“A kulcs a személyválogatás nélküli empátia”

 

 

 

Sokáig inkább humán beállítottságú voltam, a kedvenc tantárgyam a történelem volt. Valahogy a gimnáziumban kezdtem átformálódni és keresni a helyem a világban. A gyógyszerészetről semmilyen elképzelésem sem volt, mivel felmenőim mind jogtudósok vagy pedagógusok voltak, így én lettem a kakukktojás. Középiskolában nem tanultam rosszul, de a kitűnőhöz mindig hiányzott néhány jeles, így az orvosi pálya akkoriban nem jöhetett szóba, és maradt a gyógyszerészet. Személyes kötődésem nem volt ehhez a hivatáshoz, csak a megérzéseimre hagyatkoztam. A szakma, szakmám fontosságáról nem hiszem, hogy sokat kellene beszélnem, mert mindenki számára egyértelmű, hogy az orvosok és a betegek közti nagyon fontos láncszem vagyunk, akik megfelelő empátiával képesek vagyunk ezt a kommunikációt elősegíteni. A szépsége és a nehézsége is ebben a folyamatban rejlik: ha sikerül egy beteggel megértetni, hogy a megfelelő terápia betartása elsősorban az ő érdekeit szolgálja, és ezért aktívan is hajlandó tenni, akkor nyert ügyünk van. Ha ez valami oknál fogva nem vezet eredményre, akkor szembesülünk egy terápiás kudarccal, ami sokszor a betegség nagyon gyors és drasztikus lefolyását vetítheti elénk. Nos, ez a mi szakmai és egy kicsit emberi kudarcunk is. Bár azt is megértettem a hosszú évek során, hogy nem lehet mindenkit az egészség útján végigterelni, mert az emberek időnként kemény sportot űznek az önpusztításból.

 

 

Egyetem előtt egy évet dolgoztam gyógyszertárban, és innen erednek az említett első benyomásaim, tapasztalataim. Ekkor találkoztam ezzel a furcsa, szinte megkövesedett rendszerrel, amit mindenki szó nélkül elfogadott. Mivel én mindig hittem a tudás és a teljesítmény elsődlegességében, ezt nagyon nem tudtam megérteni, és elfogadni sem. Miért jó az embereknek, hogy olyan nem kifejezetten szakmaiságon és munkatapasztalaton alapuló alá- és fölérendeltségben éljék a munkás mindennapjaikat, ami megmérgezi az egész munkahelyi hangulatot, befolyással van a teljesítményre, sőt a betegekkel való kommunikációra is? Ekkor határoztam el, ha egyszer gyógyszertárat fogok vezetni, akkor ezt a fajta hierarchikus szegregációt igyekszem kizárni a patika működéséből. Úgy gondolom – bár erről a kollégáimat kellene inkább megkérdezni –, ez egész jól sikerült. Az elején egy kicsit döcögött a dolog, mivel a munkatársaim a fent említett munkahelytípusból jöttek, azt szokták meg, de ennek ellenére rövid idő alatt elfogadták, hogy nekem mint vezetőnek is elmondhatják, ha valamivel nem értenek egyet. Mert csak akkor működtethető jól egy ilyen intézmény, ha félelem nélkül, de megfelelő tisztelettel viseltetünk egymás iránt. Így egy már-már szinte baráti hangulatú munkahelyet sikerült együttesen kialakítanunk. Ehhez az én személyes elhatározásomon kívül szükséges volt a többiek partnersége is.

 

 

A gyógyszerészi hivatás és talán az egészségügy egészének legalapvetőbb igénye a személyválogatás nélküli empátia. Ha ez hiányzik – mint az egészségügyi intézményekben dolgozó szakemberek egy jelentős részénél –, akkor azt érzékeljük betegként, hogy az adott problémánk valójában senkit sem érdekel. Szerintem itt kellene kezdeni az egészségügyi rendszer átalakítását. Az itt dolgozókat olyan mértékben fontos lenne megfizetni – amit jelen esetben a rendszer nem preferál -, hogy az anyagi problémákkal való állandó küzdelem ne vegye le a fókuszt a gyógyítás emberi folyamatairól. Ebben várok egy komoly előrelépést az elkövetkező években.

