Page Hamilton – A Helmet főnöke nem csak koncertezni jár Budapestre

A 90-es évek első felében kevésbé volt jellemző az...

A 90-es évek első felében kevésbé volt jellemző az a szubkulturális eklektika, ami manapság dívik, a zenerajongók nagy része egy-egy műfaj mellett tört pálcát és pártolta azt nem kevés soviniszta hajlammal. Ebből fakadóan az alterosok, a metalosok és a hácések ritkán értettek egyet a zenekarok megítélésében, akadtak azonban ízléseken átívelő brigádok, akik előtt mindenki főt hajtott. Az örök crossoverek legnagyobbjai mellett (természetesen a Slayer-ről és a Motörhead-ről van szó) mindenképpen idesorolható a New York-i Helmet. A magasan képzett muzsikusok, igényes szövegekkel támogatott, minimalista zenéjét ugyanúgy elismerte a Rolling Stone, mint a Rock Hard, akárcsak ezen orgánumok olvasói. A banda leghíresebb lemeze, a Betty idén 20 éves, a Helmet ezt egy világkörüli koncertkörúttal ünnepli meg. A turné október 25-én ér Budapestre, a düreres buli kapcsán felhívtuk a górét, Page Hamiltont.

Mi a véleményed a szaksajtó „értelmiségi rock” titulusáról, amivel a Helmetet illette egy időben?

P.H.: Szerintem igazán vicces. Nem igazán értem, mit értettek pontosan ez alatt, szerintem a Biohazard az igazi entellektüel rock. (nevet) Feltételezem, arra gondoltak, hogy nem a rock/metal kliséket puffogtatom a szövegekben és a zenei síkon is kerüljük a sablonos megoldásokat. Vagy arra, hogy jazz zenészként játszom ezt a fajta muzsikát… nem tudom, mindenesetre vicces.

Mi hat manapság a művészetedre?

P.H.: Tulajdonképpen minden. New York egy nagyon ingerekben gazdag közeg, mechanikus zene szól egész nap. Az aluljárók, a járművek, az építkezések – ezek mind ontják magukból a zenét, de a zene ott van a szélben, a természetben, mindenütt. Leginkább maga a világ hat rám. Még az elektromos fogkefém is, aminek a hangját felerősíti az orrüregem. (nevet)

És a Helmet hatását hol éred tetten?

P.H.: Tudtommal sok mai és velünk kortárs zenekarra sikerült hatást gyakorolnunk, ami nagyon jóleső érzés és megtisztelő. A Panterától kezdve a Tool-on át a metalcore bandákig.

A legtöbben általában a Betty-t nevezik meg kedvenc lemezükként, azonban ritkán egyezik a közönség kedvence az alkotó művészével. Te hogy állsz ezzel?

P.H.: Valóban, a közönségnek gyakran nem jön át az az érzés, ami a művészt inspirálja, és a hallgatók más síkon kezelik a produkciót. Nyilván az a lemez lesz a legnépszerűbb, amelyik a legbefogadhatóbb, ez pedig a Betty-re maximálisan igaz. De érdekes módon – visszakanyarodva az előző kérdésre is – gyakran kapok olyan visszajelzést fiatal bandáktól, hogy a Norma Jean a favorit Helmet-albumuk. Természetesen én is nagyon szeretem a Betty-t, sokat köszönhetünk ennek a lemeznek, ezen kívül mindegyik dal nagyon személyes és a zene is egész jó lett. (nevet) Viszonylag sok benne a jazz, Henry-nek (Henry Bogdan, a Helmet basszusgitárosa volt ’98-ig – a szerk.) köszönhetően pedig a funk. Itt ragadnám az alkalmat, hogy eloszlassak egy esetleges tévhitet: bár a turné az idén 20 éves Betty-ről lett elnevezve és persze lenyomjuk az egész albumot, de nem csak ebből áll majd a show! A többi lemezről is játszunk majd egyaránt.

Mesélj, kérlek, a Linkin Parkkal közös munkádról…

P.H.: Kaptam egy mail-t a menedzsmenttől, ebben az állt, hogy az új Linkin Park-lemezt az eddigieknél nyersebbre tervezik a srácok, és szeretnének együtt dolgozni néhány figurával, akiket annak idején sokat hallgattak, hatottak rájuk. Köztük vagyok én is. Természetesen nem volt kérdés, hogy igent mondok-e. Bementem a stúdióba, beszélgettünk sokat a srácokkal, mint kiderült – legalábbis Mike Shinoda ezt mondta – az All For Nothing nem jött volna létre, ha anno nem hallgat Helmetet. Azt mondták, ha nem is akarok szerepelni a lemezen, de velem szeretnék először feljátszani a dalt. Nekem meg annyira bejött, hogy az éneksávok után néhány gitártémát is felnyomtam hozzá. Igazán élvezetes munka volt, nagyon jó gyerekek és igazi profik.

Úgy emlékszem, amikor legutóbb Budapesten jártál, a város is nagyon tetszett neked, egy tévériportban legalábbis ezt nyilatkoztad…

P.H.: Nos, nem a Helmettel jártam legutoljára Budapesten, nemrégiben egy filmes meló kapcsán kellett odautaznom, ami szintén legalább akkora élmény volt, mint a zenekarral. Budapest mindig izgalmas, főleg az ételeket, az épületeket és a hangulatot élvezem. Emlékszem van egy kastély az egyik parton, az teljesen lenyűgözött. De az emberek is csodálatosak. A koncertre is emlékszem, egy hajón játszottunk – talán 38… vagy A38 a neve… (helyeslek), sőt, a két előzenekar is igazán remek volt. Várom az új élményt!

V.G.