„Nincs otthon se Gibsonom, se Fenderem” – Interjú John Petruccival

„Nincs otthon se Gibsonom, se Fenderem” – Interjú John Petruccival

A július 7-i barba negrás Dream Theater-koncert előtt megtisztelt minket néhány mondattal a zenekar bárdistája, aki kivétel nélkül minden fémzenei és zenész-szaklap gitáros-toplistáján az élbolyban landol - minden évben.

Az agyoninflált, elértéktlenedett „progresszív” szó, mint rockzenei titulus korábbra vezethető vissza magánál a hard rocknál, pláne a metalnál, hiszen a műfaj tujdonképpeni alapjai maguk voltak a prog. rock zenekarok. A Pink Floyd, a Yes, de legfőképp a King Crimson ágyazott meg az első Black Sabbath-nek, akik akkor még szintén "progresszívek" voltak, akárcsak társaik, ám míg azok az egyszerűbb dalszerkezetek felé vették az irányt, az „előremutató” bandák továbbra is kitartottak a hosszan hömpölygő kompozíciók és a végeláthatatlan hangszeres szólók mellett. Így lassan a progresszív kifejezés voltaképp a komplexét vette át, hiszen később is ezt a jelzőt kapták a virtuóz, bonyolult zenét művelők – függetlenül attól, hogy valóban előremutató produkciót nyújtottak, vagy önmagukat, netán másokat replikáztak. A „prog” aztán divathullámokon kívülálló, autonóm, elit kaszttá vált a rockzene hierarchiájában, a vájtfülűek zenéjévé, azoké, akik hajlandóak időt szánni egy-egy lemez feltérképezésére, megemésztésére, mert bizony ebben a műfajban olyan albumok születnek, amelyek 1 hónap masszív hallgatás után is tudnak újat mutatni. Ebbe a dimenzióba aztán szép lassan belecsúszott a fémzene is a 80-as évek idusán. Továbbra is teljesen függetlenül a valódi „előremutatástól” olyan bandákra kezdte ráaggatni a szaksajtó a jelzőt, melyek ugyan a hagyományos stílusjegyekkel operáltak, de: 1. csavartak rajtuk hármat, 2. a szövegekben eltávolodtak a klíséktől. Így kaphatta a progresszív metal fő fundamentumának tartott Queensryche az „intellektüel” metal szófordulatot az újságíróktól – mivel a 80-as években még nem kimondottan az értelmiség zenéje volt a fém. Nem úgy, mint manapság.


A seattle-i Queensryche teljhatalmát aztán egy óvatlan pillanatban átvette náhány alaposan kíművelt, Berklee-t végzett, New York-i muzsikus, azaz az 1985 óta működő, de csak a 90-es évek elején kiteljesedő Dream Theater. Az első lemez szerény sikere után az énekes-csere meghozta az eredményt: a már James LaBrie énekével rögzített Images And Words szinte minden kaput megnyitott a kvintett előtt. A zenekar a szó legnemesebb értelmében előremutató lemezeit fanatikus hódolattal respektálták a proggerek világszerte – így vált a DT a műfaj zászlóshajójává a 90-es évek közepére és ezt a státuszt sikerült a mai napig megőrizni. John Petrucci a kezdektől gondoskodik a társulat virtuóz, ezerarcú gitártémáiról, a halk- és szűkszavú, de kedves fickóval a július 7-i barba negrás koncertjük előtt sikerült beszélgetni.

Mit gondolsz, a mai progresszív bandák valóban előremutatóak, vagy ez a jelző már csak egy üres szó?

Azt gondolom, óriási bandák érkeztek a szcénába az utóbbi tíz évben is, de az elmúlt öt év során egyenesen robbanás történt – már ahogy például a Prog Magazine-t lapozgatva elnézem. Igaz, egyiket se hallottam, de jókat írnak róluk. (nevet) De sok őrült koncepciót látok és úgy tűnik, vibrál a műfaj, folymatosan történik valami forradalmi.

Melyik az a zenekar, amelyik szerinted igazán forradalmit alkotott mostanában?

Őszinte leszek, nem tudok neveket sorolni. (nevet)

A Mastodonról sem hallottál?

Őket sem nagyon ismerem, de persze hallottam már róluk, sok fesztiválon ott voltak, ahol mi is felléptünk.

Oké, tehát nem nagyon hallgatsz mai zenéket…

Nem igazán… Tudod, a zenész, - főleg az alkotó művész – olyan, mint a szivacs, mindent magába szív, amit hall, aztán nem tudni, mikor ereszti ki magából. Úgy érzem, a művészetünk eredetiségének jót tesz, ha nem hallgatok túl sok zenét. Épp eleget hallom saját magunkat. (nevet)

Azért néha tetten érhetőek ezek a bizonyos hatások. Például a Train of Thought lemezen még Cannibal Corpse-ot is ki lehetett hallani…

Haha, valóban? Könnyen lehet, az egy nagyon kemény lemez lett.

