„A több lábon állás a magyar zeneiparban fokozottan érvényes”

 

Talán az óvodáig ne menjünk vissza, de az egyik nevezetes pont az volt, mikor 14 évesen szilveszterkor leléptem otthonról, ugyanis Hungária-koncertet tartottak a Blaha Lujza téren. Persze, minden foglalkoztatott már akkor is, ami a zenével kapcsolatos. Opera tagozatos általános iskolába jártam, és kórusban énekeltem. Majd belecsöppentem az akkori magyar underground/new wave/alternatív/avantgárd/punk közegbe, nevezzük bárhogyan. Abból a szempontból ez egy nagyon inspiráló és nyitott közeg volt, hogy minden egymásba folyt, a zene, a házibuli, a képzőművészet, a performansz, az ismeretségek, a beszélgetések, a filmek, kiállítások – minden egymásból jött és következett. Ekkoriban ismerkedtem meg Hajnóczy Csabával, a Kontroll Csoport gitárosával. Csaba akkoriban alapította meg a Kampec Dolorest, ő lett a gitártanárom. Ő volt az egyik, aki a Magyar Rádióba szállította az új lemezeket Göczey Zsuzsának, az ő révén kezdtünk el nagyobb helyeken koncertezni, és általa ismertem meg olyan embereket, mint mondjuk Rácz Misi, aki az egyik első magyar fanzine-t, a Második Látást csinálta. A második vagy harmadik számnál már én is írtam bele. Itt már 1989–90 magasságában járunk, én pedig megcsináltam az egyetlen magyar kazetta fanzine-t. Innen jött az újságírás végül is, de ekkor elsősorban egy gitáros voltam, aki „a nap lemegy, én felkelek” Pajor Tamás-i ars poeticát élte, és mellette írt. Aztán évekkel később ez az arány megfordult. Jelenlegi kedvenc időtöltésem a kanapéhuszárkodás és alvás.

 

 

Az első magyar foglaltházat, a mai Trafót, egy francia performance csoport hozta létre, a Resonance. Ehhez kapcsolódóan volt egy fesztivál az Almássy téren, ahol Rácz Misi szokás szerint árulta az újságjait, emiatt nem ért rá, így nekem szólt, hogy írjak a Magyar Narancsba az eseményről. Én meg a nagy pogózás után, ahol az egyik barátom el is törte az orrát, nekiláttam megírni. Jól sikerült, így keveredtem Marton László Távolodó révén 1991-ben a Magyar Narancs zenei és kulturális rovatához, amelynek törzsgárdája 1996 legelején beszállt a kicsivel korábban alakult Gerendai Károly–Uj Péter-féle Wanted magazinba. Uj Péter után 1997 és 2002 között vezettem a Wantedot mint felelős szerkesztő, és azt hiszem, életemben nem röhögtünk annyit kedves kollégáimmal, mint azokban az időkben, és nem utolsósorban rengeteget tanultunk egymástól, illetve a látszólagos kívülállás mellett, azért mégis a kilencvenes évek magyar zeneiparának a részévé váltunk és talán hoztunk is egy új szemléletmódot. A koncepcióváltás környékén (Wan2) a régi brigád többsége átkerült a sziget.hu-ba, ahol pár évig magazin tartalmat gyártottunk. Majd 2005 környékén ismét megváltozott a Sziget arculata, mi is magazintartalom helyett a Sziget-pr webes kiterjesztésévé alakultunk, ami sokkal koncentráltabb, Excel-tábla és to-do-szerű feladatokat, gondolkodást jelentett, mint korábban. Ez a váltás fejben nem volt olyan egyszerű, mégis rászoktatott olyan multitasking munkamódszerre, ahogy jelenleg is dolgozom.

 

 

Amikor 2009-ben Németh Robi kollégámmal távoztunk, bár én külsősként 2013-ig továbbra is dolgoztam a Szigetnél, mindketten úgy gondoltuk, hogy érdemes jobban elmélyedni a kulturális pr-tevékenységben. Öt évig dolgoztam a klasszikus Corvintetővel, majd a tulajdonosváltás után 2014-ben átigazoltam a Dürer Kerthez – mellette rengeteg produkcióval foglalkoztunk. Érdekesek ezek a kollegiális viszonyok, hiszen a Wanted-szigethu csapat magja a Majdnem Híres Rocksuli alapítója is egyben, és ahogy elnézem, mindannyian minimum három lábon álló tevékenységből rakjuk össze munkanapjainkat.

 

 

Azt gondolom, hogy nagyon keveseknek adatott meg az, hogy a zeneiparon belül egy munkatevékenységre építkezhessen a karrierjük. Még az első ligás zenészek, szerzők is elég nagy bajban lennének anyagilag, ha kimaradna három hónap az életükből. Tavaly elkészült a második zeneipari jelentés, amelyben ismét azt vizsgálták, hogy mennyi pénz mozog a kreatív iparág ezen ágazatában. Ennek ismeretében egyáltalán nem meglepő az előbbi állításom. Mindenkinek ajánlom szeretettel, hogy fussa át a főbb grafikonokat.

