ELEKTROPOP-IZÉ – NAZA-interjú
Feltűnt a hazai palettán egy érdekes formáció. Úgy kúsztak be az éterbe, hogy észre sem vettük, pedig kellett volna.
Szűcs Krisztián (ex-Heaven Street Seven) és Mező Misi (Magna Cum Laude) dupla frontemberkedése mellett a doboknál Mihalik Ábel (Drastik Putto, ex-Kispál), Szepesi Zsolt (Sean Darin) pedig a producer, így négyen ők a NAZA. Üde színfoltja és űrbetöltő bandája a hazai popmezőnynek. Igényes és okos elektronika, pofátlanul fülbemászó slágerek, pöpec megszólalás, tök jó szövegek, két eltérő, de jól harmonizáló, igazán érett énekhang és persze kiváló dalok. Mellesleg nemrég jött ki első albumuk. Szűcs Krisztiánt kérdeztük.
Nem szívesen kérdezem meg, de legalább tisztázzuk. Mit jelent a NAZA és hogy kell ejteni?
Azt jelenti, hogy szerettünk volna egy rövid és egyszerű nevet, és ez jött szembe egy pólón, úgy másfél éve. Azóta rengeteg ilyen pólót látok az utcán, úgyhogy jól sikerült a promóció, csak rossz a helyesírás☺A kiejtésről az együttesen belül is megoszlanak a vélemények… Szerintem inkább „náza”, a Misi szerint „naza”. Ahogy tetszik. Persze, az ilyen kérdésekre is felkészültünk, hogy majd azt mondjuk, hogy mi is a határainkat feszegetjük, mint az űrkutatás. Vagy a „négy aranyos zenélő aligátor” rövidítése, ha az szimpatikusabb.
Nyáron jött ki az első albumotok. Nem nagyon lehetett hallani, még csak rólatok sem… Pedig eléggé hiánypótló itthon ez a stíl, amit toltok, ráadásul minden tag elég népszerű a hazai pályákon. Hogyhogy nem lett megnyomva a népszerűsítés?
Egyrészt finoman szólva nem egyszerű ma promotálni egy teljesen új zenekart, a beszűkülő vagy megszűnő médiumokban, és az internetzajban, másrészt meg főleg azért alakultunk meg, hogy valami olyat csináljunk, amit nagyon szeretünk, és eddig a létező vagy volt saját zenekarainkban egyikünk sem tudott megvalósítani. Valószínűleg ezzel nem a villámgyors siker útját próbáljuk járni. Az, hogy a NAZA tagjai sokak számára ismerősek lehetnek, ugyanannyira hátrány is lehet, mint előny, már az előzetes elvárások miatt is, tudod, a nyuszika és a sapka esete, vagy még frappánsabban: „mindig az kell, ami nincs”. Számunkra az út talán az lehet, hogy szép fokozatosan „leesik” azoknak, akiknek szól, hogy mi is ez az egész dolog. És ez korántsem csak a szűk értelemben vett zene.
Hallani a lemezen, hogy nagyon össze lett rakva, korszerű hangzás, minden dalnak íve van, sőt, magának az albumnak is, igencsak egyben van. Tudatosan épült fel ennyire aprólékosan?
Míg a dal alapokról és a szövegekről főleg én tehetek, a hangszerelés elsősorban Szepesi Zsolt munkája, de Mező Misi sem „csak” énekel és basszusozik, és Mihalik Ábel sem pusztán „a dobos”. Az ötletekből közösen raktuk össze a lemezt, és talán a zenei sokféleségből sikerült összegyúrni valami ránk jellemzőt. Egyszerűen annyi történt, hogy addig gyúrtuk a számokat, amíg nem tetszett mindannyiunknak. De azt hiszem a szövegek is elég meghatározóak az album szempontjából. Végül is a kérdésre válaszolva: a zene ösztönösen, intuitív alapon született meg, mint jobb esetben mindig, aztán a tudatosság a zenei felöltöztetésnél játszott be egy kicsit.
Most mindent az elektronika és a rap ural, ugyanaz a hangzás és struktúrák mindenhol. Nálatok is tetten érhető ez a fajta szerkezet, mégis a tetején okos és ironikus, szellemes szövegek sorakoznak. Ez szándékos fúzió? Egy interjúban olvastam, hogy nem egy konkrét rést próbáltok betölteni a magyar zenei palettán, mégis teljesen „mai popos” a dalok megszólalása. Hol vagytok ti, hol akartok lenni?
