„Könnyűzenei formába öntött spirituális élmény”

„Könnyűzenei formába öntött spirituális élmény”

Kowalsky meg a Vega-interjú

Kowáék körül izzik a levegő. Megjelent kilencedik albumuk, ráadásul duplalemezes változatban, élő felvételekkel kiegészítve, forog az új klip, zajlik éppen a különleges akusztikus-beszélgetős Esszencia Turnéjuk, de ami a legnagyobb durranás, hogy február 17-én a Papp László Sportaréna színpadán összegzik majd az elmúlt 15 évet a rajongók legnagyobb örömére, szóval nem unatkoznak, az biztos. Kowalsky mesélt nekünk minderről.
 
 
Emlékszem, amikor kijött a Pimasz Grimasz, másolt CD-n hallgattam és csodálkoztam, mi ez az érdekes, csintalan muzsika. Azóta eltelt lassan 15 év, és most itt a 9. lemezetek, ami a megjelenés napján platina lett. Ennyi koncert, dal és idő után mi az a motiváció vagy energiaforrás, ahonnan merítetek?
 
Ezen nem nagyon kell morfondíroznunk, mert az évek alatt egyre izgalmasabbak és lelkesítőbbek a körülmények a csapat körül, úgyhogy a motivációnkkal a legkisebb probléma sincs. A téma pedig – amely köré a Kowalsky meg a Vega mondanivalója csoportosul – gyakorlatilag kimeríthetetlen. Az életről , a nagybetűs ÉLETRŐL írni – annak hétköznapibb és mondjuk úgy transzcendentális aspektusait boncolgatva – nos, az van annyira érdekfeszítő, hogy folyamatosan legyen onnan és miből meríteni.
 
Azért te megjártál pár zenekart és stílust is, voltál nagyon lent és egészen fent is, úgy gondolom, elég jó kis rálátásod lehet a hazai zeneiparra, és ti valahogy mintha kívül esnétek ezen az egészen, mégis hatalmas a rajongótáborotok. Szerinted hogy lehet ez?
 
Ez nagyon jó kérdés. Annyira jó, hogy nem is igen tudom rá a megfelelő választ. Talán pont azért tűnik a Kowalsky meg a Vega egyfajta kívülálló csapatnak, mert teljesen máshonnan közelítjük meg a dolgokat, mint eddig bárki a hazai könnyűzenei életben. Azzal együtt , hogy több hazai csapatnak is tulajdonképpen rajongója vagyok és nagy tisztelettel tekintek gyakorlatilag mindegyikre, mégsem követek egyetlen hazai mintát sem. Persze ha jobban belegondolok, egyetlen külföldit sem... Saját utat járok, saját és sajátos elképzelésekkel – itt is természetesen a közvetített üzenetre gondolok elsősorban! Ez a jelenség sugallhat olyan benyomást, mint amit a kérdésben is megfogalmaztál... De ez csupán egy érzet, nem vagyunk kívülállók, és persze nincsenek is ilyen jellegű törekvéseink...
 
Számos magyar példa azt mutatja, hogy mi inkább sírva vigadunk, jobban preferáljuk a szomorkásabb hangulatú, reménytelenebb üzenetű dalokat. Ti viszont, mintha mindig nukleáris optimizmusbombákat robbantanátok tele jókedvvel és bizakodó derűlátással. Mi a titok?
 
Próbáljuk helyén kezelni a dolgokat. A lehető legőszintébben próbálunk nézni saját „tükrünkre” és a környezetünkre is. Nem akarjuk magunkban és objektíve szebbre festeni a nyilvánvalóan szörnyűt, nem kívánjuk bonyolítani az értelemszerűt és egyszerűt, nem próbáljuk meg elbagatellizálni a megkérdőjelezhetetlenül alávalót és kíméletlenül kegyetlent, és rózsaszínűbbre sem kívánjuk rajzolni a szürkén bugyuta firkát... Magyarán mindent a maga megjelenési formájában próbálunk vizsgálni, mindenféle túlzó személyes érzelmi vagy intellektuális túlkapás nélkül. Ha ezt gyakorolja az ember napra nap, lassan érzékelni fogja, hogy azon túl, hogy például a harag, a düh, az apátia, a cinizmus és az ezekből gyökerező népbetegség, a depresszió alapvetően értelmetlen önsanyargatás, de azt is, hogy sokkal többet és szélesebb spektrumon tud érzékelni, felfogni és értelmezni abból a dimenzióból, amelyben szerencsénk van együtt tapasztalatokat szerezni. Ezen a szemüvegen keresztül látva a világunkat is ugyanolyannak látjuk, mint bárki más...csak éppen nem hagyjuk magunkat elragadtatni a kihívásoktól, meg tudjuk őrizni a derűt úgy, hogy közben sokkal több hasznos energiát tudunk fordítani az elkerülhetetlenül megoldásra váró, felmerülő tesztek, problémák, kihívások leküzdésére... Egyszerű, mint az egyszeregy...Hiszen ahogy egy szép mondás tartja: Nem az a probléma, hogy meghalunk, hiszen úgyis mind meghalunk egyszer, hanem az, ha nem értjük meg és nem valósítjuk meg azt, amiért itt vagyunk....és ha mindeközben elveszítjük a „békét”....
 
