„A zenész egy átjáró. Átvezeti az energiát, de nem róla szól a buli.”

 

A lemezt november 26-ra ígértük, az Arénás koncert napjára. Még 5 számot összerakunk, és akkor lesz kész. Hat számot ismer belőle a közönség, ezeket dalonként szórtuk ki az interneten. Nagyon fura, mert mi már ismerjük a következő 5 dalt, ami rajta lesz a lemezen. A B oldal még komorabb. Az egész pedig olyan lesz együtt, mint a Kilégzés volt, komoly mondanivalóval, elég súlyosan eljátszva, amellett, hogy vannak rajta szép, egyszerűbb balladák is. 

 

 

Nem, ez csak úgy jött. Sokféle stílust átszűrtünk már magunkon, de még mindig izgalmas, mikor találunk valami olyat, amit még nem nagyon csináltunk. Minden lemezen van egy pár szám, ami még számunkra is kísérlet, de nyilván egy 25 éves zenekarnak van kialakult stílusa. Az a jó, ha ezt fel is lehet ismerni. Ahogy a Rolling Stones-t is. Nálunk elég hosszú időbe tellett, mire kialakult a ránk jellemző kicsit szürreális, koszos hangzás, pedig ott bujkált mindig. 

 

 

Nyilván. Én alapvetően nem arra biztatnám a fiatalokat, hogy zenéljenek, hanem, hogy álmodjanak valamit, és szánjanak rá időt. Mondjuk olyan 10 évet azért megér az életből. Mi is tulajdonképpen ezt csináltuk. Ezt öntudatlanul is teszi az az ember, aki valamivel fanatikusan szeret foglalkozni. Nem törődik azzal, hogy milyen lesz, akkor is azt szeretné csinálni. Az a tapasztalatom, hogy 10 év után kiderül, mennyire reális az álmom. Addigra a befektetett energiákból kell, hogy látszódjon, hogy a hajó, amire felültem, hazavisz-e egyszer. Azt látom, hogy türelmetlenek a fiatalok, és nagyon hamar pénzt akarnak keresni, ami érthető is, mert nagyon anyagias lett a világ. Az én fiatalkoromban fillérekből, egy-két napos alkalmi munkákkal fenn tudtuk tartani magunkat, úgy, hogy albérletet is fizettünk. Ezt ma nem lehet megtenni. Harapósabb ma a világ. Ugyanakkor sok minden szerencsésebb, mondjuk a kommunikáció, az internettel rengeteg időt meg lehet spórolni. Minket 5-6 évig egyáltalán nem játszottak a rádiók. Ma, ha valakinek van egy-két jó slágere, és játsszák a rádiók, akár két év alatt is megcsinálhatja azt, amit mi 8-10 év alatt. De 10 év alatt biztosan kiderül, hogy mi van. És tök mindegy, hogy az zene vagy méhészet. Olyan emberekre van szüksége a világnak, akik szeretik a dolgukat ezen a Földön. Mert akkor nem lesz baj. 

 

 

Egy olyan közösségben, mint egy zenekar, baromi fontos az, hogy jóban legyenek az emberek egymással. Ezt nem lehet máshogy csinálni. Annyit ülünk egymás mellett a mikrobuszban, hogy nem is értem, mikor olyanokat hallok, hogy máshol nincsenek jóban a tagok, külön öltözőik vannak. Az az ősforrása az egész rock and rollnak, hogy barátok alapítanak zenekart, mert szeretik a zenét. És nem fordítva van, hogy előre kitalálunk valamit. Én nem hiszek abban, hogy összeválogatunk nagyon jó zenészeket, akik épp kijöttek az iskolából, és összerakunk belőle egy zenekart. Ott producer legyen a talpán, akinek ez sikerül, mert az emberi dolgok muszáj, hogy működjenek. Nálunk attól van izgalma a dolognak, hogy mindenki más-más karakter és nagyon erős egyéniség. Ha a közös szűrőn átmegy valami, akkor sokkal nagyobb a kompromisszum, amit megkötünk, mert sokkal szélsőségesebbek a figurák. A Szilárdnak és a Dodinak viszonylag keskeny az a mezsgye, ami mind a kettőjüknek bejön. Ha összetennénk a két halmazt, akkor csak egy nagyon vékony szűrön tud átmenni a hasznos anyag, ami mindkettőjüknek jó. Gondold el, hogy minden egyes tag egy ilyen szűrő. Ezért ha különlegesek és karakteresek és más-mások a figurák, az egy még szűrtebb, még relevánsabb ügy a világra vagy a társadalomra nézve, mintha hasonlóak lennének egymáshoz. 