 

 

Én ezt így nem mondanám. Teljesen máshonnan indult, sokáig az aczéli tilt-tűrt-támogat hármas egységének utóhatása rezgett tovább, nem volt tudatosan formálva a cél, a szándék vagy a megvalósítás. Az utóbbi pár évben nagyon sok változás tapasztalható. Az angolszász és a skandináv országokban a zeneipar egy teljesen más, sok évtizedes folyamatos hagyományt jelent, Nagy-Britanniában nagyon szépen kimutatható a GDP-ben. A Majdnem Híres Rocksuli megalapítása is ezt a célt tűzte ki annak idején: szemléletmódváltás, nyitottságra való törekvés, felzárkózás, az itthon meglévő tudásmorzsák összeszedegetése és szinkronba tétele a világ és a régió zeneiparával. Akik most kezdenek a zeneiparban, azok talán már tudatosabbak terveznek, jobban felmérik a lehetőségeiket, a buktatókat. Ez egy hosszú távú folyamat, ahol állandóan alkalmazkodni kell a folyamatosan változó környezethez. Aki erre nem képes, sokkal inkább kiesik a pikszisből, mint akár öt évvel ezelőtt. Az MHRS mindehhez mankót ad, de hogy a megszerzett tudással, infóhálóval mihez kezd az egyén, már az ő élete.

 

 

2008-ban indultunk, de 2010-ben jött létre hivatalosan az első könnyűzenei menedzser kurzus. Könnyűzenei menedzser fogalom azelőtt nem létezett, ezt nekünk kellett hitelesíteni, amihez a minisztériumnál egy 11 hónapos közbenjárásra volt szükség. Ez egy 1 éves képzés, amihez rengeteg gyakorlat is kapcsolódik. Vannak speciális képzéseink is, digitális zenei Bodrogi Bozán András és brandépítés Linczényi Márk vezetésével. Újabban külföldi vendégelőadókat is meghívunk, ilyen volt például Andries van Wieren, a Dope D.O.D. és az Amsterdam Klezmer Band menedzsere, 2017. februártól mi szervezzük a Cseh Tamás Program Backstage konferencia programjait, a Hangszert a kézbe kezdeményezés részeként pedig zeneipari szemináriumokkal turnézunk az országban. A végzett hallgatók 60 százaléka a zeneiparban dolgozik a Cseh Tamás Program irodavezetőjétől a Middlemist Red menedzserén át a Halott Pénzig, a Szigettől az Ubikekletikig, az Artisjustól a Universalig. Ez egy csapatmunka, amit négyen végzünk – Fernbach Erika, Forrai Krisztián, Réz György és én – jellemzően és ebbe vonjuk be különböző területek szakértőit. Korábban állandóan azt mondogattam, hogy az a cél, hogy ne én vigyek be mindenkit a nagyszínpad backstage-be, hanem most már engem vigyenek be. És ez egy két-három éve így is van. A Majdnem Híres egykori és jelenlegi hallgatóiból elég összetartó társaság kerekedett, ami most már önálló életet él. Ajánlják egymást, bedolgoznak egymásnak. Ez a legjobb munkám, amit az utóbbi időben végeztem.

 

 

Márciusban jelenik meg. A külvilág számára az utóbbi időben fantommá váltam, nem koncertezem. Tavaly csináltunk egy EP-t PollyFlow barátomnak Marlene Reload címmel, akivel anno három éven át együtt játszottunk a Hippikillerben, aztán Berlinbe költözött, azóta pedig ismét itt él. A mostani Hippikiller-lemez meglehetősen one-man-show lett, hiszen az első és utolsó dobhangtól kezdve a sound designig mindent én állítottam elő. Eredetileg félig lemez, félig hangoskönyvnek indult. Két éve a Hévíz irodalmi folyóiratba írtam egy esszét Szálinger Balázs felkérésére Őz Zsoltról a Vidámpark zenekar frontemberéről, de novemberben változtattam a terven és egy hagyományos lemezt fejeztem be. A címe Totally Disco, ami a Luther krimisorozat egyik epizódjából egy idézet. 

– Hey. You OK?

– Everything’s tickety boo. Totally disco.

Ez úgy nagyjából le is fedi, milyen hangulatot közelít meg az album különböző szemszögből, remélem, sikerült kiírnom, zenélnem magamból és nem telepedik rám.

Persze vannak rajta közreműködök. PollyFlow a Wastelandben, BoZaN (Bodrogi András) a Last But Not Least című számban, MC Fedora a Love Is Pain remake verziójában és több felvételen Mezei András basszusgitározik. A nyolc dal gitárt nyomokban tartalmaz, 80s pop szándékosan, de azt hiszem, letagadhatatlan, ki készítette, jelentsen ez bármit is. A társproducer Schram Dávid barátom és készül egy klip Molnár Alexandra Rusek rendezésében a nyitószámra, az I'm Still Srandingre, ami valóban egy Elton John-szám. 

 

 

A cikk nyomtatott változata a RCKSTR Magazinban jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. február 28.