Út a való világig – Jordan Rudess interjú

Jordan Rudess-szel beszélgettünk a kedd esti koncert előtt.

A kedd esti koncert előtt nyílt lehetőségünk beszélgetni a Dream Theater zseniális billentyűsével, aki többek közt beavatott minket karriere különböző állomásaiba a legendás Juilliardon töltött időktől a Dream Theaterbe való csatlakozásán át első, pár éve megjelent klasszikus lemezéig.

Kezdjük egy kis áttekintéssel. Már kiskorodban felfedezték a tehetségedet, klasszikus zenét kezdtél tanulni, pár évvel később azonban mégis a progresszív rock felé fordultál, majd 2010-ben végül kiadtad első klasszikus lemezed is. Milyen hatások értek, melyektől változott/fejlődött az ízlésed?

Klasszikus zongoristaként kezdtem, de már a Juilliardos évek alatt is folyton füleltem minden egyéb zenei stílust. Édesanyám is gyakran hozott haza zenéket, főleg a Broadwayen menő slágereket, amiket nagyon élveztem otthon játszogatni. Szóval amellett, hogy igencsak intenzív klasszikus oktatásban vettem részt, mindig is érdekelt, hogy másfajta zenéket is játsszak. Sok Beatlest hallgattam például, meg különböző bandákat, de közben a tanulmányaim komolyak voltak, és egyértelműen a klasszikus vonalra fókuszáltak. A Juilliardon akkoriban nem volt sansz másra, még jazz sem volt, nem engedtek teret más műfajoknak. Senki sem játszott úgy szintetizátoron, ahogy az engem akkortájt érdekelt.

Talán 17 lehettem, amikor egyre több barátom kezdett rockzenét, progresszív rockot játszani, ami nagyon bejött nekem, és egyre jobban kezdtem érdeklődni ez az irány felé. Kicsit untam már ekkor, hogy mindig csak a klasszikus, a klasszikus és a klasszikus ment. Elkezdett változni az érdeklődésem és az ízlésem, egyre inkább kezdtem kibújni az addigi burkomból. Közben pedig pont ekkor kellett döntenem a jövőmről, hogy az előkészítő után megpróbálkozzak-e a felsőfokú Juilliarddal is. Komoly meghallgatások után lehetett csak felvételt nyerni, de a szüleim és a tanáraim arra biztattak, hogy vágjak bele mindenképp. Végül meggyőztek, s kifogtam egy nagyon erős zongoratanárt. Körülbelül egy éve jártam oda, mikor az egyik nap besétáltam, elkezdtem hallgatni és tanulni egy Chopin darabot, amire összesen egy hetem volt, hogy elsajátítsam fejből. Bejött a tanárom, elvette a zenét, én pedig abbahagytam a játékot. Közölte, hogy ha tőle akarok tanulni, akkor egy hét alatt bizony memorizálnom kell a darabot, én pedig azt mondtam, köszönöm, nem. Sajnálom, de túl sok minden jár a fejemben, és ezt így nem akarom csinálni. És otthagytam a sulit.

Ezután egy meglehetősen zavaros időszak jött. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is kezdjek a tehetségemmel, és azzal, ami érdekel. Nem tudtam, hogyan tovább. Aztán kitaláltam, hogyan is juthatnék egy szintetizátorhoz, ami végül egy Mini Moog lett. Családi kapcsolatokon keresztül sikerült beszereznem, s elkezdtem rajta space muzsikát írni. Olyasmiket például, mint a Tangerine Dream zenéi. Elkezdtem a saját fejem után menni, fogtam a spacemusic-omat, és nekiláttam progresszív rockot csinálni. Csak úgy, magamban, mivel akkoriban a rockzenészeket nem tartottam valami sokra. Valamiféle primitív lényeknek tekintettem őket, mivel a Juilliardban ezt verték belénk. Mi voltunk a felsőbbrendűek, a kis Juilliardos világunkban bárki más már kevésbé szofisztikáltnak számított. Szóval nem igazán tudtam, mi legyen.

