Legyen a Quimbynek halleluja

 

A Rockstar abban a szerencsés és kiváltságos helyzetben volt, hogy a turné kezdetének másnapján a zenekar mind a hat tagjával egyszerre készíthetett interjút próbatermükben, majd spontán részt vehetett Vecsésen egy beállással egybekötött Quimby-koncerten. Az Ékszerelmére20 előadás csodálatosan skizo élmény: úgy időutazás, hogy közben nem az, hiszen a Quimbyre mindig is egyfajta saját maguk által kreált időtlenség volt jellemző, és már csak azért, hogy az elmúlt lassan harminc évben egy külön, állandó, színes-szagos buborékban tartanak minket, mindenképpen jár nekik egy halleluja.

 

A fiúk – Balanyi Szilárd (zongora, szintetizátor, vokál), Gerdesits Ferenc, Faszi (dob), Kárpáti József, Dódi (trombita), Kiss Tibor (ének, gitár), Mikuli Ferenc, Fefe (basszusgitár) és Varga Livius (ütőhangszerek, ének) – a tőlük megszokott fesztelen hangulatban válaszoltak kérdéseinkre, aztán ez a hangulat a koncert helyszínén az öltözőben egyre csak fesztelenebbé vált.

 

 

 

Szilárd: Izzasztó. Jó volt. Részünkről még egy kicsit figyelős, de ez minden turné első állomásánál így van. Egyébként nagyon élveztem.

Fefe: Nekem a hely adottságai miatt le kellett vennem a basszusból, ezért oda kellett képzelnem magam a színpadra.

Kiss Tibi: Izgalmas volt amúgy, és valóban megtörtént az, hogy visszarepültünk ahhoz a lelkülethez, korszakhoz, amelyben a lemez született. Szinte ott voltunk az éjszakában, és az akkor ismerős helyszíneken jártunk. Még csiszoljuk a műsort, de energiában nagyon jó volt, és pusztulat fáradtak voltunk a végére. Kettő és negyed órát játszottunk, és egy nagy suhanás az egész, nincs benne semmi pihenés.

Faszi: Csodálatos volt. Egy olyan koncert, ahol végig kellett dolgoznom.

 

Faszi: Általában nem minden szám olyan feszes, mint ebben a programban, de itt most végig doboltam, mint egy gép.

Tibi: Közben pedig nagyon szép artisztikus, már-már ilyen furcsa, pszichedelikus színházra emlékeztető elemek jelennek meg; néha azt éreztem, hogy mi sem tudjuk, hogy hol vagyunk, minket is beszippantott a zene.

Dódi: Nagy varázsa van a szaxofonos Tóth Sanyival való közös játéknak. Nemcsak, hogy segít, hogy nem egyedül vagyok a színpadon mint fúvós, hanem rengeteg inspirációt is jelent.

Szilárd: Sanyi abszolút behozta a jóféle kis jazzklubok hangulatát.

Faszi: Igen, például a Fekete Lamourban azt éreztem, hogy na, most szólal meg igazán jól, hogy két fúvós játszik.

Tibi: És DJ Bootsie-t is ki kell emelni, aki szürreális kis felhőcskéivel és irgalmatlan scratcheléseivel tesz hozzá ahhoz, hogy ez a varázslat létrejöjjön.

 

Tibi: Abban a korszakban az elektronikus tánczene összefonódott az éjszakában játszó zenekarok világával; a koncertek előtt vagy után mindig voltak DJ-k, és ez anno mindenkire hatással volt. Így Bootsie most kimondottan nagy hangsúlyt kap.

 

Faszi: Páratlan év volt.

Tibi: Azt hiszem, elkelne egy kis segítség az emlékkönyvünk kitöltéséhez.

Faszi: Én a napfogyatkozásra emlékszem. Előtte való nap a Szigeten játszottam hajnali 4-ig, utána valahogy hazavánszorogtam. Másnap kezembe vettem az alig egyéves kisfiamat, és mondtam neki: „Gyere, Mátéka, megnézzük a napfogyatkozást”. De Budapesten olyan szar idő volt, annyira felhős volt az ég, hogy gyakorlatilag semmit nem láttunk belőle. Álldogáltam vele 5-10 percet az utcán, aztán mondtam neki, hogy: „ugye milyen szép volt a napfogyatkozás?”, majd visszamentem és fájlaltam tovább a gyomromat és a fejemet.

Tibi: Én leginkább arra emlékszem, hogy akkoriban állandóan mentünk az éjszakába, nagyon pörögtünk.

Livius: Nekem ’99-ben hármas létem volt. A fiam 5 éves volt, ovis. Elvált apuka voltam (23 évesen lettem apa), és úgy néztek ki a hétköznapjaim, hogy Budapesten rissz-rossz albérletekben laktam, és két vagy három napot lent töltöttem Dunaújvárosban a gyerekkel. A többi napon egyetemre jártam, illetve próbálni. Mellette pedig általában csaposként dolgoztam. A fő dolog viszont az volt, hogy a Quimby tagja vagyok, és én csak azért nem csúsztam ki a rengeteg szórakozás mellett a kanyarban, mert két-három napot a gyerekkel töltöttem.

 

Tibi: Igen, az alternatív szcénában akkor kerültünk a jó helyekre…

Faszi: … meg fesztiválokon is egyre jobb időkben játszottunk.

 

Tibi: Nem, mert mindenki azt mondta, hogy vége lesz a világnak.

Szilárd: A cél az volt, hogy azt csináljuk, amit, és azt jól. Bennem nem az volt, hogy hova akarok eljutni, hanem, hogy abban akarok lenni, amiben vagyok. Azt, hogy hová fogunk eljutni, azt nem tudtuk, csak azt, hogy előre akarunk menni.

Tibi: Nagy svungban voltunk akkor, és pont abban voltunk benne, amiben benne akartunk lenni. Egyetemi klubokban játszottunk, izzasztó telt házas bulikon – azt hiszem, többet voltunk sötétben, mint világosban, sőt, markánsan többet, ami a dalokon is hallatszik. Szóval, arra emlékszem, hogy sötét volt. Lámpafény.

 

 

Dódi: Annak, hogy mindig másképp játsszuk.

Tibi: Annak, hogy benne vagyunk a rezgésben. Ahogy a templomban az emberek a Mi Atyánkban. Valaki hetente háromszor elmegy futni. Hogy nem unja meg? Vagy elmegy horgászni és nézi a vizet. Ehhez képest a muzsika mennyi talánnyal és izgalommal van tele. Vagy hogy nem unod meg a dugást? Csinálod heti iksszer, a korodnak megfelelően – mondjuk heti három az már korrekt –, és nem unod meg, mert szeretsz abban lenni.

Livius: Akkor a főcím az legyen, hogy: „Heti három – korrekt”.