„Ugyanúgy topon kell lenni, csak nem nyomasztanak, hogy mikor rúgsz már gólt!”

„Ugyanúgy topon kell lenni, csak nem nyomasztanak, hogy mikor rúgsz már gólt!”

Eddigi legsűrűbb szezonja előtt áll a Konyha zenekar, aminek egyik nyitóeseménye a március 18-ai koncert az Akvárium Klubban. Szepesi Mátyás énekes-gitáros frontember-dalszerzővel beszélgettünk frontemberségről, szövegekről és a buszozás szépségeiről.

Március 18-án az Akváriumban adtok koncertet. Mivel készültök a koncertre és általában a tavaszi-nyári szezonra?
 
Az Akváriumban ott folytatjuk, ahol az októberi lemezbemutatón abbahagytuk. Mivel akkor még csak háromhetes volt a Különbéke lemez, nem játszottuk el az egészet – nem számítottunk rá, hogy a közönség ennek ellenére kívülről fújja majd az összes elhangzott új dalt – így most mindent elnyomunk, ami akkor kimaradt. A színpadi látvány szempontjából eddig nagyon puritánok voltunk, de most lett pár – szerintünk erős – ötletünk, amit szeretnénk kipróbálni. Plusz ismét lesznek fúvósok – a velük előadott ötszámos blokk ősszel annyira ütősre sikerült, hogy ez mostantól kötelező lesz a nyári nagy bulijainkon is. Merthogy úgy néz ki, az eddigi legsűrűbb nyarunk előtt állunk!
 
Hogyan élitek meg a fesztiválidőszakot, a sok fellépést és a még több buszozást? Mintha ezt csak imádni vagy utálni lehetne.
 
Most azt mondom, hogy imádjuk, mert már nagyon hiányzik, de kérdezd meg újra szeptemberben! (nevet) Viccet félretéve: engem személy szerint nagyon feltölt az úton levés, belekényszerít egy kicsit passzív, szemlélődő állapotba, amit magamnak nehezen tudok megteremteni és nagyon szeretek. Több dalt írtam utazás közben vagy közvetlenül utána, az új lemez "Szerelem" című nyitódala például egy Budapest–Békéscsaba út végén pottyant ki.
 
A Magashegyi Undergroundban gitáros vagy, míg a Konyhában emellett énekelsz és dalszerző-frontemberként vagy jelen. Hogyan éled meg ezt a kettősséget?
 
Pontosan azért lehet mindkettőnek a helye az életemben, mert teljesen más szerepem van a két csapatban és teljesen más zenét játszik a két zenekar. Frontembernek lenni jó móka és nagy szabadság, de nagy feladat is. Jól esik néha a csatársorból átmenni összekötőbe, ahol persze ugyanúgy topon kell lenni, csak nem nyomasztanak, hogy mikor rúgsz már gólt. (nevet)
 
Hogyan lehet változatos, mégis jellegzetes zenét hangszerelni egy trió formációban?
 
Ennek van ösztönös és egy tudatos része. Mind a hármunknak nagyon változatos a zenei ízlése, talán emiatt is van, hogy nem akarunk két egyforma dalt csinálni. A tudatos része pedig az állandó kísérletezés és a határaink kitolása: a második lemez előtt vettünk egy metallofont (a xilofonhoz hasonló hangszer), a harmadik előtt egy gitárszintetizátor-effektet és egy samplert – ezek azóta szépen beépültek egy csomó dalba. Danival (Haller Dániel basszusgitáros) megszállottjai vagyunk a hangszereknek és az effekteknek, állandóan folyik a netes vadászat és a cserebere, ráadásul ő az utóbbi időkben eléggé beleásta magát a stúdiótechnikába, másoknak is készít felvételeket, ami szintén komoly hatással lehet a következő anyagra – amire egyébként nagyon sok új ötletünk van máris.
 
Szövegek terén miből inspirálódsz? 
 
Közhelyesen hangozhat, de a legnagyobb inspiráció nekem maga az élet. Akkor indul be igazán a szövegírás, ha olyasmi történik velem, vagy találok egy olyan motívumot, amelyik igazán szíven üt – akár pozitív, akár negatív értelemben. Nem lehet karba tett kézzel ülni és ezekre a pillanatokra várni évekig, direkt pofonokba beleszaladni, csak hogy legyen miről írni pedig etikátlan és tilos! Ismerek olyan kollégát, aki lemezkészítés előtt kirúgta a csaját, aztán amikor kész lett a lemez, feleségül vette. Jó szar is lett az album! (nevet)
 
Miben látsz különbséget magad/magatok és egy korai húszas éveiben járó zenész között, ami a lehetőségeket és az érvényesülést illeti?
 
Nagyon érdekes kérdés. Ha egy tehetséges ember vagy zenekar fiatal, az már önmagában is inspiráló, vonzó, a zeneipari döntéshozóknak és a zenehallgatóknak is. Nálunk érdekes és nagyon szerencsés, hogy a dalaink meg tudják szólítani a tizen-huszonéveseket is, nekik sokkal kevesebbet kellett bizonyítanunk, mint a nagybetűs szakmának. A fiatal kor előnye még, hogy a zenészek tágan értelmezett baráti köre életkorukból kifolyólag aktívan jár koncertre, klubokba, hamarabb ki tud alakulni egy fiatal csapat törzsközönsége – nálunk ez már nem jellemző. Ami a harminc felettiek kiváltsága, az a kitartás: a tapasztalataink megvédtek attól, hogy elveszítsük a lelkesedésünket, motivációnkat. Mi már tudjuk, hogy a fontos dolgok hosszú távon dőlnek el!
Solti Hanna
 
 
 
A cikk nyomtatott változata a RCKSTR Magazinban jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. február 28.