"A legjobb, ha valamennyire mindig kívülálló maradhatsz"

Vörös András neve ismerős lehet a közönség számára a Freshfabrik, a Superbutt és az Ørdøg zenekarokból, miközben a szakma is jegyzi nevét koncertszervezés és újságírás terén.

Manapság főként a könyvkiadásból keresi a kenyerét, de a zenétől még mindig nem tud szabadulni: pár hete jött ki az Ørdøg második nagylemeze. 
 
Nincs abban kivetnivaló, ha valaki meg tud élni a zenéből, és nemcsak azért, mert van egy zenekara, hanem a zeneipar más területein is tevékenykedik.
 
Ha olyan dologgal foglalkozol, amit az ízlésed szerint jónak gondolsz, akkor egyáltalán nem garantált, hogy abból pénzt is fogsz keresni. Jó esetben egybeesik a kettő, erre is van példa. Másfajta gondolkodást igényel, mikor valamit üzletből csinálsz, mint amikor valamit szeretetből. Az underground zenékből pont nem lesz soha annyi pénz, hogy eltartsd a családodat. Nekem szerencsére úgy alakult az életem, hogy nem a zeneiparban folytattam úgy, hogy kereskedelmileg sikeres, de a szívemnek kevésbé kedves dolgokat kell árulnom, hanem átevickéltem olyan területekre, mint például a könyvkiadás, ahol jobban tudom magam függetleníteni a konkrét terméktől, és főként nem magamat kell eladnom. 
 
De nem volt ez mindig így. Anno elég sok koncertet „adtál el”. 
 
A koncertszervezésbe az első saját zenekarom, a Freshfabrik miatt csöppentem bele, magunknak kötöttünk le fellépéseket, mert nem volt más, aki ezzel foglalkozzon. Aztán 2000 környékén emlékszem egy Ignite-koncertre, ahol a Superbutt volt az előzenekar. A szervezők annyira leitták magukat, hogy az elszámolásnál már nem tudtak a zenekar turnémenedzsere elé állni. Én meg, gondoltam, segítek, ami annyira jól sikerült, hogy Téglás Zoliék legközelebb is engem kerestek meg. A következő lépés a Sick Of It All-koncert volt a hajón, amit az akkoriban sok kisebb, underground koncertet szervező Jakab Zoliék nem mertek egyedül bevállalni, mert túl nagy falatnak tűnt. A koncert soldout lett, amire igazából kétszer volt csak példa a koncertszervezői pályafutásom alatt. Bár azt hozzá kell tenni, hogy akkor még nem volt a gyakorlatban is betartva a maximum létszám, annyian mentek be, amennyien fizikailag befértek. A másik nagy büszkeség a 24 óra alatt megszervezett Meshuggah-koncert volt a Kultiplexben. Őket már ismertük korábbról, és egyszer felhívtak, hogy Prágából jönnének Pesten át Szerbiába, és kéne nekik egy hely, ahol le tudnak parkolni a busszal meg lezuhanyozni. Egyből megkérdeztem Jakabot, aki akkor a Kulti programszervezője volt, hogy odaállhat-e a hely elé a zenekar. Azt mondta, persze, de akkor miért nem játszanak egy koncertet? Visszahívtam őket, és rábólintottak. Nagy szó volt akkoriban, hogy 24 óra alatt elterjedt a koncert a híre annyira, hogy teltházas is legyen, Akkoriban még nem volt facebook, szinte szájról szájra ment a híre. 
 
Ennél azért komolyabban is foglalkoztál később szervezéssel. 
 
A BPRNR-nél, ami a szívem csücske volt, figyeltünk arra, hogy csak olyan magyar zenekarokat karoljunk fel, akikről mind azt gondoltuk, hogy tök jók. Az elején csak annyi volt a koncepció, hogy csináljunk egy zenekari közösségi oldalt, ahol lehet infókat szerezni és ezzel segíteni egymást. Nem szerződtünk le senkivel, haveri alapon ment a dolog. Aztán organikus módon fejlődött: voltak megvásárolható zenekaros pólók, ebből jött a webshop ötlete, aztán jöttek a közös szervezésű, több bandás koncertek, és csak nőtt-nőtt, mint a Kis Gömböc, anélkül hogy igazán meghatároztuk volna, mi ez az egész. A külföldi zenekaroknak való szervezést ennél már sokkal komolyabban csináltam Jakabbal, Horváth Mátéval és Soós Balázzsal, ebből már volt pénz is. Amikor már viszonylag komoly tapasztalattal rendelkeztünk, kimentünk a Nova Rock szervezőihez Ausztriába, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedvük közösen céget alapítani, hogy mi is léphessünk egy szintet. Így jött létre a Skalar Entertainment Hungary, amivel aztán már igazán nagy rendezvények is a kezünkbe kerültek, még az Arénába is vittünk produkciót. Akkoriban még jellemző volt az is, hogy a kluboknak, sőt a fesztiválok jó részének sem volt olyan belső embere, akinek kialakult kapcsolatrendszere lett volna. Idővel viszont ez megváltozott, és manapság a teljesen független promótereknek egyre kevésbé van tere, így ez is szépen lassan elhalt. A pozitív hozadéka ennek, hogy az azokban az időkben aktív emberek a ma is jól használhatják az akkor megszerzett tudásukat, és megtalálták a helyüket az új rendszerben is. Aki akarta folytatni, az tudta egy másik felállásban. 
 