 

 

Mindenkit próbálunk valamire használni. Nálunk nem is mindenki zenésznek indult, mindenkinek van egy tanult szakmája. Nem kellett, hogy egyezzen az ízlésünk. A Liviusszal úgy lettünk barátok, hogy eleinte számomra az egy tűrhetetlen, mocskos, gyalázatos puccs volt a mindenkori szellemi kultúrával szemben, amit ő képviselt. Ő jött a Modern Talkinggal, én meg hegyesorrú cipőben, piros nadrágban a blues-zal, a punkkal, az alternatív rockkal. Neki azért voltam antipatikus, mert el voltam szállva, és nem tudtam normális mondatokat mondani. Kicsit irritáltuk egymást. Livius az elején dobolt, de aztán az előadó képességével tett igazán hozzá a zenekarhoz. Akkor teljesedett ki, amikor egy figura lehetett. El kezdett perkázni, majd énekelni, és mellette showman, bohóc szerepben léphetett elő. Mindenki kap ilyen énekes szerepeket a zenekarban. 

 

 

 

Sőt, inspiráljuk a másikat. A többiek is odafigyelnek erre, de én különösen. Ha meglátok egy figurát, akkor rögtön azt is nézem, milyen érdekes dolgot lehet belőle a közösség számára kiszedni. Ha a Dodi elkezd hülyéskedni és operajajjokat énekelni próbán, akkor én nem veszem hülyeségnek, hanem kezdeni szeretnék vele valamit. Bődületesen erős hangja van, amit valamire fel lehet majd használni, bár ő még ezt nem tudja. 

 

 

Két ember között is mindenféle kalandok vannak, hat ember között akkor meg pláne. Ezeket át is kell élni, meg kell tapasztalni. Hol vannak a másik ember határai. Azáltal, hogy provokálod sokkal többet megismersz belőle. Tudod, mik az értékei, mi az, amit inkább jobb, ha elfogadsz. Ezt mi ugyanúgy végigjártuk. Elég jól ismerjük egymást. Tudjuk, kinél meddig lehet elmenni, kivel mivel lehet viccelni, ki hogy működik jól, kinek kell megteríteni az asztalt, ki az aki, a komfortot szereti, ki az, aki a disznóólban érzi otthonosan magát. Megismered az emberek szélsőségeit. Van egy csoportdinamika, ami akkor működik jól, ha ez a hat ember egyet akar és a vektorok egy irányba állnak. Ilyenkor olyan, mint a puskagolyó a puskacsőben. Megy előre és iszonyat suhanása van. Ez vonatkozik a koncertre, a zenélésre, a szervezésre, a dalok kiválasztására. Ha pedig egy-két embernek valami nem tetszik és mást akar, akkor kialakul egy káosz, ami nem jó. Ha egy ember nagyon nem akar valamit, akkor nagyon ritkán akarjuk mégis meggyőzni. Mindig kiderül, hogy az a legjobb ha egynek sincs baja vele. Akkor lelkes a társaság. Közösségben élünk, annak ellenére, hogy ennek van egy szélsőséges magányos része is. Az én munkám is igényli, hogy órákat legyek egyedül naponta, törődnöm kell az egyszemélyes léttel. Ha ez nincs, akkor pár nap múlva, elég ideges kezdek lenni. Nyaralásoknál is szeretem, ha le tudok ülni egy fa tövébe gitározgatni egyedül. Két óra múlva apuci megnyugszik és visszamegy. Ha nincs meg a kellő mennyiségű magányom, az nálam feszültségforrás. Ha viszont utána nem csapódnak le a közösségben azok a gondolatok, érzések, amiért a fa alatt ültem, és nem kapok arra egy visszajelzést, hogy ez mennyire oké vagy nem, az hiányozna. Ők a tükreim. Alap pszichológiai felvetés, hogy nyolcvan százalékban mások véleménye által ismerjük meg magunkat. Ha a fele igaz, akkor is fontos. Van, akinek a boldogság kulcsa a másik ember. 

