Patti Smith, a megingathatatlan művész

 

 

 

Figyelme eleinte nem is a zenére irányult elsősorban, sokkal inkább a költészetre, a képzőművészetre és a színházra. Csavargóként érkezett a szabadság városába, ahol aztán a legnagyobb művészek mellett talált otthonra. Just Kids c. könyvében erről az időszakról talán úgy írt, mint eddig még soha senki. A mű januárban lesz 10 éves, és sajnos itthon már csak szemfüles antikváriusoktól lehet beszerezni, úgyhogy arra gondoltam, néhány részlet igazán felvillanhatna belőle ezeken a lapokon. A kölyökről, aki nem a 27-esek klubját gyarapítja (bár többeket személyesen is ismert onnan). A kölyökről, aki magába szippantotta a legértékesebb művészi impulzusokat, és türelmesen kivárta a megfelelő pillanatot, hogy szélnek eressze a Horsest, a világ egyik legbecsesebb lemezét (rajta a legendás mondattal: „Jesus died for somebody's sins but not mine”).

 

„Csak egy kölyök”, de abból a fajtából, aki pontosan tudja, honnan jött és merre halad. Soha nem tartozott azok közé, akik maskarákat húznak magukra az eladhatóság kedvéért. Ősz hajkoronájával keretezett ráncos arcán szeretetteljes, bölcs mosoly ül, járjon a világ bármely pontján (Új-Zélandtól Argentínáig a mai napig zenél, felolvas és aktívan örökíti meg élete nagy pillanatait Instagramon). Szóval, ha az idősödő Madonna ténykedéseit elnézve néhanapján elszörnyedsz, akkor ajánlom figyelmedbe Patti Smitht. Így is lehet dívának lenni 74 évesen.

 

A szóban forgó, jubiláló könyv főszereplője nem más, mint a szexuálisan túlfűtött fotóművész, Robert Mapplethorpe. Ő volt Patti művész- és lelki társa 1989-ben bekövetkezett haláláig (nem meglepő módon az AIDS vitte el). A páros cseppet sem szürke mindennapjairól a könyv igen részletgazdag leírást nyújt. Hihetetlenül mohó éhséggel vetették bele magukat a művészet minden formájába, és folyamatosan reflektáltak egymásra, annak ellenére, hogy teljesen más oldalról közelítették meg az alkotást mint olyat. Kicsiny, bérelt szobáik kincsektől roskadoztak: saját rajzaik, versesfüzeteik, ékszereik és bútoraik mellett legnagyobb példaképeik festészeti albumai, verseskötetei, önéletrajzai és lemezei töltötték be a teret.

 

„Brooklynban Roberttel különleges amuletteket gyártottunk egymásnak, amelyek idővel egyre kidolgozottabbá váltak. Az 1017-es szobában a komód legfelső fiókja tele volt szalagokkal, zsinegekkel, apró elefántcsont koponyákkal, ezüst- és színes üveggolyókkal – fillérekért vásároltuk őket a bolhapiacokon és a kegytárgyboltokban. Az ágyon ülve fűztük a gyöngyöket, az afrikai üveggolyókat, és lakkoztuk a rózsafüzérekről lefejtett golyókat. Az én nyakékeimben volt valami durva Robert alkotásaihoz képest. Bőrfonatokat készítettem neki, ő pedig gyöngyöket, tollakat, csomókat és nyúllábakat illesztett rájuk.”

 

Bár az első években hagyományos szerelmespárként éldegéltek, idővel a fizikai kontaktus elmaradt közös életükből. Maradt a mindenek felett álló lelki érintkezés, na meg az akkoriban kibontakozó szexuális forradalom bárminemű megnyilatkozásának elfogadása és hirdetése.

 

„Robert felszínre hozta az ember sötét oldalát és művészetté alakította. Mentegetőzés nélkül dolgozott, a homoszexualitást pompával, férfiassággal és irigylésre méltó fennköltséggel ruházta fel. Mesterkéltség nélkül teremtett meg egy olyan jelenlétet, ami teljes egészében férfias maradt anélkül, hogy lemondott volna a nőies bájról. Nem akart politikai kinyilatkoztatást tenni saját szexualitásáról. Valami újat jelenített meg, valamit, amit korábban senki nem látott, valamit, amit ő fedezett fel. Robert újfajta férfitapasztalatot magasztalt, misztikum lett a homoszexualitás.”

 

Patti mindeközben a nőiséget vette górcső alá, ami szintén nem aratott abban az időben elsöprő erejű sikert. Lábjegyzetként itt érdemes beszúrni, hogy Pattinek később két gyermeke is született, és Robert halála után majdnem egy évtizedet New Yorktól távol töltött, családanyaként.