Ha most indulnál neki, most kezdenél zenélni, mit tennél, hogy tennéd?
 
Eleve nem szeretem a mi lenne, vagy mi lett volna, ha... kezdetű megközelítéseket, mert meggyőződésem, hogy minden tapasztalat, amely ebben a dimenzióban ér bennünket, az számunkra elkerülhetetlen és felbecsülhetetlen kincs! Mindegy, hogy az elme vagy az érzékek milyen előjellel illetik az adott tapasztalást, kvázi a személyiség jónak vagy rossznak ítéli. Innen nézve máris nyilvánvaló a válaszom erre a kérdésre: ennek a személyiségnek, amelyet ebben a testben „játszom” el éppen, nincs és nem is lehetett más útja idáig, ahol éppen jelenleg vagyunk. Egy kicsit is más út teljesen máshová vezetett volna. Na, éppen ez az, amin teljesen felesleges elmézni!
 
Mit üzennél a 20 éves énednek?
 
Hogy szeressen és értékeljen minden egyes napot, hogy vigyázzon a drogokkal, hogy szóljon az egyik nagyon jó barátunknak, hogy ha így folytatja, akkor pár éven belül meg fog halni, hogy ne higgye, hogy mindent annyira jól tud, mert gyakorlatilag semmit nem tud, még azt sem, hogy nemhogy nem lesznek gyerekei, ahogyan tervezi, de készüljön, mert lesz négy is, hogy nem kell félnie semmitől, mert egészen különleges és szép évek várnak rá, és ha hiszi, ha nem, még szerzetes is lesz egy évig (na, ettől biztosan leesne az álla!), és tudom ,hogy lesz majd, amikor teljesen kilátástalannak fogja látni az életét, de túl fogja élni, és annyi szeretettel fog még találkozni, amit el sem tud képzelni, hogy a béke, amit keres, az ott van benne most is, mert azt nem megszereznie, hanem felismernie kell...De gyanítom, bármit is mondanék a 20 éves énemnek, akkor is maradna ugyanaz a makacs, önfejű valaki, akire emlékszem. És nem hiszem, hogy bármit másképpen csinálna, sőt azt sem, hogy megmenthette volna a barátunkat a haláltól... Tudni kell elfogadni a tapasztalatokat és felismeréseket a maga idejében és helyén!
 
Elég borús képet fest a jelenlegi globális helyzet, temérdek konfliktus, és a gátlástalan politikai hatalmi játszmák rendkívüli befolyásoló erővel bírnak. Mit gondolsz, maga a Világ, a Bolygó hogy éli ezt meg, hogyan viszonyul ehhez a Teremtő Erő?
 
Biztos vagyok benne hogy elmúlhatatlan megértéssel, türelemmel és szeretettel. De hát nem is a Teremtővel van a valódi probléma, hanem velünk, eltévedt és önfejű gyermekeivel!
 
Hogy érzed, a zenekar és a te életedben milyen jelentőséggel bír az, hogy jövőre az Arénában tartotok koncertet?
 
Mondhatnám, hogy ez is csupán egy koncert és egy állomás, de nem akarom elbagatellizálni a helyzetet, hiszen egészen különleges állomáshoz érkeztünk az Aréna koncerttel. Elsőbálozókként javarészt mi magunk sem igazán tudjuk, hogy miként értékeljük majd a végén, de egyvalami biztos: arra készülünk és úgy zajlanak az előkészületek, hogy egy egészen különleges spirituális utazást szeretnénk megvalósítani egyénileg és kollektíve is több ezer barátunkkal közösen. Reméljük, terveink megvalósíthatóak lesznek a valóságban is!
 
Mire lehet majd számítani ott?
 
Könnyűzenei formába öntött spirituális élményre... Megmagyarázni viszont nem vagyok hajlandó. Aki ott lesz, az ítélje meg majd, hogy a valóságtól elrugaszkodott terv volt-e ez, vagy megvalósított közösségi élmény...
 
Milyen lesz a 10. lemez? Merre tovább jövőre, hogyan tovább a jövőben?
 
Azt most egyelőre csak Isten tudhatja.... az alkotás java része egyébként is az Ő kezében van!
 
 
 
 
Császár Gergő