“Valahogy így annyira mélyre lehet menni zeneileg”

“Valahogy így annyira mélyre lehet menni zeneileg”

Az Öröm a Zene díjkiosztóján „Az év felfedezettje” díjat kapta Kölyök, azaz Nemes Gábor.

A pécsi klasszikus fingerstyle-gitárművész erős évet fut egyszemélyes zenekarával: idén eddig három elismerést kapott (a Fülesbagoly és az Élő-Zene tehetségkutatókkal együtt), számos nagy fesztiválon lépett fel, és most jelent meg Aranykapu című kislemeze, ami az online áruházakban már elérhető. Kölyök legközelebb november 22-én zenél az A38 Hajón, a 30y fesztiválján. Addig is kifaggattuk kicsit arról, hogy mit, miért és hogyan is csinál ő egyes-egyedül a színpadon. 
 
 
Klasszikus zenei irányból csöppentél a jazz és a folk világába. Nem a legfelkapottabb stílusokban érzed magad otthon. A pop és a rock világa túl egyszerűnek tűnik? 
 
Ha annak tűnne, maradtam volna tisztán komolyzenész. Én is tábortűzi gitározással kezdtem annak idején. A klasszikus utána jött, és igazából sokáig kilógtam abból a közegből. A komolyzenészek valami rockerfélének tartottak, a könnyűzenészek meg klasszikus gitárosnak. A népzenei kötődés leginkább talán a bátyámnak köszönhető, aki bőgőzött táncházakban, és rengeteg jópofa népdalt tudott. Jazzel is foglalkoztam egy időben, de az már elég régen volt. (Mostanra ebből a Hot Jazz Band-féle kedves magyar swingek maradtak családi-baráti körben, ha épp olyan a buli.) Nem gondolom, hogy annyira hadilábon állnék a mai műfajokkal. Például ha az „Aranykapu” címadó dalát meghallgatod, abban aztán minden van: rap, funkrock-gitár, diszkógrúv. A „Kölyök-folk faktort” a refrén szövege és dallama hordozza, szeretem a népdalszövegszerű képeket, hasonlatokat. A magyar népzene ugyanúgy lehet (és legyen is!) forrása a mai könnyűzenének, mint az ír/british-folk az angolszász vonalnak. Nemigen hiszek műfaji kategóriákban, csak zenei minőségben, és a belefektetett munkában. A loopos cuccaimat például ugyanúgy rengeteget kellett gyakorolni, mint annak idején az Aranjuezi Gitárversenyt.
 
Számos formációban megfordultál az eddigi évek alatt. Épp ez az, amiért úgy döntöttél, hogy inkább egyedül zenélsz? Egy ideje már készültél arra, hogy csakis egyedül állhass a színpadon, vagy ez csak menet közben alakult így véletlenül, a zene iránti szerelemből? 
 
Így hozta az élet, biztosan nem véletlenül. Ezt a produkciót megvalósítani óriási szakmai kihívás, ami állandó motivációt, fejlődést, feladatot, és ez által nagy élményeket jelent. Meg aztán kitől is várhatnám el, hogy annyi energiát, lelkesedést, időt, hitet, szívet-lelket rakjon az én zenémbe, mint jómagam? Meglehetősen maximalista vagyok ezen a téren, így legalább nincsenek balhék, senkit nem cseszegetek (mosoly). A viccet félretéve, én nagyon szeretem az együttzenélést, mostanában is rendszeresen muzsikálok zenekarokban is, ha úgy adódik. A komolyzenész pályafutásom alatt is a kamarazene jött be a leginkább, életem egyik meghatározó zenei élménye volt például vonósnégyessel játszani. Viszont ez a szóló egészen különleges. Elsősorban nem azért, mert annyira egocentrikus lennék, hanem talán az alkotás/gyakorlás folyamata miatt. Valahogy így annyira mélyre lehet menni zeneileg, amit soha nem gondoltam volna előtte. 
 
Miben különbözik a számok felépítése a legtöbb loop-zenész dalaihoz képest? Mennyire hagysz magadnak lehetőséget az improvizációra és mennyire tervezed meg előre a performanszaidat? 
 
Minden dal precízen ki van dolgozva, az impro maximum a szólókörökre korlátozódik, ahogy általában a zenekaroknál is szokás. A koncertek hangulatától függően elképzelhetőnek tartom szabadabb részek beépítését a meglévő zenei szerkezetekbe, de ezt inkább a közönséggel való kommunikáció kapcsán tartanám indokoltnak. Szeretek jammelni, de nem a színpadon, mert hallgatóként engem általában untatnak az ilyen jellegű produkciók. 
A számok loopos felépítésénél abból indulok ki, hogy hogyan is játszaná az adott dalt egy több tagú zenekar. Igyekszem a looperrel való demonstrációt minimalizálni.
Egy loop-zenész általában felvesz egy sávot, ritmust vagy harmóniát és erre pakolgatja rá szépen a további rétegeket. Ha kész a zenei szövet, ráénekel, effektezi, ki-be kapcsolgatja a felvett sávokat, ez az általános eljárás. Én az egyidejű gitár+beatbox/didgeridoo/énekkel már előrébb vagyok, nem kell annyi kört kivárni. A másik fontos dolog, hogy nemigen használok tempószinkronizációt a loopok között, ettől sokkal nagyobb a zenei szabadság. Persze ez kényes ügy, mert könnyű benne hibázni, de ettől legalább élőzenei élményt nyújt. 
 
Milyen érzés az olyan díjakkal járó címekre gondolni, mint "az év felfedezettje" vagy "az ország legtehetségesebb muzsikusa"? 
 
Nem rossz! Mármint úgy értem, nagyon megtisztelő (mosoly). Mivel ezeket a díjakat a szakma elismert tagjai adták, mindenképpen fontos megerősítést jelentenek arról, hogy van értelme a befektetett energiámnak, és hogy jó úton járok. Persze, szó szerint azért nem kell venni az ilyesmit, a zene nem távolugrás... nincs olyan, hogy „legjobb”, vagy „legtehetségesebb”. 
 
Most jelent meg az első EP-d. Nehéz volt a stúdiózás kötöttebb keretei között zenélni? Lehet, hogy idővel esetleg csak lemezekben fogsz gondolkozni vagy az elsődleges mindig az élő zenei szabadság lesz? 
 
Mindkét dolog egyformán fontos. Egy igazán jó koncerten megélt katarzis-élményt semmihez sem lehet hasonlítani, már ha csak rágondolok is, beleremeg a gyomrom. A felvételnél viszont a zene pillanatnyi lenyomata az „örökkévalóságnak” szól, ennek ereje és súlya van. A stúdiózásban ezért – bármennyire kimerítő is lehet -– nem a felvételezés az igazán nehéz ügy, hanem amikor a keverésnél meg kell hozni a döntéseket, miből mennyi és hogyan szóljon stb.
 
Létezik azért a fejedben egy álomzenekar, aminek szívesen a tagja lennél? 
 
Hála Istennek, már a tagja is vagyok, épp erről a formációról beszélgetünk... (mosoly) De persze, azért nyilván rengeteg kiváló zenész van, akikkel alkalmasint szívesen összeülnék muzsikálni, alkotni. 
 
 
mm.alvajaro