„Megint egyre jobban értékelem a kis dalokat, a nagyon nagyok helyett”

„Megint egyre jobban értékelem a kis dalokat, a nagyon nagyok helyett”

Zanzinger-interjú

Tiszta, őszinte és szeretetteljes anyagnak készült Zanzinger első nagylemeze, a Seasonal Winds – és olyan is lett. Misota Dániel avagy Zanzinger (aki az online albumpremieren minden számot egy-egy általa írt haikuval kommentált), otthoni körülmények között kezdett el dalokat írni közel tíz évvel ezelőtt. Hosszú útkeresés és sok – szerinte – rosszul sikerült dal után úgy érzi, mostanra nagyjából megtalálta saját hangját, az egymagában induló zenész mellé pedig most már egy komplett zenekar is jár, ami a lemezbemutatón, február 23-án a Trafóban debütál majd.
 
 
Filmesként is aktív vagy. Mikor kezdett el komolyan érdekelni a zenélés?
 
Igen, a zenélés mellett filmesként dolgozom, épp előkészítünk egy dokumentumfilmet, ami szexmunkásokról fog szólni. Média-dizájn szakra jártam, nincs zenész végzettségem. Jó lenne azt állítani, hogy egy kis Mozart voltam, aki már a gyerekszobában dalokat írt, de ez nem igaz, kábé 17 évesen kezdtem el tanulni gitározni. Nagyjából akkor kezdtem el igazán komolyan foglalkozni a zenéléssel, amikor megalapítottuk a kiadót (Lone Waltz Records). Jól megfér a két szakma egymás mellett, mert mindkettőből keresek annyit, hogy megválogathassam, mit vállalok el. 
 
Végighallgattam a korábbi anyagaidat, amikből úgy tűnik, sokáig kerested az utad. Tekinthető a nagylemez egyfajta megérkezésnek? 
 
Elég magányos kamasz voltam, nem igazán találtam meg azokat a zenéket, amikkel jól rezonálok. Négy éve jött ki az első EP-m, ami az Index dalversenyén is indult. Kábé 20 éves voltam, amikor írtam, és nem is lett túl jó, nem is annyira könnyű megtalálni, mert eléggé elástam. Nem magamhoz szoktam méregetni a dalokat, hogy mi áll jól és mi nem – ami nem tetszik, kidobom és sosem veszem elő újra. Ezután jelent meg egy négyszámos anyagom, az „SP24”. Az első (Demons of Future and Past) egy erős útkeresés. Zenészként sem voltam még annyira képben és véletlenek sorozata vezetett ahhoz, hogy egyáltalán felvettem őket. Utólag visszahallgatva elég erősen visszaköszönnek a dalaimban az aktuális korszakaim, a zenék, amiket akkor hallgattam, és ezt nem szeretem. Szerintem mostanra nagyjából meglett a saját hangom, a Seasonal Winds-nél érzem, hogy ez már az. Talán azért is, mert ennyire sokáig készült – vagy ezért is készült ilyen sokáig. 
 
 
Milyen véletlenek vezethetnek oda, hogy felveszel és kiadsz egy lemezt? 
 
Ez egy vicces sztori. Egy gimnáziumi barátom, Stas (producer, a Babylon Records vezetője – a szerk.) otthonában veszegettünk fel dalokat. Annyira rögtönzött volt az egész, hogy a recorderes premier előtti éjjelen még otthon csináltam a borítót. Valójában nem lett kiadva, egyetlenegy kópia van belőle, amit Krasznahorkai Ági, Krasznahorkai László író – aki akkor nagy kedvencem volt – lánya vett meg az édesapjának a születésnapjára. Vagyis nem vette meg, mert nyilván nem voltam hajlandó elfogadni érte pénzt. Azt hiszem, egy üveg pálinkát kaptam érte cserébe. Azt hiszem, talán tetszett neki.
 
Alapítója vagy a Lone Waltz Records kiadónak. Miért ért véget a kiadós tevékenységed? 
 
Az a közös irány tűnt el, ami hármunkra (Upor András, Lukács Á. D.) az elején jellemző volt, és így okafogyottá vált az ügy. Sok esetben alig ismert, itthon teljesen újnak számító előadókat hoztunk el, de valójában ez áldozatos munka, ami sokszor sem a fellépőnek, sem a szervezőnek nem igazán éri meg. Tavaly csináltunk egy fesztivált, ami – bár ezt akkor még nem tudtuk – végül az egyik záróakkordja lett a kiadós tevékenységünknek. Olyan külföldi fellépőket hoztunk, akik teljesen újak voltak itthon és a magunk projektjeivel, illetve más ismertebb hazai előadókkal próbáltuk ezt fedezni, aminek az eredményeképp a vendégeink el tudtak jutni kicsivel nagyobb közönséghez, de a hazai produkciók a saját koncertjeiknél kisebb nézőszámnak játszottak, és nem lett fenntartható a rendezvény abban a formában. Mindenképp szeretnék majd hasonló ügyekbe fogni, de nagyobb hatékonysággal, kicsit kevésbé naivan.
 
 
Szerinted mivel, miben segíthetne többet egy hozzád hasonló, viszonylag pályakezdő zenésznek a hazai zeneipar? 
 
Érdekes kettősség van itthon. A fővárosban zenészként egy európai kultúra letéteményesének érezzük magunkat, de élesben kiszabadulva a nagybetűs piacra, amiben születtünk, sokszor teljesen más elvárásokkal szembesülünk, mint amit elképzeltünk. Mint egy párhuzamos valóság. Bármit várni attól, hogy dalokat írsz, szerintem egy elhibázott dolog, de mindenképp széllel szemben pisálás. Ha várakozásaid lesznek, egy idő után rosszul fogod érezni magad, rossz lesz a zenéd, rosszak lesznek a koncertjeid, és nyomasztó lesz minden. Voltam már olyan helyzetben, hogy elkezdtem érezni magamon, hogy kezdek nyomasztó lenni, és nem volt jó. Nyilván tök jó lenne, ha egyensúlyban levőbb kulturális piacunk lenne, és legalább annyi filmet, színházat, kultúrát exportálnánk más országokba, amennyit ők hozzánk, de nincsenek elvárásaim, és ami még fontosabb, hiányérzetem sem. Ennek a sorsára egy-egy alkotó kicsi hatással tud lenni, ha egyáltalán, erre sértődöttséggel reagálni hülyeség. 
 
Hogy állsz a külfölddel? 
 
Van egy németországi és egy olaszországi promóterem, ezekben az országokban eddig elég eredményesen tudok turnézni. A tavasz és az ősz az elmúlt években külföldi koncertezéssel telt, a környező országokba én kötök le bulikat. Így játszottam Izlandon és Angliában is. Szerintem nálam ez egész eredményesen működik, kiépülőben van valami apparátus is arra, hogy külföldre delegáljon zenekarokat, de én amúgy sem érzem magam beszorítva ide. 
 
A Seasonal Winds albumon általam nagyon kedvelt zenészek játszanak. Ez lesz a felállás a februári lemezbemutató koncerten is? 
 
Upor Andris gitáron és Zahár Fanni fuvolán biztosan marad, a többi még kialakulóban van. Következőnek pedig lehet, hogy valami nagyon klasszikus, folkgitáros dolgot szeretnék csinálni. Van pár ötletem, és megint egyre jobban értékelem a kis dalokat, a nagyon nagyok helyett.
 
 
S. H.