Szerintem a helyzet az, hogy mindennek, például egy zenekarnak, egy lemeznek is van valami útja, amit előre senki nem tudhat, mi magunk meg főleg nem, ezért felesleges erőlködni és túl sokat filózni azon, hogy mi mit akarunk ezzel, mert így csak a zenéléstől vonjuk el az energiáinkat, és akadályokat gördítünk magunk elé. Annyit érzünk biztosan, hogy ennek a dolognak meg kellett valósulnia. A hangzással kapcsolatban annyit mondhatok, hogy húszévnyi rendületlen gitárzenélés után számomra üdítő kilépni a már nem is olyan komfortos komfortzónámból, ami egyébként már a HS7 utolsó lemezén is tetten érhető volt valamennyire, meg azért mégiscsak van egy NEO-s, Yonderboi-os múltam is, hogy mást ne mondjak, illetve Zsolti a főproducer alapvetően elektronikus zenében mozog. De mivel minden csoda három napig tart, szerencsére már most is azt látom, hogy akik elsőre ki voltak akadva azon, hogy a Szűcs valami „elektropop-izét” csinál valakikkel, elkezdték inkább azt figyelni, hogy mit is hordoz ez az izé. Mivel Misi és az én személyemben két frontemberes a NAZA, ezért valóban organikusan kialakult valami olyan leosztás, hogy én inkább a narrátor vagyok a verzékkel, a Misi meg a klasszikusabb értelemben megénekli a refréneket, pontot tesz az i-re. De persze ez sincs kőbe vésve, és csak kb. a lemez felére igaz.
Szerinted merre tart a jelenlegi hazai zenei mezőny?
Fogalmam sincs, hogy tart-e bármi valahová, de annyi azért megállapítható, hogy a 2000-es évek közepi alternatív „felpopposodás” után, most egy komoly vissza-alteresedési periódus van, aminek kevesen örülnek a zenészismerőseim körében, miközben a mainstream-et a szintén undergroundból indult ügyes srácok jelentik. Kérdés, hogy feltétlenül baj-e, hogy a Sájgájz vagy az Ámokfutók helyén ma mondjuk a Halott Pénz van? Szerintem nem. Mindenesetre azt észrevettem, hogy ebben a mostani zenebiznisz képletben, a NAZA térképészetileg kicsit outsider pozícióban van, ahogy egyébként annak idején a HS7 is volt. De ez egyáltalán nem baj, mert szerintem egyre több ember érzi úgy, hogy ebben az egyéni és kollektív egók által kreált rémálomban, amit világnak, politikának, közéletnek, vagy tévé és internetvalóságnak hívnak, egészségesebb outsidernek lenni, és megpróbálni kigyógyítani először magunkat, aztán esetleg a szűkebb környezetünket. Valami ilyesmiről szólna a zenénk is.
Kiket tartasz ma igazán érdekesnek, említésre méltónak és miért? Akár itthon, akár külföldön.
Hogy őszinte legyek nem vagyok már valami naprakész az új zenék terén, mint mondjuk tíz éve, de hát olyan sok eget rengető dolog nem is történik, úgy hallom, ha lenne, azt csak észrevenném azért. Az utóbbi jó pár év állócsillaga számomra a The National. Persze időnként hallok nagyon jó számokat innen-onnan mint például a Sticky Fingers-től a „Gold Snafu”, a Slaves-től a „Cheer up London”, a Son Lux-tól az „Easy” vagy hogy mondjak magyart is, az Elefánt „Madarak” című száma.
Elég masszív, elektronikus a számok alja, meg az egész megszólalás. Gondolom, sokan emiatt szeretnek bele a dalokba. Ezt koncerteken hogyan adjátok majd vissza?
Alapvetően élőben kicsit nyersebb a megszólalás, a gépről csak az extra sávok, szintipad-ek, perkusszió, basszus megerősítések szólnak, meg mondjuk a hatvannegyedik éneksáv, ha nagyon kell. Mivel a színpadon állok nem hallom, de az eddigi pár koncert alapján állítólag nagyon jól megszólal kifelé, ami egyrészt a kiváló és nagyon szép hangmérnökünknek Totinak köszönhető, másrészt annak, hogy próbáltunk minimalistán hangszerelni.
A közeljövőben hol és mikor lehet titeket elcsípni?
Most a SZIN-en játszottunk, aztán a Budafoki Bornapokon szeptember 3-án. A többit nem tudom egyelőre.
További tervek, jövő?
Lassan nekikezdünk az újabb daloknak, hogy legyen egy komplett egész estés repertoárunk, aztán valamikor a fesztiválos bemelegítések után nekiszaladunk az első önálló koncerteknek. Mivel az „Az kell, ami nincs” csak digitálisan jelent meg, ha összeáll a második lemez, ami nem lesz túl sokára, a kettő valószínűleg dupla lemez formában fizikailag is megfogható lesz.
+ Mi a kedvenc rock slágered?
Bocsánat, de ez kb. olyan kérdés, hogy „Milyen az élet a Földön?”. Egyébként tudom: The Killing Joke: Love like blood.
Császár Gergő
