„Merülés két táncművész testén és elméjén keresztül”

Előkerül egy már ismert darab: Szabó Réka, a Tünet Együttes művészeti vezetőjének 10 évvel ezelőtti szólója, a Lomtalanítás most Furulyás Dóra előadásában, valamint Szász Dániel önálló alkotása, a különleges fénytechnikával is operáló Loop. Az évadban első alkalommal, október 30-án nő és férfi külön darabban, de mégis egy színpadon keresi majd magát.

 

 

Réka: Már nagyon régóta dédelgettem magamban ezt a tervet, hogy kifejezetten Dórinak adhassam oda a Lomtalanítást. Úgy éreztem, én fizikálisan már nem tudom azt nyújtani benne, amit kéne. Ez egy 25 perces szóló, amiben a folyamatos mozgás mellett folyamatos duma is van. Iszonyatos kihívás, amiben ritka, hogy egy táncos helyt tud állni, de Dóriban megvan ehhez az erő. A Loop elkészítésére tavaly kértem fel Danit. Úgy gondolom, minden előadóművész életében elérkezik a pillanat, amikor megérik egy szólóra vagy valamiféle önvallomásos helyzetre.

 

 

Dani: Ez nem volt eltervezve, így alakult. A Tünet Együttes előadásaiban sokszor keveredik a mozgás és a beszéd, de én ezzel a darabbal inkább a mozgás kifejezőeszközeihez szerettem volna visszatalálni. A férfi ösztönvilágot választottam témának, ami a csupasz mozgással kéz a kézben jár.

 

Dóri: A Lomtalanítás szövegére én nem, mint női szövegre gondolok. Ilyen gondolatok valószínűleg sok ember fejében megszületnek időnként, csak nem mindenki meri őket kimondani. Ez a fajta döntésképtelenség, mikor ide-oda billegsz, hogy mit is kéne csinálnod, férfiben és nőben egyaránt megvan. A nő mondja ki a szavakat, de a téma és a helyzet inkább emberi dolog.

 

 

Dani: Nem történetek. A belső konfliktus kifejezésére kerestünk eszközöket. Bár nálam inkább ez fordítva volt, a mozdulat után jött az értelmezés. Az érzet és a gondolat között félúton járt bennem valami, ami mozdulatokká artikulálódott. Ezeket tudtam aztán verbalizálni.

 

 

Réka: Nálunk sem történet, hanem egy érzelmi ív bontakozik ki. A 25 perces vallomás finoman indul, de a végére elég durva helyre érkezik meg. A mozgás nem elpantomimezi a szöveget, hanem egy másik síkon is lehetővé teszi az önkifejezést. Eluralkodik az emberen a fizikai kimerültség, ami a szövegmondás érzelmi állapotára is nagy hatással van. A néző látja a nőt elfáradni, és azon a határon is túlnyomni magát, ahol már teljesen összekavarodnak a dolgok és kicsúszik a kezei közül a kontroll.

 

 

Dani: A férfi problémája az ösztönvilágából feltáruló sötét oldal, ami a gyilkoláshoz vezethető vissza. Érzem, hogy van bennem valami, ami a vadállatból itt maradt, ami gyilkolni is képes, és talán még vágyik is rá, hogy megtegye. A civilizált énem számára ez egy konfliktus, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Egy dolgot tudok csinálni, elfojtani, de az nem megoldás, mert amit elfojtasz, az időről időre előtör és az indulat hatalmassá nő. Ilyenkor fenn áll a veszélye annak, hogy valami olyasmit csinálsz, amivel később nehéz lesz szembenézni. Ez az értelem- és az ösztönvilág fura konfliktusa, amit én erősen érzékelek magamban. Persze, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindennap vissza kell fognom magam, hogy ne öljek meg valakit. Szeretem általánosítani ezt a problémát, mert azt gondolom, hogy ez ott húzódik a társadalom tudatalattijában, és feszültséget okoz a férfiakban. Már nem kell ölnöd azért, hogy eltartsd a családod.

 

 

Dóri: Tudom érezni, amiről Dani mesél, de nem tudom ilyen szinten megragadni a nő problémáját a Lomtalanításban. Ez ennél sokkal általánosabb, egy állapot leírása, amiről akár a férfi is beszélhetne.

 

Réka: A darab nőiessége a formájában van, a csevegős hangnemében. A téma viszont általános: a depresszió, a döntésképtelenség, az elbizonytalanodás, az önmagad folyamatos megkérdőjelezése, a túlagyalás. Ez a nőalak az összes emberi paranoiát magába gyűjti, majd vallomásba önti. Ugyanakkor humora is van a szövegnek, az egyszerű dolgokon fennakadó, önmegkérdőjelező én már pont jutna valamire, és akkor megint naivan visszakérdez.

 

Dóri: Pont ettől lesz drámai is. Érzed, hogy valami elemi hiba van a rendszerben, ha olyan kérdések merülnek fel, hogy érdemes-e felkelni ma az ágyból.

 

Réka: Folyamatosan mennek a kérdések. Hogy kell ránézzek azokra a dolgokra, amiket csinálok? Az, hogy megfőztem az ebédet, az valami vagy semmi? Vagy igazából valami, csak én semminek érzem, de miért? Mert rosszul nézek rá vagy igazából semmi? Ilyesmi dolgokat jár körbe-körbe, amitől lesz egy ilyen mantra jellege is az egésznek.

 

 

Dani: Irodalmi segédanyagként Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét használtam. Abban áll ez is: „Mókás dolog az élet – a könyörtelen logika rejtelmes rendje egy hiábavaló cél érdekében. A legtöbb, amit kaphatunk tőle: önmagunk megismerése – az is túlságosan későn érkezik – a kiolthatatlan megbánás aratása.” Ezt ki hogy értelmezi. Nekem valami olyasmit jelent, hogy sosem akkor találom meg a problémára a megoldást, amikor kéne, csak később eszmélek rá, hogy mit hogyan kellett volna csinálni. Hogy érdemes-e leásni?! Nem tudhatod, hogy jössz ki belőle, van kockázata. Esetemben nem megoldás, ha hagyom a vadállatot elszabadulni. Az én szólómnak ilyen szempontból nincs feloldása. Hogy érdemes-e ennek ellenére elmerülni önmagunkban...

 

Dóri: Szerintem jobb tudni, mint nem tudni. Ha tudod, az biztonságosabb, még akkor is, ha nem felemelő, amit tudsz.

 

Réka: Én azt tudom, hogy felszabadítóan hat kimondani dolgokat. A Lomtalanításban sem lesz feloldás, de a visszajelzések alapján úgy tűnik, mégis ki tudja mozdítani a nézőt a hasonlóan zaklatott állapotból. Egyik meghatározó élményem volt Popper Péter egy előadása, ahol azt mondta, hogy ha mindenki kiírná a homlokára a legféltettebb titkait, szorongásait, és úgy járkálna, akkor nagyon meglepődnénk, mert sok hasonló cetlit olvashatnánk a homlokokon. Mindig felszabadító szembesülni azzal, hogy a frusztrációink mennyire egy tőről fakadnak. Az én művészetemben meghatározó dolog megfogalmazni ezt a közös emberi valamit. Ilyen értelemben én hiszek abban, hogy van értelme leásni, és az ott találtakat kimondani.

mm.alvajaro