A Planet Z-vel is sikerült nagy port kavarnod. 
 
A Planet egy klub volt Bécsben, aminek volt egy programmagazinja, ami az évek során komoly, igazi zenei magazinná alakult. Az ottani nagyfőnök bírta Magyarországot, és keresett valakit, aki itthon belevágna egy magyar kiadás szerkesztésébe, terjesztésébe. Tóth Gergővel úgy döntöttünk, megcsináljuk. Ment egy pár évig a dolog, de hamar kiderült, hogy itthon nem úgy működik ennek az üzleti része, mint Ausztriában, így az osztrák tulaj kiszállt, és ránk maradt az ügy. Aztán felhívtam Uj Pétert az Indexnél, hogy megkérdezzem, mit gondol az újságról. 2008-at írtunk akkor, és nem fűzött hozzá sok reményt, de tanácsolta az online megerősödést. Így indult el a Lángoló Gitárok az Indexen. Közben még volt Planet Z, majd jött a New Noise, aztán pár számot a Lángoló is megélt nyomtatásban, de végül az online felület maradt csak meg a mai napig, immár önállóan. Mostanában viszont azért csak kiderül, hogy a print magazin olyan, mint a bakelit, tehát egy réteg igenis igényli, hogy legyen.
 
Milyen zenéket gondolsz te jónak az ízlésed alapján?
 
Nem feltétlenül nagyobb számomra a művészi értéke annak, ha valamiben torzított gitár van. Minden műfaj máshogy hangszerel, nem ez alapján szeretek vagy nem szeretek valamit. Azt a zenét, amiben van eredeti gondolat, ami megragad, azt szeretem. 
 
Például?
 
Annyira beleszerettem a Shapat Terrorba az elmúlt hetekben! Mondjuk abban pont van jó sok torzított gitár… Az utolsó magyar lemez, amit rajongóként sokszor hallgattam elejétől a végéig, az a Hobo Blues Band Esztrád című albuma volt 1988-ban, most 29 évvel később a Shapat Terror Újratervezése ilyen. De hogy más műfajt is említsünk a Superbuttal még valamikor a kétezres évek közepén játszottunk Hollandiában egy fesztiválon egy El Bandita nevű zenekarral, ami egy nagyon harcos, feminista, leszbikus csajnak a popzenekara. Annyira magával ragadó volt, ahogy egy igazi vad, Iggy Pop kinézetű nő köpködve előad dallamos, fülbemászó dalokat. Vagy épp most fedeztem fel újra a 90-es évek elejének olyan angol rave-zenéiből párat, mint a KLF, és csodálkozom, hogy három évtizeddel később is mennyire modernnek hatnak a dalaik. De azért persze túlnyomó többségben mégiscsak rockzene szól nálam, a Mastodontól a Faith No more-ig.
 
Jönnek még újak?
 
Nem igazán, de nem azért mert ne lennének jó új produkciók. Nekem van telítve már a memóriám. Ritka az olyan pillanat mostanában, hogy hagyok valaminek teret, hogy igazán megfogjon. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az elmúlt egy évben szinte semmi mást nem tudtam hallgatni, csak a mi saját 9 dalunkat. Zenét nem tudok úgy hallgatni, hogy közben mást is csinálok, így viszont heti fél órára korlátozódott a mások zenéjének hallgatása. Nem gondolom, hogy nekem feladatom már, hogy tökre képben legyek. Illetve van egy csomó másik dolog, amivel képben kell legyek. Igyekszem minél többet olvasni például. Azt gondolom, hogy nekem ez most fontosabb, mint megismerni még másik 200 fiatal zenekart. Azok, akik lerakják a saját névjegyüket, majd úgyis eljutnak hozzám egyszer. A trendeket nem mi írjuk, az a fiatalok dolga, hogy tűzön-vízen át menjenek, mi viszont a minket ért hatásokat tudjuk egyre könnyebben összegezni. 
 
