„Ahhoz, hogy ne essünk el, idomulnunk kell”

Habár vészesen közeleg az évad vége, Zolit két feszített próba közül sikerült a Medve utcai kávézóba csalnom. Elvek, tervek, karizma, irodalom és persze tánc, ahogy ő szereti.

 

 

Jelenleg egy színdarabon dolgozom Halasi Dániel rendező barátommal, aminek Árulás a munkacíme, Harold Pinter drámájára épül, és egy szerelmi háromszög áll a középpontban. Eléggé klisés ez a helyzet, ugyanakkor ez egy mély történet, ami nagyon szépen és alaposan összeszedi azokat a pillanatokat, amelyeket megélhet az ember, amikor ilyen helyzetbe kerül. Amit én nagyon szeretek magában a művészetben – és amiért szeretem, hogy ezzel a drámával foglalkozhatok – az az, hogy az író nagyon szépen „sűrít”, azaz minden szónak megvan a maga jelentése, értelme és helye. A dialógusok túlmutatnak önmagukon és gyakran visszautalnak egy korábbi pillanatra a műből, ez a jelenség a táncban és a táncszínházban egyébként is nagyon jellemző. Az előadás munkabemutatóját június 19-én tartjuk, a bemutató viszont valószínűleg már csak a következő évadban lesz.

 

 

Nagyon sok helyzet van, de egy koreográfus munkája sem annyiban merül ki egy színdarab vagy táncelőadás kapcsán, hogy „három, és." Ebben az előadásban tulajdonképpen minden mozgás, ami a színpadon történik, megtervezett, gondosan beépített, ugyanakkor „civil”, azaz természetes mozdulat. Az kell, hogy legyen, hogy ne idegenítsen el. Nekem táncelőadások kapcsán is fontos, hogy a táncos is csak úgy belesodródjon a mozgásba. Elkezdtem nem szeretni azt, ha a színész vagy a táncos egyszer csak elkezd táncolni – fontos nekem, hogy a mozgás, a tánc szinte észrevétlenül kússzon be a cselekménybe. Ahogy Björk mondja a Táncos a sötétben című filmben: „Az életben sem kezdünk el csak úgy táncolni”. Minden alkotói folyamat elején azzal a faramuci helyzettel találkozom, hogy „Béla ott áll a színpadon és nagyon jó neki, hogy csak áll. De miért mozdulna meg Béla?”, azaz motivációt kell keresni a cselekményben arra, hogy a színész táncolni kezdjen.  Ez is a koreográfus munkájának a része. 

 

 

Sokkal jobban szeretek kiválasztani egy szöveget, amihez nekem kell alkalmazkodni. Biztos nagyon jó lehet fordítva is csinálni, de az én személyiségem alapvetően idomuló. A táncot az úgynevezett kontakt-improvizációval kezdtem, ahol jellemzően két, egymásnak dőlő, „off- balance” állapotban lévő (nem egyensúlyozó) test egymással egyensúlyba kerül, segítik és alakítják egymás mozdulatait. Folyamatos fizikai érintkezésben, „párbeszédben” vannak. Itt az alkalmazkodás a kulcs – ahhoz, hogy ne essünk el, idomulnunk kell. Az irodalom mindig is közel állt hozzám, irodalmi-drámai fakultációs gimnáziumba jártam, és a családomban is mindenki grafomán: a bátyám, Krisztián (Grecsó Krisztián – a szerk.) író, apám pedig arról volt híres, hogy az élete utolsó hét évében már Szentesre kellett könyvtárba járnia, mert a szegvári könyvtárat A-tól Zs-ig kiolvasta. 

 

 

Ez egy nagyon érdekes, kicsit megfoghatatlan folyamat: ha van tíz ember, miért éppen azt az egyet nézed, aki hátul matat a sarokban? Nagyon szeretem pusztán megfigyelni az embereket. Tanítok Földessy Margit színjáték- és drámastúdiójában, Margittal sokszor beszélgetünk arról, lehet-e a spirituszt, a karizmát oktatni. Én egyre inkább ott tartok, hogy szerintem lehet. Lehet valakit fontossá tenni, lehet azt fontossá tenni, amit valaki csinál, de ehhez mindenekelőtt az kell, hogy ő maga is elhiggye. Ha valaki nem akarja, hogy észrevegyék, azt nem is fogják. Külön kell választani, amit az illető magáról hisz, és amit valójában tesz. Az én dolgom az is, hogy ezt a két dolgot a tanítványaimban felismerjem, hogy lelkileg is a legjobbat hozzam ki belőlük – egyéni módszerekkel, mindenkiből külön-külön. Nekem kell egy oldott közeg a közös munkához, jellemzően kedves, pozitív kisugárzású emberekkel veszem körül magam. Nem bírom a sznobizmust, a feszültséget. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van kikből válogatnom: a Willany León (közösségi alapon szerveződő improvizációs táncszínház, amit Zoli alapított 2008-ban – a szerk.) nagyon sokan lépnek fel, ami egyrészt pozitív, másrészt nem feltétlenül jelent jót. 

 

 

Ez jelentheti és jelenti azt, hogy a táncosoknak még kevesebb lehetőségük van színpadra kerülni, mint ezelőtt mondjuk nyolc évvel, amikor a Willany Leó indult – akkor volt, hogy lepkehálóval kellett fogdosnom a fellépőket. Mostanában inkább nemet kell mondanom, mert 50 percbe nem lehet egyenértékűen besűríteni tíz ember individuális létezését – nekem ez megy a legnehezebben, nemet mondani. A Willany Leó nem ad gázsit, de egy nagyon hálás dolog, mert nagyon sokat kapsz vissza a nézőktől. Érzed azt az energiát, amit akkor érzel, amikor valamit ott és abban a pillanatban megteremtesz, és ez nagyon speciális. Aki egyszer táncosként eljön a Willany Leóra, emiatt talán kicsit függő is lesz.

Solti Hanna