 

„Robert nem volt hajlandó a megalkuvásra, az én műveimet azonban, paradox módon, kritikus szemmel nézte. Aggódott, hogy provokatív stílusom miatt elszalasztom a lehetőségeket. De engem nem foglalkoztatott a siker. Amikor a Telegraph Books, Andrew Wylie forradalmi szemléletű kis könyvkiadója felajánlotta, hogy megjelenteti a verseskötetemet, belevetettem magam a munkába, fő témáim a szex, a szajhák és az istenkáromlás voltak. A következő nők foglalkoztattak: Marianne Faithfull, Anita Pallenberg, Amelia Earhart és Mária Magdolna. Elkísértem Robertet különböző partikra, hogy közelről tanulmányozzam az ott feltűnő dámákat. Jó alapanyagul szolgáltak, és tudták, hogyan kell öltözködni. Lófarokba fogott frizurák és selyem ingruhák. Némelyikük utat talált a műveimbe. Az emberek félreértették a kíváncsiságomat. Látens homoszexuálisnak véltek, vagy olyannak, aki megjátssza magát, mire én Mickey Spillane stílusában még rá is tettem egy lapáttal.”

 

Szinte hihetetlen Patti éles emlékezete a hatvanas-hetvenes évek történéseiről. A Just Kids-ben real time élhetjük át Martin Luther King, Kennedy elnök, Jim Morrison és Brian Jones halálát, valamint az ezek okozta közhangulatot olyan legendás művészkocsmákban, mint például a Max’s bár, Andy Warhol törzshelye. Patti olyan arcokkal került rövidebb-hosszabb kapcsolatba, mint Janis Joplin, Lou Reed, Allen Ginsberg vagy…

 

„Éppen arra járt Jimi Hendrix, és meglátott, amint bánatosan üldögélek a lépcsőn. Elvigyorodott. El kellett érnie egy londoni gépet, hogy eljusson az Isle of Wight fesztiválra. Amikor elmondtam neki, hogy nem merek bemenni, halkan felnevetett, és elárulta, hogy a látszat ellenére ő is félénk, és nem szereti a felhajtást. Leült mellém a lépcsőre, és elmesélte, mik a tervei a stúdióval. Arról ábrándozott, hogy meghív egy csomó zenészt Woodstockba a világ minden tájáról. Leülnek körben egy réten, aztán csak zenélnek és zenélnek. Nem számít a ritmus, a dallam vagy a hangnem, mert előbb-utóbb, a hangzavaron keresztül megtalálják a közös nyelvet, majd végül a zenének ezt az elvont, egyetemes nyelvét rögzítik az új stúdióban.

– A béke nyelvét. Érted? – Értettem.

Arra már nem emlékszem, hogy végül bementem-e, de az biztos, hogy Jimi nem tudta valóra váltani az álmát.

 

Lebilincselően ír a Chelsea Hotel lakóiról is, ahol ideiglenes otthonra és számos barátra leltek ezekben az években.

 

„A szálloda energiától vibráló épülete valamiféle végső menedékül szolgál mindenféle rendű és rangú művész számára. Gitározó csavargók és viktoriánus ruhába öltözött, betépett széplányok. Drogos költők, drámaírók, leégett producerek és francia színészek. Itt mindenki valaki, még ha a kinti világban senki sem hallott róla.”

 

A vékony kötélen táncolásnak aztán meg is lett az eredménye.

 

„Sokaknak nem sikerült. Candy Darling meghalt rákban. Tinkerbelle és Andrea Whips öngyilkos lett. Mások túladagolták magukat, vagy balesetben hunytak el. Elbuktak, nem érték el a hőn áhított hírnevet. Megannyi fényét vesztett hullócsillag. Nem érzem igazolva, hogy a maroknyi túlélő egyike lehetek. Szívesebben láttam volna őket sikereik csúcsán, ahogy átszakítják a célszalagot. De hamarosan kiderült, hogy én tettem az egyik legjobb lóra.”

 

Vicces, hogy utólag így fogalmaz Patti, mivel meglehetősen sokaknak kellett győzködniük őt arról, hogy zenéljen. Gyakran hangoztatta:

 

„Nem akarok énekelni. Csak dalszövegeket akarok írni. Költő akarok lenni, nem énekes.”

