Best In Peace
2015 legjobb pszichedelikus lemezei.
Már az elején leszögezem, hogy nem egy klasszikus értelemben vett pszichedelikus albumokat tartalmazó összefoglalót olvashatsz, mármint abban az értelemben, hogy én például elég tágan értelmezem a p betűs szót. Szóval akár lehetne a "legjobb elszállós zenék" is a cím. A szelekció és a vélemény teljes mértékben szubjektív.
2015 legpöpecebb hallucinogén LP-je nálam egyértelműen az Ozric Tentacles - Technicians of the Sacred lett. Már többször volt szerencsém hallani és látni őket (kétszer Ozorán), de a legnagyobb hatást mégis az áprilisi lemezbemutatójuk érte el az Akváriumban. Szerintem így kell összehozni az elektronikus zenét a rockkal, ráadásul élőben megszólaltatva. 70-es évekbeli acidparty, teljes elborulás. Az új dupla lemez hoz mindent, amiért megszerettük az ozricos hangzást: masszív ám sokszínű ütemek, szivárványszerűen hömpölygő szinti-folyamok, vagány basszusgrúvok és persze szétszállós gitár. Minden trackben akad valami izgalmas agycsavaró; apa, anya és fia full összhangban tolják a készkedést. Ja és a nem elhanyagolható tény: az Ozric dobosa pécsi!!
Másik nagy kedvenc 2015-ös albumom nem konkrét értelemben vett pszichedélia, mégis szinte minden sejtjét átjárja egyfajta homályos lebegés: Grimes - Art Angels. A még csak 27 éves kanadai lány negyedik nagylemezét szinte teljes mértékben egyesegyedül készítette el; kezdve a számírástól a hangszerelésen és keverésen át a lemezborítóig. Már ezzel megnyerne, de a korongot hallgatva mindig rá kell jönnöm: talán ez az év legjobb poplemeze, holott majdnem nem is pop. Ritkán hallok ilyen ízlésesen összehozott muzsikát, ami ráadásul hajszálpontosan egyensúlyoz az underground alternatívabb megközelítései és a hagyományos értelemben vett popzene közt. A hangzás javarészt elektronikus, de Grimes olyan ügyesen pakolgatja egymásra a dolgait, hogy szinte fel sem tűnik, hogy nem egy popzenekar szól. Bravó!
Következik ismét egy kakukktojás; ő aztán végképp nem pop, de nem is pszichedelikus, mégis valahogy illik ide. A művésznőt mindannyian jól ismerjük már. Björk - Vulnicura. Az izlandi csodabogár új albuma nem egy könnyű hallgatni való, az biztos. Ám ha a megfelelő időben és helyen tesszük be, simán eljuthatunk a fülorgazmusig. Ami elsőre szenvedésnek tűnik, az maga a gyönyör; az először kényszeres nyekergésnek hitt ének simogató altatódallá változik. Björk kiforrott hangját teljesen kiszolgálják a mélyben csordogáló elektronikus ütemek, választékos effektek (Arca producerkedésével) és az erre épülő vonósok, amiket maga a lány hangszerelt. Mintha egy űrből jött cica harapdálná lágyan a fülcimpánkat. Ismét egy univerzális hölgy, aki ráadásul úgy építgeti mindig színvonalas életművét, hogy közben észre sem vesszük, hogy a kísérleti nyulaivá váltunk, persze zenei értelemben.
Ott - Fairchildren albuma igazi minőségi és menőségi zenét rejt. Az angol producer többször megfordult már hazánkban, főleg psytrance fesztiválokon, de klubozott már a fővárosban is. Muzsikája már néhány ütemből levágós, teljesen egyéni bólogatós hangzásának és hipnotikus dallamainak köszönhetően. A jórészt dub-alapú számok eddig se szűkölködtek szerteágazó hatásokban, de itt aztán végképp elszabadul a stíluskontroll: világzene keletről, downtempo nyugatról, ősi népzenék, pszichedelikus rock, bújtatott szintipop és persze trance; számtalan közreműködő által. És az egész zene úgy, ahogy van, mosolyra fakaszt minden hallgatáskor; árad belőle a béke, a napfény és mindezek tetejébe simán bulizható. Ott egy zseni.