Ilyen múlttal viszont már nem is vonhatnád ki magad a zeneiparból, mi köt még mindig ide?
 
Zenélni kurva jó. Ha pedig ezt csinálod, akkor valamennyire benne maradsz a zeneiparban, hiába nem szervezel már másoknak koncertet vagy menedzselsz valakit. Az ember a gyökereit nem akarja kitépni, miért is kéne? Elmenni a próbaterembe vagy koncertezni, és kikiabálni a bajodat, az tök jó. Egy dal készítési folyamata szintén nagyon jó. Ha rajtam múlik, valamit biztos mindig fogok zenélni, akkor is, ha a civil életben van más dolgom is. A könyvkiadás nálunk 25 éves családi hagyomány, amit szeretnék továbbvinni. Érdekes különben, hogy néha ez is össze tud fonódni a zenével. Ősszel kiadtunk például egy novelláskötetet A másik forradalom címmel, és amikor a kortárs magyar írók közül többen is mondták, hogy „jé, hát én meg hallgattam már a zenédet”, akkor nagyon büszke voltam, hogy egy picit mi is tudtunk hatással lenni rájuk. Nagyon izgalmas volt dolgozni Duff McKagan önéletrajzi könyvén is, ami szintén nálunk jelent meg, idén pedig jön majd Tony Iommi kötete és így tovább. Szeretek újabb világokba belekóstolni, aztán hogy milyen mélységig teszem ezt, az már más kérdés. Jó belelátni dolgokba, és azt is megtapasztalni, hogy egyébként minden szubkultúra hasonlóan működik: újságíró, irodalmár, filmes, zenész: mindenhol ugyanaz megy. Mindenhol vannak jó és rossz emberek, őszinték és egymás háta mögött szurkálódók, ezért a legjobb, ha valamennyire mindig kívülálló maradhatsz. 
 
Az Ørdøg hobbi?
 
Azt szoktuk mondani, hogy jutalomjáték. Ha már csináljuk, igyekszünk rá odafigyelni, hogy jól legyen csinálva, de egy pillanatig sem gondoljuk már azt, hogy nekünk a szónak a klasszikus értelmében sikeresnek kell lennünk. Egyedi Peti énekli a nemrég kijött új Óriás-lemezen, hogy „lemaradtál de innen szép nyerni, már ha nyerni kell”. És nagyon igaza van: nem kell nyerni, ez nem verseny. Mi csak hagyni szeretnénk egy kis lenyomatot arról, amit szép csendben csiszolgatunk. Nincs görcsös akarás mögötte, hogy nekünk minden áron magunk alá kell gyűrni másokat és minél népszerűbbnek lenni. 
 
Az új lemezen melyik dalra vagy a legbüszkébb?
 
Mindre. Mindegyik dal más, és az eddigi visszajelzések alapján az a jó hír, hogy mindenkinek más a kedvence, azaz nem egy vagy két sláger és sok töltelékszám készült, hanem egységes színvonalú anyag, aminél nem lehet feltétlenül eldönteni, hogy melyik a legnagyobb dal. Úgyhogy ezt rá is bíznánk a hallgatóra.
 
Mik a következő Ørdøg-lépések?
 
A lemez fizikai megjelenése után lesz egy lemezbemutató koncert március 3-án a Dürerben, majd néhány vidéki fellépés is. A többit meg majd meglátjuk. Nem pörgünk az arcunkon amiatt, hogy úristen január vége van, és még nincs leszervezve a fesztiválszezon. Olyan jó nyáron a gyerekekkel ülni a kertben, hogy nem baj, ha arra is marad idő. Mi azt mondtuk, hogy ha elég jó, amit csinálunk, akkor úgyis fog magának közönséget találni, és valamennyit talál is hála Istennek. Annyi pozitív visszacsatolás bőségesen jön ebből, hogy jól érezzük magunk tőle, és pont a versenyhelyzetből adódó keserűséget akarjuk az egészből kizárni. A zene nem attól lesz jó, hogy hányan hallgatják meg, és egy koncert se attól lesz az, hogy hányan nézik, azon meg pláne nem érdemes keseregni, hogy nem mindig te leszel a szemétdomb tetején. Ha örömödet leled a zenélésben, akkor jó, és ha van más is, ami teljessé teszi mellette az életedet, az még jobb. Ugyanazt a szart taposni éveken keresztül, nagyon unalmas lehet. 
mm.alvajaro
 
 
A cikk nyomtatott változata a RCKSTR Magazinban jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.01.31.