 

Érdekesség, hogy az első zenei kísérettel aláfestett versfelolvasó estje után rögtön kapott egy lemezszerződést, amit viszont elutasított arra hivatkozva, hogy sem Robertnek, sem a legkedvesebb költőinek nem jött ilyen egyszerűen a siker. Első zenei felvételére is csak amiatt szánta rá magát, mert névrokonától, Patty Hearsttől volt hangos a sajtó, akit egy gerillacsoport elrabolt, majd maga mellé állítva fegyveres bankrablásra csalt. Pattit az ő története inspirálta arra, hogy Hendrix „Hey Joe”-ját feldolgozza. És ha már ott voltak a legendás Electric Lady stúdióban, a maradék egy órában felvettek még pár dalt. Ennek a kislemeznek a sikerén felbuzdulva került sor a Horses nagylemez felvételére 1975-ben.

 

„Jimi Hendrix sosem tért vissza, hogy létrehozza azt a bizonyos zenei nyelvet, hátrahagyott viszont egy stúdiót, ahol ott visszhangzott a jövő hangjaiba vetett minden reménye. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor beléptem a fülkébe, hogy felénekeljem az első számot. Hálával tartoztam a rock and rollnak, amiért átsegített a nehéz kamaszkoron. Eszembe jutott az öröm, amit a tánc okozott. Az erkölcsi erő, amit abból merítettem, hogy felelősséget vállaltam a tetteimért.”

 

Patti küldetéstudatának része a felelősségvállalás. A már emlegetett híres dalszövegrészletet Jézusról így magyarázza:

 

„Évekkel korábban írtam egyfajta kinyilatkoztatásként, fogadalomként, hogy vállalom a felelősséget a tetteimért. Krisztus méltó volt arra, hogy lázadjak ellene, hiszen ő is lázadó volt.”

 

Elsősorban ez az, ami miatt Pattit az első számú dámának tartom a mai zenében. Könyveiben nem fél vallani múltjának sötét foltjairól sem, a kínkeserves gyári és pincérmelóiról, vagy fiatalon jött legelső gyermekének „elajándékozásáról”.

 

„A küldetéstudatom elhomályosította a félelmemet. A magzatnak tulajdonítottam ezt a jelenséget, mintha ő is együtt érezne velem. Teljesen ura voltam önmagamnak. Megteszem, amit meg kell tennem, erős és egészséges maradok. Nem fogok a múlton merengeni. Soha többé nem térek vissza a gyárba vagy a tanárképző főiskolára. Művész leszek. Megmutatom, mennyit érek.”

 

Reményt adnak sorai, ahol sokszor művészetével kapcsolatos kétségeiről ír. Hiszen ma már látjuk, hogy ha valaki művészetének van értelme, az Patti Smith. A sötétség fojtogató rabságából kiszabadult fényesen ragyogó csillag – a mai napig. Ezért ha esetleg befolyásos emberek is olvassák ezt a cikket, azt kérem tőlük, ha lehet ilyet, hívják meg őt Magyarországra az elkövetkező években, adják ki újra a Kölykök c. könyvét és fordítsák le a 2015-ös M Train és a 2019-es Year of the Monkey c. önéletrajzi könyvét.

 

„Miért hódolunk a művészetnek? Önmagunk kiteljesítéséért vagy magáért a művészetért? Értelmetlennek tűnt vizet hordani a tengerbe, hacsak nem tudjuk felhívni rá mások figyelmét. Gyakran előfordult, hogy írni vagy rajzolni próbáltam, de az utcán zajló események és a vietnami háború elvonták a figyelmemet, és értelmetlennek éreztem az erőfeszítéseimet.”

 

 

- leghíresebb dalát (Because the Night) Bruce Springsteennel közösen írta

- „People Have the Power” c. dala a Rock and Roll Hall of Fame beiktatási ceremóniájának állandó része

- a Rolling Stone magazinnak is írt kritikákat a hetvenes években

- Robert halála után családjával élt visszavonultan, azonban 1994-ben gyermekei apját, testvérét és a Patti Smith Group billentyűsét is elvesztette, emiatt tért vissza elefántcsonttornyából és kezdett újra alkotni, a zene mellett immár fotózni is (barátai, az R.E.M.-es Michael Stipe és Allen Ginsberg nógatására)

- a legendás CBGB klub záróestjén három és fél órás koncertet és felolvasást tartott mindazokra emlékezve, akik valaha megfordultak a helyen, ekkor Patti 60 éves volt

-  Steven Sebring készített róla egy dokumentumfilmet, melynek címe: Patti Smith: Dream of Life

- az iraki háború ellen elsők között felszólaló művész volt, a Tibet House US állandó támogatója, az AIDS ellen küzdő szervezetek támogatója

- napjainkig több mint 10 lemeze, két tucatnyi könyve és jó néhány hangoskönyve jelent meg

- Twelwe c. lemezén kedvenc dalait dolgozza fel (köztük a Smells Like Teen Spirit-et)

-  Robert Mapplethorpe róla készített képei a világ legnagyobb múzeumaiban lelhetőek fel