 

 

 

A sport és testedzés 9 éves koromtól kezdődően mindig az életem része volt, sok mindent versenyszerűen is kipróbáltam. Ezek a teljesség igénye nélkül a következők: tenisz, röplabda, ökölvívás, judo, karate, kick-box, thai box, kosárlabda és amerikai foci. Először egyetemista koromban találkoztam a vasakkal, egy jókötésű csoporttársam mutatta meg az alapokat, de a testépítéssel komolyabban 1996-tól kezdtem el foglalkozni – onnantól edzés terén már nem voltak sem kifogások, sem kihagyások. Épp a múltkoriban számoltam össze, hogy 21 év alatt nagyjából 2 évet töltöttem csak edzéssel konditermekben. Ezt 0–24-ben kell érteni. 

 

 

Ha nem Budapesten dolgozom, akkor a következő séma határozza meg a napomat. Általában 7 órakor kelek, hacsak valamelyik ügyfelem nem akar korábban kezdeni. 8 órától edzést tartok, utána pedig az én edzésem következik. Egy héten két alkalommal beiktatok egy kis szaunázást is. Dél körül jutok ki a patikába, miután elintézem a fontosabb ügyeket. Itt ilyenkor több idő van megbeszélni az aktualitásokat, mivel a betegforgalom ekkor minimális. A kollégáim is ebédelnek, amíg valaki tartja a frontot. A gyógyszertárban mindig akad tennivaló, akár az officinában (eladótér), akár az irodai részen, a laborban, de olykor még a raktárban is. Mivel a gyógyszerkiadás a munkatársaim feladata, így van időm a betegekkel megbeszélni a legújabb, vagy már réges-régi egészségügyi problémáikat. Gyorsan eltelik az idő, és azt veszem észre, hogy már záróra. Van, hogy ilyenkor ismét az edzőterem a célállomás az „éjszakai” ügyféllel. Ez mondjuk a legfárasztóbb egy melós nap végén. Ezt a napirendet teljesen felrúgja egy filmforgatási időszak (dr. Gődényt legközelebb a Valami Amerika 3.-ban láthatod – a szerk.), mert van, hogy olyankor heteket folyamatosan a fővárosban töltök. De azt is nagyon szeretem, mert más módon fáraszt ki, mint a monotonabb hétköznapok, közben pedig fel is töltődöm. Rengeteg intelligens, jó arcot ismertem meg, akikkel azóta is rendszeres kapcsolatban vagyok.

 

 

Az edzettjeim között sokféle ember található. Vannak hétköznapi arcok, és vannak ismertebb figurák. Én a celeb kifejezést nem szeretem rájuk használni, mert véleményem szerint ez elég pejoratívvá vált napjainkra. Szerintem a mozgás az élet, ezért mindenkinek azt javaslom, hogy ha egy jó minőségű, egészséges, normális életet akar élni, valamilyen mozgásformát létfontosságú, hogy találjon magának. Ez lehet kutyasétáltatás, foci a haverokkal, súlyzós edzés, labdajáték, teljesen mindegy, csak szeresse és rendszeresen végezze az ember. Olyan tevékenységet kell választani, amit szívből szeretünk, ami motivál, amit képesek vagyunk legalább heti rendszerességgel végezni, és hiányzik, ha kihagyunk egy alkalmat. Ez röviden az edzői ars poeticám. Hogy mennyi munka van egy személlyel, abszolút személyiség- és beállítottságfüggő. A nehézséget például a színészek esetében az elfoglaltság jelenti. Sokszor annyira be vannak táblázva, hogy egy-egy edzési ciklust többször a legelejétől újra kell kezdeni, mert az időbeosztásuk teljesen lenullázta a folyamatot. Ha ezeket a problémákat sikerül kiküszöbölni, akkor nagyon jó ütemben lehet haladni velük, mert a munkabírásuk eszméletlen. Az egyik ilyen érdekes arc Thuróczy Szabi volt – remélem nem haragszik, hogy elmesélem –, aki, mikor mondtam neki, hogy még öt ismétlés hátra van, rendszeresen azt mondta: „Annyit nem bírok, meg fogok dögleni!” -  De mindig megcsinálta, és persze hogy nem döglött bele! Hasonlóan jók a tapasztalataim Anger Zsolttal is, aki azon túl, hogy kiemelkedően jó színész, mindig a humoránál van. Tilláról is csak felsőfokban tudok beszélni, mert akár fúj, akár esik, ott van a teremben és keményen tolja!