Panaszáradat helyett

Panaszáradat helyett

Mikor válnak a kisebb-nagyobb bosszúságaink ártalmassá? Mi állhat a hátterében, és érdemes-e
tennünk ellene?
 
A panaszkodás árnyalatai
Sérelmeink kommunikációjának különböző formái és fokozatai lehetnek. A céltalan sopánkodástól a
vehemens szidalmazásig számos árnyalatával találkozhatunk. Ezek közül Wéber Péter a Nyitott
Akadémia konferenciák állandó előadója nyomán emelünk ki néhány tipikus esetet:
 
Notórius panaszkodók – Ők az örök elégedetlenek. Számukra szinte mindegy, hogy kivel és miről
folyik a beszélgetés, mindig képesek megtalálni a negatív fókuszt. Ez nem is olyan nehéz, hiszen a
világ és az emberek valóban nem tökéletesek. Mindenben és mindenkiben találhatunk kivetnivalót,
ha elég alaposan keressük. Nekik persze igazából nem a külvilággal vagy a többi emberrel van
problémájuk, általában önmagukkal elégedetlenek. Ezt azonban nem könnyű feladat felismerni és
elismerni.
 
Akik pusztán ürügyet keresnek – Ismerős lehet a helyzet, amikor valaki kérdez tőlünk valamit, de
szinte meg sem várja a választ, máris belekezd saját panaszáradatába. Valamilyen erős belső
feszültségtől szeretne megszabadulni, így a társalgás kezdeményezésével valójában csak ürügyet
keres a ventillálásra. A panaszok témái általában visszatérőek, az ismétlődő aggodalmaskodás viszont
többnyire nem hoz megkönnyebbülést, sokkal inkább elmélyíti szorongásaikat.
 
Megerősítést kereső panaszkodók – Ebben az esetben a panaszkodás célja, hogy mások
megerősítsék tervezett vagy már meghozott döntéseiket. Külső visszajelzés által szeretnének
magabiztosabbá válni. A panaszkodást használják eszközül, hogy másoktól támogatást, megértést,
megerősítést kapjanak. Leginkább empatikus személyek társaságát keresik, akik meghallgatják és
biztatják őket.
 
A háttérben
A romboló panasz alapvető jellemzője, hogy krónikus, vagyis a viselkedésünk természetes részévé,
szokássá vált. Észlelésünk állandó fókuszában a negatívumok állnak, miközben megélési sémáink is
fixálódnak, vagyis arra koncentrálunk, hogy milyen módon rossz nekünk az adott esemény. A
panaszkodást – főleg a notórius, parttalan formáját –, tehát gyakran a túlzott énközpontúság
motiválja.
 
Ilyenkor kizárólag a saját nézőpontunkból szemléljük a világot, emiatt a környezetünk történéseit és
mások tetteit is csak egyéni szemszögünkből vagyunk képesek értelmezni. A krónikus panaszkodás
szinte mindig azzal hozható összefüggésbe, hogy az én és a világ viszonyának értelmezése torzul, nem
sikerül megfelelően, reálisan felmérnünk a kettő kapcsolatát. Ebből erős belső feszültség,
elégedetlenség fakadhat. Az elégedetlenség kifejezése irányulhat a külvilágra, de valójában
panaszaink hátterében leggyakrabban a saját magunkkal való elégedetlenség áll.
 
Sopánkodás helyett
Ha röviden szeretnénk megfogalmazni, akkor a panaszkodás elkerülésének kulcsa az önismeret és az
érvényes valóságismeret elsajátítása lehet. Ez általában hosszú folyamat és tudatos munka
eredménye, de mindig megéri. Első lépésként, amikor panaszkodunk, próbáljuk meg ahelyett, hogy
azt mondanánk „utálom, hogy ez így van”, azt mondani, hogy „annyira jó lenne, ha…”. Vagyis fűzzük
hozzá, hogy mire vágyunk, miben reménykedünk. Ha úgy érezzük, hogy mások panaszai terhelnek túl
minket, akkor hatékony eszközünk lehet a pozitív kommunikáció.
 
Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy: „Mi volt a legjobb a napodban?”, azzal kizökkenthetjük a másikat
a negatív gondolati spirálból. Panaszaink központjában gyakran negatív automatikus gondolatok
állnak, ha ezeket tudatosítjuk, és igyekszünk átfogalmazni, lebontani őket, azzal is közelebb
kerülhetünk célunkhoz.