 

 

A külvilág az van. Az olyan, amilyen, de álmodhatok egy világot belőle, ami azokból az anyagokból épül fel, amit magam körül látok, meg ami a belvilágomban van, mert az embert is ismerni kell ahhoz, hogy álmodhassak bele egy lakóhelyet. Nyilván szebbet, jobbat, frankóbban működő világot álmodok, hiszen az a dolgom, hogy az életben ezt építgessem és ezt tanítsam másoknak is. Az, hogy kritizáljuk a világot csak addig jó, amíg építjük is, vagy van helyette valami másik ötletünk. Ha nekem azt mondják, hogy ma nem volt olyan jó a közönség, az annyira nem foglalkoztat, mert a közönség olyan, amilyen. Föntről a színpadról pontosan látszik és érezhető az, amikor valami betalál a népnél. Az is érezhető, mikor fáradnak, unják. Ha van egy improvizációs rész, én egyből látom az embereken, akikre kitekintek, hogy fáradnak-e. A dobosunk sokkal tovább tud improvizálni, ő valószínűleg máshogy érzi ezt, ő hátrébb van egy borzalmas hangerdőben. A zenész egy átjáró. Átvezeti az energiát, de nem róla szól a buli. Neki a közönséget, a másik embert kell ezzel segíteni. Nem önkielégítés. Zenében lenni ennél sokkal folyamszerűbb, könnyű a jó lét. Ha ezt megtalálja az ember a színpadon, akkor az onnantól már éli a maga életét, keresi kiben talál valamit, kit tud megérinteni. De ha jól csináljuk fent, akkor teljesen elégedett vagyok akkor is, ha a közönség nem mozdul rá úgy. 

 

 

Mi a dolgunkban vagyunk. Jól érezzük magunkat. Erről szól az egész. Ha nekünk működik, akkor hiszünk abban, hogy működhet másnak is. A zene nagyon rabul ejtő dolog, egy furcsa ribanc, akit nem lehet elfelejteni. 

 

 

 

Az ember alakul ahhoz, amivel foglalkozik. Egy dalíróval az a legjobb, ami történhet, hogy dallá változik. Egy festővel, ha képpé alakul. 

 

 

Ez egy tanulási folyamat. Nem úgy van, hogy a kisgyerek leül és azonnal 3D-ben rajzolja le az autót. 

 

 

Nem, nincs olyan. A zseni a hosszú távú türelem mestere. Öntudatlanul tanulja meg ezt úgy, hogy annyira szeret valamivel foglalkozni, hogy tovább van ott vele, mint más. Sokáig figyeli meg a világot, és előbb utóbb képes rá, hogy úgy rajzolja le, ahogy az valójában van. Aztán később ezt az egészet fel is boríthatja és kitalálhatja a saját világát, ami még klasszabb lesz ennél. Vannak tehetségesebbek, akiknek könnyebben megy valami, de idővel mégiscsak a mellétett segg lesz a mérce. Csináltak egy kutatást, aminek során kifaggattak valami 10.000 embert, akik művészeti sulikba jártak, aztán megkeresték őket 15-20 év múlva is, hogy kiből mi lett. Volt köztük olyan, aki csak a tizedik hegedűs volt a zenekarban, de olyan is, aki világklasszis szólista lett. Semmi különbséget nem találtak közöttük, pedig vizsgáltak mindent, családfát stb., csak az derült ki mindig, hogy plusz 10.000 óra. Több időt töltött azzal a dologgal. Aztán, hogy hogyan tölti el ezt az időt, megerőszakolja magát közben vagy tényleg szereti, az egy másik kérdés. Én jól érzem magam, ha dolgozom, akkor is ha fáradt vagyok. Senki nem tart pisztolyt a fejemhez. Van egy képzeletbeli pisztoly a fejemen, de az az én kezemben van. Megérezhetem magamban azt, hogy miért kell ezt az egészet rendesen csinálni. Erről is van szöveg. 

