„Amíg én élek és a világ sem szűnik meg körülöttem, addig mindig lesz téma egy dal megírásához...”

 

 

Elevenen él bennem az érzés, amikor megkaptuk a debütáló fellépésünk időpontját és helyszínét. „Kellemesen” izgalmas időszak állt előttünk, mivel még egyetlen hangot sem játszottunk el együtt az ötletekből: a szövegkönyvben magányos refrének és versszakfoszlányok próbálták érvényesíteni magukat, hogy felülhessenek egy zenei alapra, és egy sokatmondó dalban forrjanak össze a hangokkal. A fellépést megelőző két hétben szó szerint éjt nappallá téve próbáltunk és tapasztottuk a nótákat: itt minden egyes szónak, sornak súlya volt, hiszen az első számaiddal dől el, hogy hova, milyen stílusba sorolnak be, hogy kik lesznek a rajongóid. És persze ott van a bukástól való félelem is – ekkor írod meg a lelked legbelső rezdüléseit, ekkor tárulkozol ki először és adod át magad a számodra ismeretlen emberekből álló zsűri azonnali ítéletének.

 

A zenekarunk úgynevezett dinamikus kapcsolatokon alapul. Ha őszinte akarok lenni, akkor mindössze annyi közös vonás van bennünk, hogy magyar az anyanyelvünk és szeretünk zenélni. Szerencsére ez a közös szenvedély nem kevés problémán átsegített már minket az évek alatt. A legfontosabb, hogy mindegyikünk tudjon fejlődni és teret kapjon arra, hogy megmutathassa a tudását abban a mértékben, amiben szeretné. Ez vezetett oda, hogy 2019-ben például Ádám lett az év ütőhangszerese. Ez sokat elárul a zenekar szabad működéséről.

 

Természetesen több olyan ember van, aki már az alapítás óta jár az „edzéseinkre”, de mindig vannak olyanok, akik csak pár éve fedeztek fel minket, később csatlakoztak. Számomra, azt hiszem, az a legszebb dolog az egészben, amikor egyes dalaink szövegét magukra tetováltatják az emberek, mert annyira magukénak érzik a mondanivalónkat. Az ilyen képekből feltűnően sok lett az elmúlt pár évben, és én ennél szebb és értékesebb dolgot nem is nagyon tudok elképzelni ebben az életben.

 

Divatos stílusok mindig voltak és lesznek is, és sokan csak az általuk kedvelt zenei stílus határáig látnak el. Ezt elfogadtuk, és nem is hajtjuk, hogy mainstreammé váljunk – ez se nem célunk, se nem vágyunk. Azt hiszem, hogy elég jól sikerült szabaddá tennünk magunkat mindenféle skatulyáktól, és nagyon jól érezzük magunkat ebben a közegben évszámtól és képzeletbeli korlátoktól függetlenül. Mi kizártuk a külsőségeket, amíg a többség összezárta magát velük.

 

Ezen a nyelven értjük meg egymást leginkább, mondunk köszöntőt, vallunk szerelmet. Lehet valami ennél fontosabb? Amikor megszületik egy magyar dal, akkor egy magyar ember szól az anyanyelvén, azon a nyelven, amin a legjobban ki tudja fejezni az érzéseit, mondanivalóját. Ennél közelebb egyetlen idegen nyelvű track sem tud az itthoni közönség szívéhez eljutni.

 

A kedvenc nóták időről időre változnak, hangulattól és élethelyzettől függően. Számomra mégis két állandóan és megkérdőjelezhetetlenül fontos dala van a zenekarnak. Az egyik „A Mennyország kapujában”, ez az út megtalálásáról szól, a „Nem adom fel” pedig az állhatatosságot és az összefogást dicsőíti. Ez a két pillér hatalmas súllyal van jelen a zenekar életében, azt hiszem, valahogy ezek vagyunk mi.

 

Amíg én élek és a világ sem szűnik meg körülöttem, addig mindig lesz téma egy dal megírásához. Hiszen a dalnokok is újra és újra megírják ugyanazokat a témákat egy-egy újabb kor szellemének fényében, illetve a saját életük rostáján végigpasszírozva helyeznek egy meglévő témát mindig frissebb, mindig relevánsabb megvilágításba. Szerintem ez egy végtelenített körforgás, amin mindenki átmegy a saját életében, és ez így van jól.