„…ha ezt találta ki a Jóisten, hogy nekem itt van dolgom, akkor itt a helyem.” – Ferenczi György-int

„…ha ezt találta ki a Jóisten, hogy nekem itt van dolgom, akkor itt a helyem.” – Ferenczi György-int

Ferenczi Gyuri és a Rackajam Nashville-ben rögzíte...

Ferenczi Gyuri és a Rackajam Nashville-ben rögzítette legutóbbi stúdiólemezét – erről már sokan értesülhettek, hiszen számos sajtóorgánum cikkezett már a csapat amerikai kalandjáról, Gyuri majdnem mindent el is mesélt már a rendkívüli lemezfelvételről. De jó néhány kulisszatitokkal minket tisztelt meg először, néhány héttel ezelőtt egy kellemes interjú/beszélgetés keretében:

Ha jól tudom, gyerekkori álmod vált valóra azzal, hogy Nashville-ben vettétek fel a legújabb Racka-lemezt.

F.Gy.: Igen, főleg amióta ilyen zenét játszunk. De hát annak idején is nézegettem a borítókat és láttam, hogy egy csomó lemez, amit nagyon szerettem, ott lett felvéve, úgyhogy az óta ki akarok jutni oda.

Pontosan melyik stúdióban voltatok?

F.Gy.: Ez a Prime Studio, teljes mértékben mai, új generációs srácok csinálják, azért ajánlották többen is őket. A hagyományos Nashville-i iskola találkozik náluk a XXI. századi lehetőségekkel, szóval abszolút A kategóriás stúdióról van szó.

Igaz, hogy egy 4 Grammy-t birtokló hangmérnökkel dolgoztatok?

F.Gy.: Nem, nem, az a mastering hangmérnök volt. Az a helyzet, hogy itt van a különbség egy itthoni és egy kint felvett anyag között, ugyanis a maszterig bezárólag idehaza is sokan hibátlan munkát végeznek, a rögzítést is közel ugyanolyan színvonalon meg tudják csinálni - jó hangszínekkel -, mint Amerikában. Miért lenne rosszabb füle egy magyar hangmérnöknek, mint egy amerikainak? Főleg, ha olyan zenéket hallgat, amilyet mi is játszunk. Az utolsó keverésnél van a hiba - nemcsak Magyarországon, ez európai probléma -, amiről főleg ezek a felszínes dancehall-szerű gépzenék tehetnek. Egy természetes hangszerekkel felvett zenét úgy kell maszterelni, mint egy sub-os elektromos muzsikát, amiket amúgy szeretek is, az Apollo 440-t, a Fatboy Slimet, Prodigy-t, efféléket. De ez a semmitmondó akármi, ami megy egész Európában, ez a jellegtelen alibi, amit zenének hívnak, teljesen kiirtotta a természetes hangzásokat. Ezzel szemben Amerikában nincsenek erre rákényszerülve, mert ott akkora az élőzenei piac, hogy nemhogy visszafejlődött volna, még tovább csiszolódott az akusztikus rögzítés. Szerintem az az új lemezünk legnagyobb erénye, hogy nincsen benne semmi flikk-flakk, ha beteszed a cd-t a kocsiban vagy otthon a hifibe, úgy érzed, mintha ott ülnél a zenekarban. Magyarán azt lehet hallani, hogy milyen a Racka, nincs semmi trükk és ezt köszönhetjük Joe Palmacciónak - ő a 4 grammy-s forma -, akitől nagyon sokat tanultunk. De a stúdió egész személyzete és a komplett szolgáltatás is olyan volt, hogy köszönöm szépen. Nem szeretném, hogy az legyen ennek a kicsengése, hogy itt minden szar, ott meg minden jó, mert ez így nem igaz, hangsúlyozom, itthon is nagyon sok profi szakember akad, csak a médiák igényei butítják le a sound-ot.

Hogy valósult meg a dolog?

