„Aki sosem élte a bluest, annak fogalma sincs erről az egészről..”

Idén ősszel újraéled a hazai beatkorszak, mert újraéled az egykori kulthely, az Ifipark is. A nosztalgikus helyszín pedig nemcsak emlékeket, hanem ikonikus előadókat is visszacsal az egykori tett színhelyére. Így a közelgő időutazás, egészen pontosan a szeptember 13-i Deák Bill-koncert kapcsán Bill Kapitánnyal – habár ő azt mondja, nosztalgiázni nem szeret – a régi időkről beszélgettünk. - kurczorsi -

 

Az nem kifejezés! Tulajdonképpen a fél fiatalságomat ott töltöttem, a Hobo Blues Banddel nagyon sokat játszottunk ezen a helyen – nem túlzás azt mondani, hogy az Ifipark volt a korabeli zenei élet központja. És nemcsak fellépni, hanem szórakozni is kijártam, például Radics Béla előadásaira előszeretettel mentem. Fiatalok voltunk, faltuk az életet, és az Ifipark hangulata pedig nagyon bejött, főleg, hogy minket ott mindig nagyon szerettek.

 

Nehéz lenne ezt most pontosan megmondani ennyi év távlatából. Na meg nem is ez volt a fontos, hanem a buli. Se közönségként, sem pedig előadóként nem számolgatni mentem oda – rengetegen voltunk az biztos, néha talán ötezren is lehettünk. Erősebb kultusza volt az élőzenének mint ma, akkoriban teljesen mást jelentett zenésznek lenni. Azt hiszem nagyobb tekintélye volt a szakmának. Ma sajnos ennek csak az árnyékát éljük, de én szerencsés vagyok, most sem panaszkodhatom, még mindig nagyon sokan járnak a koncertjeimre.

 

Na nem mindenkinek! Voltak azért neki kedvencei... például a Neoton ilyen volt, őket teljes gőzzel nyomta előre. De a rock és a blues nem tartozott a favoritjai közé. Mi ennek ellenére magasról tettünk rá, azt a lehetőséget választottuk, hogy nem foglalkoztunk vele, és hála az Istennek, valami csoda folytán ő is többnyire békén hagyott minket, pedig valóban komoly cenzorhadjárat volt akkoriban.

 

Az a kor, amiben én felnőttem, a lázadásról szólt. A hosszú hajról, és arról, hogy a fiatalság „szembe mert szállni” az őseivel. De az én sorsom akkor pecsételődött meg igazán, amikor egy orvosi műhiba miatt elvesztettem a fél lábamat. Egészen addig – habár már minden a beatzene körül forgott – futballistának készültem, nagyon jól is fociztam. Aztán történt ez a dolog a lábammal, én pedig a zenébe kapaszkodtam, úgy éreztem, ez az én lehetőségem.

 

Azt hiszem, mindenképpen jó érzések lesznek bennem, mert a fiatalságom, a régi bulijaink jutnak majd eszembe. Nyilván maga a helyszín nem lesz pontosan ugyanolyan, mint hajdanán, de nagyon kíváncsi vagyok rá, mi lett mára a mi Ifiparkunkból.

 

Nem vagyok egy érzelgős ember, így nosztalgiázni sem nagyon szoktam, de persze azért van, hogy egy-egy tárgyról, vagy nótáról eszébe jutnak az embernek régi dolgok, és ez így van jól.

 

Ha készülök, akkor sem árulom el, hadd maradjon ez titok.

 

Aki sosem élte a bluest, annak fogalma sem lehet arról, hogy, mennyire komolyan vettük mi ezt az életformát anno. Hatan aludtunk egy szobában, és a folyosó végi mellékhelységben lévő lavórban fürödtünk. Este mégis, amikor a színpadra léptünk, veszettül örültek nekünk a kölykök. Ma is a magam módján élek, nem kedvelem, ha bárki beleszól ebbe. Szeretem az embereket, ők pedig úgy fogadnak el, ahogy vagyok, és ennek nagyon örülök. A legjobb dolog, hogy a mai napig rengetegen eljárnak a koncertjeimre – volt például egy telt házas Aréna-bulim tavaly novemberben Budapesten, az elég jólesett. Tulajdonképpen ezek a blueszal teli élmények adnak erőt. Ezért érdemes még élnem. Mindhalálig blues, és éljen a Fradi!