagy csapda azt gondolni, hogy ha neked tetszik valami, akkor az másoknak is ugyanúgy tetszik majd. Minden egyes siker különböző siker, és különbözőképpen kell kielemezni. 
 
 
A cikk nyomtatott változata a RCKSTR Magazinban jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.17.