Ismét rockos vizekre evezünk, ezúttal három lemez egyszerre: Riverside - Love, Fear and The Time Machine /// Steven Wilson - Hand. Cannot. Erase. /// TesseracT - Polaris.
Azért vettem egy kalap alá őket, mert mindannyian a progresszív rockzene megkerülhetetlen és egyéni művészei, ám új lemezeikkel maradtak a jól bevált recepteknél, ami egyáltalán nem baj, sőt. Inkább kimaxolják azt, amit eddig is hallhattunk tőlük. Persze azért akadnak új irányok: a Riverside poposabb köntöse, a TesseracT szellősebb témázása (és visszatérő új-régi énekese), na meg Wilson burjánzó elektronikája, ami már csak hab a tortán a tökéletesen szóló igazi progresszív muzsikáin; ráadásul az öreggel találkozhatunk tavasszal Budapesten!
Következzen egy vérbeli pszichedelikus trance album: Eat Static - Dead Planet. Sokan viszolyognak a goától, pedig kevés olyan műfaj akad, ami ennyiféle különböző stíluselemet vegyítene magába úgy, hogy közben szinte teljesen egységes a (hangzás)világa. Eat Static régi motoros, mindig is az experimentálisabb elektronikus producerekhez tartozott, erre most sem cáfolt rá. Új lemeze dupla anyag lett; az első része inkább a táncolhatóbb ritmusok felé kacsingat, a másik a lazulósabb, ám az utazás sokrétű: klasszikus goatrance, progresszívebb ütemek, masszív psytrance, eklektikus chill; mind-mind jelen vannak, ahogy a The Cure-os Robert Smith is közreműködik egy dalban. Ha sokszínű, mégis kísérletezős pszichedelikus elektronikára vágysz, hallgasd meg!
2015-ben két(!) albummal jelentkezett a Beach House. Először a Depression Cherry majd a Thank Your Lucky Stars. Az amerikai formáció egy énekes-szintis lányból és egy gitáros-szintis fiúból áll; ha azt mondom, dream-pop, nem lőttem messze. Jól felismerhető minimál muzsikájuk azonnal belopja magát a szívekbe, a ködös melankólia misztikus bájjal tölti meg hallójáratainkat. Semmi extra, mégis tiszta különlegesség árad e két lemezből; ahogy címük is utal rá, az első inkább befelé fordulósabb, a másiknál jobban fellélegezhetünk, ráadásul az egésznek van valami retro utánérzése.
Az Another Fine Day nevű angol úriember A Good Place to Be című albuma igazi különlegesség, pedig egyszerű, többnyire zongoraalapú tiszta ambient szól, de úgy, ahogy kell; minimális elektronikus alapok, jazzes kitekintések, száz százalék hangulat, mesteri minőség.
Martin Nonstatic - Granite lemeze is főleg ambient, a pszichedelikusabb fajtából, naná, hisz a stílus zászlóvivő kiadójánál jött ki, az Ultimae Records-nál. Kitűnő kortárs elektronika jelentős dubtechnoval fűszerezve, nyújtott periódusok, befelé csordogálás a gránitkőzetekbe.
A végére egy talán kevésbé ismert banda kevésbé ismert lemeze maradt: a Keep Shelly In Athens - Now I'm Ready az egyik személyes kedvencem. Old school diszkó vs kortárs elektronika, 80-as és 90-es évekbeli hangulat, de mai popköntösben. Ismét egy fiú-lány páros, Görögországból. Hipnotikusan hömpölygő, mégis tisztán táncolható zene ez, olyan hangulatokkal, hogy nem tudod eldönteni, melyik évtizedben jársz. Mindez izgalmas és cseppet sem unalmas módon szólal meg a majdnem negyvenperces albumon, megidézve rég elfeledett házibulikat, szerelmeket, együtt- és egyedülléteket. Érdemes ráhallgatni az előző lemezeikre is…
Császár Gergő