Pár év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogyan is rakjam ezt az egészet össze. Ekkor léptem be igazából a való világba. A legnagyobb változás akkor következett be, amikor elkezdtem a Korgnak dolgozni. Ott voltam ezek után a nagy zenei expókon, s megismertem rengeteg embert. Jan Hammert például, vagy Tony Williamst, akikkel együtt is zenéltem. Szép lassan kezdtek összeállni a dolgok, de persze igazán akkor lett meg az eredmény, amikor a Liquid Tension Experimenten keresztül beléptem a Dream Theaterbe. Akkortájt aztán kicsit újra közelebb kerültem a klasszikus gyökereimhez is. Igazából mindig is nagyra tartottam ezt a műfajt. Sosem került el teljesen a dolog, inkább csak kevésbé voltam aktív benne. Szerettem volna egy olyan fúziós dolgot összehozni, aminek része minden, amit egészen odáig tanultam, tapasztaltam. Így jutottam el az Explosionshoz, amit nagy élmény volt elkészíteni, és egy teljesen természetes folyamatként zajlott az egész. Ha lesz rá lehetőségem, biztosan fogok még egy ilyen albumot készíteni.

Összességében tényleg egy fúziós zenésznek tartom magam, aki jó abban, hogy összehozza a különböző stílusokat, és a Dream Theater is különböző stílusok elegyéből áll össze. Viszem is nekik mindig a különféle elemeket, aztán persze van, amire húzzák a szájukat, ide se fér be minden. Megvannak a keretek, amik között mozgunk. Sok dolgot tudok vinni, ami érdekel, de azért nem mindent.

Gondolom ez is az oka, hogy számos különböző projektben is megfordulsz közben. Dolgozol most még valamin az új DT albumon kívül?

Igen, mindig dolgozom valamin. Belekezdtem egy nagyon fasza kis projektbe, amit Orkeystra-nak hívnak, két remek billentyűssel és egy dobossal. Nagyon remélem, hogy ha hazatértem, lesz időm, és tudom folytatni a munkát velük. Az egyik szintis egy török tag, Eren Brasbug, a másik pedig Marco Parisi, aki egy olasz srác. A legutóbbi NAMM show-n már adtunk is egy kis ízelítőt a zenénkből, és nagyon jól sült el a dolog. Várom már, hogy tovább tudjak rajta dolgozni, de most nagyon lefoglaltak az új Dream Theater lemez munkálatai. Keményen dolgozunk az anyagon. Aztán ott van a következő Levin Minnemann Rudess album is, Tony Levinnel és Marco Minnemann-nal. Velük is szeretnénk mielőbb elkészülni az új koronggal, aztán pedig egy turnét is tervezünk.

És hogy állnak az új Dream Theater lemez munkálatai, mit tudhatunk?

A stúdióban egy ideje már nagyon keményen dolgozunk rajta, sok mindent azonban még nem tudok mondani. Az biztos, hogy van még munka előttünk, így valószínűleg 2016 előtt nem fog már megjelenni. Egy remek projekt ez is, mindannyian izgatottan készítjük.

Hogyan születik egy Dream Theater dal általában? Van egy bevált formula, amit követtek, vagy szerettek variálni, változtatni a folyamaton?

Majd ha eljön az ideje, akkor kiderül, hogyan raktuk össze az új albumot, és min változtattunk. Azt azonban elárulhatom, hogy amikor beléptem a zenekarba nagyjából 16 éve, akkoriban Petrucci és én írtuk a zenét alapvetően, de a többiek is ott voltak mindig is körülöttünk. Ők is hoznak azért időnként egy-egy riffet vagy ötletet, és persze számít az energiájuk is. Kis változásokat szoktunk eszközölni azért, volt például, hogy egy próbatermi stúdióban rögzítettük az anyagot, próbatermi körülmények között, de jellemzően a stúdióban, a kontrollszobában vagyunk, és szinte egyből fel is vesszük mindig, ha írunk valamit. Vicces történet amúgy, hogy amikor beléptem a zenekarba, nem igazán tudtam, hogy működnek náluk a dolgok. Nagyon izgatott voltam, s amikor beléptem a stúdióba volt vagy 50 különböző ötletem, Mike Portnoy pedig szörnyülködve nézett rám, amikor prezentálni szerettem volna nekik őket. Nem értette, hogy mit csinálok, „mi együtt írjuk a zenét, a stúdióban” -mondta. De ennek ellenére azért kíváncsi volt rájuk.