Ahogy a Vacant-ben pedig a Metallica-féle One-t.

Ó, igen, tényleg! Abban a dalban kivételesen nem voltam benne, az Jordan (Ruddes billentyűs) és John (Myung basszer) szerzeménye. De most, hogy így mondod, valóban a nyitótéma hasonlít a One-ra.


 

Köztudottan MusicMan gitárokat használsz, legalábbis színpadon jó ideje csak azt látni a kezedben. Azért otthon pengetsz hagyományos hangszereket is? Van Gibsonod, Fendered?

Igen, már több mint 15 éve csak Ernie Ball MusicMan-eket használok, tökéletesen kielégítenek mind kényelem, mind hangzás terén, pláne, hogy a saját modelleimet az én instrukcióim alapján készíti a cég. Igazából nincs is szükségem más tipusú hangszerekre, így azt kell mondanom neked, hogy nem, nincs otthon se Gibsonom, se Fenderem. (nevet) Lehet, hogy ez most furcsán hangzik, de ez az igazság. Még a régi Ibanezeim megvannak, de amúgy csak a MusicMan-ek.

<

Általában az első lemez szokott „self titled” lenni, ti mégis a legutóbbi, tizenkettedik albumot kereszteltétek a zenekar nevére. Mi ennek az üzenete?

Fel akartuk hívni a figyelmet arra, hogy milyen fontos számunkra a zenekar, ez az életünk, és hogy mennyire büszkék vagyunk rá. Másfelől ez az album bizonyos szempontból egy új korszak kezdetét is jelentette, mert bár nem ez volt az első közös munkánk Mike-kal (Mangini dobos, a DT emblematikus, meghatározó tagját, Mike Portnoy-t váltotta - a szerk.), de úgy éreztük, tökéletes társra, barátra leltünk benne, akivel szeretnénk a hátra levő időt együtt tölteni. Tehát szimbolikusan ez az új Dream Theater első lemeze.


Megfordult-e már benned, hogy néha játaszanál egyszerűbb zenét is? Egy John Petrucci-féle punk vagy blues projekt?

Nem tudok egyszerű zenét játszani. (nevet) Persze szeretem a szimplább szerkezetű, nyers zenéket is, nagyon tisztelem az energiájukat, az ösztönösségüket, alkalmasint merítettem is belőlük. Természtesen – mint minden gitáros – szoktam bluest játszani otthon és van számos bluesgitáros kedvencem. A blues varázslat. Lenyűgöz az a hangulat. De kérdésedre válaszolva: nem hinném, hogy lenne valaha is punk vagy blues projektem. (nevet) A Dream Theater-ben ki tudom élni maximálisan a kreatívitásom, de ha bennem is rekedne valami, az olyan jam turnékon, mint például a G3 Joe Satrianival és Steve Vai-jel levezetem.

Mi a véleményed arról, hogy a tudatosság megöli a művészetet?

Azt gondolom, ez így van, maximálisan igaz. A művész – legyen zenész, festő, író, akármi – folyamatosan kap pozitív és negatív kritikákat egyaránt, még a legnagyobbaknak is vannak fanyalgói. De ha biztos vagy abban, hogy a művészeted belülről jött és nem befolyásolta semmilyen megfelelési kényszer, vagy egyéb külső tényező, megnyugodhatsz, hátradőlhetsz, és nem kell foglalkoznod a negatív emberekkel. Egyszerűen elképzelni se tudom, hogyan lehetne máshogyan alkotni, de tudom, hogy sokan teszik mégis. Vagy a divatnak akarnak megfelelni, vagy a kiadónak. Szerencsére a mi művészetünknek van piaca akkor is, ha őszinte és nem idomul semmihez, sőt, épp ezért szeretnek minket a rajongóink.

Mit érdemes tudni a következő anyagról?

Ami biztos, hogy idén még nem jelenik meg, jövő év elejére tervezzük. Már dolgozunk rajta, javarészt Jordan és én írjuk a témákat.

Várható esetleg valami új elem a Dream Theater-palettára?

Igen, egy kis blues. (nevetünk) De komolyan: minden alkalommal próbálunk fejlődni, még jobban játszani, viszont nem erőltetünk semmit soha. Ezzel vissza is kanyarodhatunk az előbbi kérdéshez. Nem tudom megmondani neked, hogy mi kerül ki belőlünk, de az biztos, hogy széndékosan nem emelünk be friss elemeket csak azért, hogy elmondhassuk, mennyire aktuálisak vagyunk. 
 

 

Fotó: Máté Évi
Szöveg: Vígváry Gábor