 

Mikor a száraz ágon átsüt a Hold

Mikor a fejnek támaszkodik a kolt

Mikor a frissen kaszált szalmán henyélsz

Akkor érzed úgy, hogy élsz.

 

És így kezdődik majd A terroristák a jászolban című dal. 

 

 

Az én környezetem az utcai zene, a punk, a blues, a soul, a népzenék. Nem egy szofisztikált zenei farmon legeltem, az utcáról szedtem össze mindent, amit tudok. De szövegben is. Rengeteg emberrel beszélgettem, orvostól a költőn át a filozófusig, tudod, ők az igazi törzsvendégek, akikkel irgalmatlan mennyiségű éjszakán át fejtettünk meg a csillagok hullásától a legyek párzásáig mindent. Nagyon érdekes, hogy ki hogy viszonyul a világhoz és milyen kérdések feszülnek benne. Tőlük tanultam a legtöbbet. Persze, lehet komolyzenét is hallgatni. Abban is megvan részletekben az, amit szeretek mondjuk a rock zenében. Ugyanazokat az elemeket használják bennük. Sőt, a reneszánsz óta a pop zene elég hasonló. Egy új hangszer feltalálása stílust tud teremteni, de igazából ezek is csak ruhák. Mindenki a zene lelkét keresi, aztán, hogy az hogy van felöltöztetve, reggae-be, bluesba, punkba, igazából mindegy. De az utcai környezet az alap, ami vegyül a belső világom történéseivel. A belső út elvitathatatlanul ugyanolyan kalandos, mint utazgatni a világban, megmászni nagy csúcsokat meg napozni januárban 25 fokban. 

 

 

Egyet??? Magammal a legnagyobb kapocs a megborulásom, ami után több mint egy évet rehabon töltöttem. Az azelőtti két év az egy borzalmas nagy tapasztalás volt, a rehabbal együtt meg olyan volt az egész, mint egy lelki kiképzőtábor. Nagy kapcsok még a szerelmek. Általában a szerelmen keresztül tapasztalunk a legtöbbet, mert ott hajlandóak vagyunk figyelni a másikra. Legalább amíg szerelmesek vagyunk. Ha nem vagyunk azok, akkor már inkább magunkról szól a történet. De maga a szerelem időszaka, a maga szürrealitásával és elvarázsoltságával nagy tanító. 

 

 

Szóval ezeken a kalandokon megyünk át kívül-belül, közben gondolkozunk, és ebből lesznek a dalok. 

 

 

A tragikomédia egy annyira tág fogalom. Ebben végül is minden benne van. Minek hívjam azt, ami ennyire jellemzi az életemet?

 

 

Ez egy furcsa elegye a hat embernek. Mindenkinek benne van a lelkének egy darabja, de totálisan egyikünké se. Ez már egy szűrt lélek. Van olyan dalom, amiről azt érzem, hogy ez száz százalékosan én vagyok, de nem megy át a többi emberen. Valamire viszont rákattannak, hát azzal foglalkozunk. Aztán majd viszem az Arany Akkord nyugdíjas projektembe a szólószámaimat. 

 

 

 

A cikk nyomtatott változata a RCKSTR Magazinban jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.11.02.

MM&HA

Fotó: Honfi Anna