Megírtál előre minden hangszeres részt is, és teljes dalokat vittél? Vagy hogy volt ez?

Inkább rövidebb szeletek, ötletek voltak ezek, nem teljes darabok, de még így sem fogadták őket túl jól. Mostanában azonban már belefér, ha otthon szerzel valamit, a saját környezetedben, és csak utána viszed a bandába. Főleg azóta elfogadottabb a dolog, amióta Portnoy elhagyta a zenekart. Valahogy természetesebben működik most az egész.

Arra nem gondoltatok még esetleg, hogy csak úgy poénból, vagy mint kihívás, rögzítsetek egy lemezt csak rövidebb, pár perces dalokkal? Bár a stílusra nyilván nem jellemző az ilyesmi, de mit gondolsz, össze lehetne hozni egy érdekes anyagot így, vagy nem férne bele?

Mivel én egy klasszikus muzsikára képzett zenész vagyok, ez sosem volt szempont. Számomra inkább mindig az volt az érdekes, hogy hogyan fejleszthetem tovább a zenét. Játszok egy motívumot, aztán elgondolkodom, hogy hogyan is tudnám azt kiterjeszteni, továbbvinni. Aztán ott vannak a harmóniák is. Szóval alapvetően más a gondolkodásmódom a zenében, de ettől függetlenül tisztelem és elismerem a pop dalokat, és érdekel is, hogy hogyan áll össze a szerkezetük. Szóval a kérdés jogos, viszont azt nem mondanám, hogy nehezebb lenne ilyen dalokat írni, inkább szimplán csak kevésbé foglalkoztat.

Egy magyar banda, a K3 egyik dalában is közreműködtél egy szóló erejéig. Ez hogyan jött?

Pont itt van a barátom, aki bemutatott nekik, ők pedig felkértek. Rajta keresztül jött létre a dolog.

Gyakran kérnek fel ilyen vendégszereplésekre?

Igen, de sajnos gyakran is kell nemet mondanom, mivel az időbeosztásom igencsak őrült. De amúgy szeretek ilyesmikben részt venni, ha engedi az időm, akkor szívesen vállalok vendégszerepléseket.

Meghallgatod azért, amiket kapsz, vagy arra sincs időd?

Ha valaki meghív, általában meghallgatom az anyagát, de ha csak úgy küldenek nekem egy CD-t, azt sajnos már nem nagyon tudom csekkolni. Eleve, kinek van még manapság CD lejátszója? Az én számítógépemen például nincs, szóval már csak ezért sem menne a dolog. Régebben amúgy, amikor beléptem a Dreambe, nem is értették a többiek, hogy miért hallgatok meg mindent. Csodálkozva néztek rám, mivel ők nem szoktak ilyesmit csinálni. Meg is jósolták, hogy nálam sem fog ez sokáig tartani. Persze ekkor még nem akartam hinni nekik, de sajnos akármilyen szomorú is, végül igazuk lett.

Sok rajongót foglalkoztat, hogy lesz-e folytatása a Liquid Tension Experimentnek, miután Mike Portnoy kilépett Dream Theaterből...

Nincs tervben, hogy újra összeálljunk. A szakítás Portnoy-jal azért meglehetősen dramatikus volt, több szempontból is, úgyhogy ne számítson ilyesmire senki mostanában. Nemrég amúgy találkoztunk, és továbbra is barátok vagyunk, de bonyolult ettől még a helyzet. Senki se lógjon csak azért a neten, hogy várja a hírt.

Szöveg, fotók: Máté Évi