"...kalandozás, úton levés, komolyan vett játék, és a barátságban rejlő szabadság"

 

Frenk: A pesti éjszakából és fesztiválokról ismerjük egymást, pontos emlékem nincs.

Papp Szabi: Atti a HS7-tel jött Riki barátunkhoz Visegrádra, egy régi Land Rover tetején táncolt, amikor először találkoztunk. Mindenki mást pedig koncerthelyszínekről, fesztiválokról ismertem. Valószínűleg a zenéhez való hozzáállásunk miatt sodort minket össze az élet. Sokszor találkozunk, vagy mi ketten Attival, vagy ők ketten Frenkkel, ebből mindig született egy dal, tulajdonképpen egyenes út volt ahhoz, hogy ebből legyen valami, tulajdonképpen az egy natúr őszinte dolog, hogy a Wake Up létrejött.

Zaza: Nagyon nehéz az emlékezés abban a világban, ahol mi először összefutottunk. Én annyit tudok, hogy Frenk az első perctől belém épült, mint az egyik legnagyobb dobos, akit életemben hallottam, a Supernemmel turnéztunk is, mert a zenekaraink úgy egymásba szerettek, mint a tinik, Atti meg valahol egy fesztivál backstage-ben hajlandó volt teljesen ismeretlenül magához ölelni a gondoskodó szeretetével.

Atti: Ja, persze, annyira bírtad a szeretetem, hogy hajnalban azért leragasztottad a számat tape-pel, fogjam be végre. Frenkkel talán az Arbóban találkoztunk, és még aznap éjjel adtunk is egy csókot egymásnak. Ahogy közös barátunk Szűcs Krisztián mondaná: ez a szerelem!

 

Szabi: Ez most komoly? (nevet)

Frenk: Nem szokásom rivalizálni, a zenélés nem erről szól.

Atti: Nekem az a tapasztalatom, hogy ha stimmel a kémia, az azonos rezgésszámon működő emberek kapásból barátok lesznek. A rivalizálás szó nem létező fogalom a szótáramban. Nagy tévedés, amikor azonos közegben alkotó emberek egymást kikezdik, a másik fölé, alá, mellé próbálnak kerülni, miközben nem veszik észre, hogy az alkotóművészet összessége az egy univerzális egész.

Zaza: Nem tudom, mit jelent a rivalizálás. A tiszteletet, elismerést, közösséget ismerem, és nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ilyen környezetben élhetek. Barátok úgy lettünk, hogy nem is merült fel a kérdés sohasem, hogy ne lennénk azok eleve.

 

 

Szabi: Akartunk egy kurvajó csajt a klipünkbe, már írtuk róla egy közös dalt korábban Attival, amit játszunk a Supernemmel, a lemezre is felkerült, meg hát Bori egy született punk, aki baromi jól néz ki. Végül is már a Lorettában is szerepel egy szuper jó csaj, ez a mi heppünk, jó csajok, ennyi!

Atti: Borival teljesen egy hullámhosszon vagyunk, nagyon szeretjük egymást. Vele például tökre nem meglepő sztori, ha kora délután teljesen véletlenül összefutunk egy aranyos pezsgőbár előtt, gyorsan lemondjuk a napi feladatainkat, és beleveszünk egy estig tartó dumálásba. Totál adta magát, hogy ő legyen a klip dívája, merthogy az életben is egy díva.

Frenk: Borit imádom…

Zaza: Nem tudom, hogy vagy hol született az ötlet, csak azt tudom, hogy Borival lenni felszabadító érzés. Mindegy, hogy egy kisbuszban összezárva, egy backstage-ben, vagy egy forgatáson. 

 

Atti: Kábé, ha bárhol berak valamelyikünk egy dalt, a többiek elkezdik üvölteni, hogy „hülye vagy? ezt én is imádom!”. Zazát meg annyira bírom, hogy miatta még a kazah hörgőmetál trap cuccot is meghallgatom.

Frenk: Rolling Stones, Iggy Pop stb.

Szabi: Akarva-akaratlanul, akárhol az országban, egymástól különböző helyeken azt mondja nekünk mindenki, aki hall és lát minket, hogy a 60–70-es évekbeli New York-i punkot hozzuk, de valóban erre flesselünk, erre a nyersességére, nyilván megvannak mindenkinek ezekből az időkből a kedvencei, a Sex Pistols, David Bowie, Rolling Stones, Patti Smith, Iggy Pop, Jimi Hendrix, ezek az emberek előtt tisztelgünk, amikor hangszert veszünk a kezünkbe, és ami a csövön kifér, öregem!

Zaza: Ez felsorolhatatlan. A hatásokban éppen az a jó, hogy vannak, működnek és működtetnek. 

 

 

Zaza: Sosem érzem kényszernek, ha zenélhetek, részben tudatosan, részben szerencsésen a 30Y-nal megőriztük a függetlenségünket. Ajándéknak veszem, amiért persze rengeteget kell dolgozni. Ilyen értelemben a Wake Up-koncert előtt is gyakorlok, izgulok és felhúzom magam. Naná. Zenélni komoly dolog és felelősség. Viszont, mint azt bizonyára tudod, három teljesen elmebeteg emberrel teszem mindezt itt. Sokat oldanak a frusztrációimon. És valami tiszta, gyermeki játékélmény jön létre.

Frenk: Nincs nagy különbség, a rock'n'roll az rock'n'roll.

Szabi: Egyáltalán beszéljek erről? (nevet)

Atti: A Wake Up 1230-ban kizárólag a zene miatt zenélünk. Ez mélyen hat ránk is, mert 100%-ban őszinte. Nem mozgatórugója az érdek, a pénz vagy a hírnév, de még a siker sem. Paradoxon, hogy pont ezzel a teljes szabadsággal lett a Wake Up minden kimondott szava, megszólaltatott hangja, állatira élet-halál kérdés. Minden közös zenei pillanatért hajlandó vagyok a lelkemet adni. Na jó, azt nem, de a véremet minden további nélkül!

 

Zaza: Igen. Tulajdonképpen semmi mást nem gyűjtők, csak zenét.

Atti: Annak azért van egy különleges lendülete, amikor kinyitom a teraszajtót, egy sárga kávéscsészébe öntök egy komplikált nevű teát, felrakom a The Who My Generation LP-jét, a 10 Wattos kis VOX kombómból pedig nekilódul Pete Townshend Rickenbacker gitárja.

Frenk: Gyerekkorom óta gyűjtöm a bakeliteket, kb. 400 lemezem van, nekem a zenehallgatás ebben a formában működik leginkább.

Szabi: Reneszánszát éli a vinyl, nem tegnap óta! Ezt beszéltük a srácokkal, hogy életünk első tudatos vinylre készült anyagát készítettük a stúdióban. Aki egy kicsit is ismeri azt, amikor a tű végig gurul a barázdákon, OLTÁRI! Egy óriási felemelő érzés volt, amikor a kezünkbe vehettük az albumot, olyan mint egy drog, azonnal azt éreztük: csináljunk még egyet, abszolút illik a zenekarhoz.