F.Gy.: Az egész sztori kulcsa, hogy kaptunk egy meghívást Washingtonba, egy ’56-os emlékműsorra és persze az egész brigád repülőjegyét fizették. Erre én megkérdeztem, hogy nem lehetne-e a jegyeket Nashville-be kérni, visszafele pedig Washington-Budapest, a köztes utat pedig mi majd megoldjuk szépen. Mire ők: miért ne? Na, ebben a pillanatban elkezdtük felvenni a kapcsolatot a kinti ismerősökkel, ugyanis nagyon sok barátunk van Nashville-ben – producerek, zenészek – és megkértük őket, ajánljanak valami megoldást ott náluk. Anyagi korlát nem volt, mert nem kerül többe kint sem az egy hetes stúdiómunka, mint itthon, arra pedig megvolt a pénzünk. Végül egy tévés producer ismerősünk ajánlotta a Prime Studiót. Már jó egy évvel ezelőtt elkezdtünk keményen készülni erre a felvételre, abban a pillanatban, amikor felmerült a washingtoni koncert lehetősége, mondván „mi van, ha tényleg összejön?”. Nekiálltunk gőzerővel dolgozni a Rackával, már május elején bepakoltunk minden új dalt a műsorba, amit eredetileg csak a nyár folyamán akartunk apránként csepegtetni, így a koncertszezon alatt begyakoroltuk a lemez anyagát. Nemcsak a dalokat, a balettot is: mikor nyúlsz le, mikor fogod a harmonikát, mikor nyúlsz hátra a hegedűért, satöbbi… Mondtam, akkor ne szarozzunk, úgy érkezzünk meg Nashville-be, hogy kezünkben a komplett anyag és egyben toljuk fel az egészet. Nemcsak az időspórolás miatt, sokkal természetesebb is a végeredmény. Mert ha elkezdesz ott utólag javíthatni, sosincs vége a melónak. De ha túl vagy 70 koncerten és egy próbaidőszakon, nem létezik, hogy nem játszod fel elsőre hibátlanul a műsort. Bíztam a zenekaromban és a muzsikámban és büszke is vagyok, mert sikerült! (nevet) Ráadásul úgy mentünk ki, hogy – életemben először – azt mondtam: nem szólok bele semmibe, szóljon úgy az anyag, ahogy ők elképzelik. Így is történt, ültem szépen, csendben és figyeltem, amit mondanak, javasolnak. Majd bolond lennék ott belebeszélni, ahol ilyen szakértelem van. Nem is kellett csalódnunk: a hangmérnök srác már három nap után elénk rakott két verziót is a felvételből: az egyik a „featured instruments”, azaz a szólistát nagyon kiemelik, az én esetemben a szájharmónika és az ének van előtérben, a zenekar pedig csak background-szerepben. Nem ezt választottam, mert nálunk a zenekari produkció a lényeg, az én játékom és vokálom is a másik verzión találja meg a helyét, a „band feeling”-en, nekünk ez sokkal jobban áll.



Mi újat tanultál az egy hét során?

F.Gy.: Hú, nagyon sok mindent. Például rá kellett jöjjek, hogy a helyes mikrofonhasználatról nem tudok semmit. Magamtól tanultam ezt a szakmát kiváló kollégáktól menet közben, hiszen játszom vagy 6-700 lemezen, a saját nevem alatt van vagy 25, de mégis annyi újat láttam, hallottam ott, hogy hihetetlen. Még soha ez előtt nem tapasztaltam olyat, hogy már a felvételek előtt a fülhallgatóban úgy szólunk, mint a végeredmény. A kulcs a mikrofonozás, a fülesek, de főleg a fülhallgató-előerősítők, ami mindenki elé oda volt téve. Persze már előre röhögött a srác, amikor beállítgatta nekünk, hogy mire visszajön, úgyis vissza kell majd állítania, mert el fogjuk csavargatni, és így is lett. (nevet) Na, de a mikrofonozás: a basszusgitáros számokat például úgy vettük fel, hogy az erősítő a konyhába volt betéve a mikrosütő alá, mert az ott szólt jól, a srác pedig képes volt még a feljátszó-helységek közti ajtót is leszerelni, mert úgy érezte, zavarja az akusztikát. (nevet)

Erről a washingtoni buliról is most hallunk először – szerencsére pont tőled…

F.Gy.: Azért hívtak meg bennünket, mert egy 56-os forradalmi költő, Gérecz Attila több versét is megzenésítettük és úgy érezték, ez műsor pont jó lesz ehhez a ceremóniához. Ezt a megemlékezést ráadásul nem is a helyi magyarok szervezték, ez egy hivatalos, állami esemény volt, a nézők közt sem voltak magyarok. Nagyon szerencsés a Racka-hangszerelés, megint kiderült, hogy mindenféle hangosítás nélkül is megszólal a banda. 8 év munkánk van ebben, ami itt is meghálálta magát: egy bálteremben játszottunk, összesen két darab térmikrofont raktunk magunk elé, szerencsére ugyanaz a Bose hangrendszer volt ott is, amit itthon is használunk. Az is kiderült, hogy azért az amerikaiak nagyon értenek a zenéhez, még a politikusok is. Láttam a fejükön, hogy értik az összes kis finom utalást, dacára annak, hogy magyarul nyomtuk a műsort. Nagyon bejött nekik például a Hendrix-átirat, többen is odajöttek az ünnepség után gratulálni, hogy így még nem hallották a Little Winget és kérdezték, miről szól a szöveg.

Mit gondolsz, mikor jön el az a pillanat, amikor majd nem társul politikai előítélet a hagyománytisztelő művészi megnyilvánulásokhoz?

F.Gy.: Szerintem az ilyen változások mindig valamiféle történelmi katarzis környékén szoktak megtörténni, talán ha egy ilyenre sor kerül, akkor. Én nem vagyok elég okos, hogy ezt pontosan megválaszoljam, azt tudom, hogy fanatikusan szeretem a hazámat, nagyon örülök, hogy ideszülettem, hogy itt csajozhattam például és nem máshol. Meg különben is, ha ezt találta ki a Jóisten, hogy nekem itt van dolgom, akkor itt a helyem.

V.G.