„Képesek voltunk akár decemberben is szabadtéri bulit adni..”

Idén ősszel pár koncert erejéig újra kinyitja kapuit a legendás Ifipark. Szeptember 21-én a Piramis zenekar örökzöld slágerei hívnak nosztalgiázni. Ráadásul éppen most 40 éves a csapat egyik legkedveltebb lemeze, A Nagy Buli, amit pedig pont az 1979-es ifiparkos Piramis-koncerten rögzítettek. Dupla ok van tehát ünnepelni: a koncertről és a múltról az alapító, Köves Miklós Pinyóval, a zenekar egyik legidősebb és Nyemcsók Bencével, a zenekar legfiatalabb tagjával beszélgettünk. -kurczorsi-

 

 

Pinyó: Hát, ha számításba veszed, hogy koncert közben élőben rögzítettük az egészet, az akkori technikával... Megjegyzem, 1979-et írtunk, tehát szó sem volt a mai vérprofi informatikai megoldásokról. Ott a helyszínen kellett baromira koncentrálni, hiszen nem nagyon volt lehetőségünk korrekcióra később, főleg nem a ritmusszekcióban. Mindezt hatalmas tömeg, úgy kilenc-tízezer ember előtt kellett produkálnunk. Azt hiszem az egyik legelső élő lemez volt itthon A Nagy Buli, amit kiadtak. Nem kis felelősség volt a vállunkon, de bármikor szívesen újracsinálnám, élveztük.

Bence: Nekem édesapám (Nyemcsók János, a Piramis jelenlegi énekese – a szerk.) mesélt az ifiparkos időszakról. Ő akkor, tiniként, rajongóként nagyon sokat járt oda. Az ő elmondása alapján szerintem biztosan nem túloz senki, aki az ifiparkos időket valamiféle aranykorként emlegeti, biztosan elképesztő bulik lehettek ezek. Úttörők voltak. Mind a zenekar, mind a közönség.

 

Bence: Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mi lett volna akkor, csatlakoztam volna-e az ifiparkos tömeghez, vagy sem, mert egyáltalán nem szeretek koncertekre járni, bármily meglepő is ez. Sokkal zárkózottabb vagyok annál, mintsem egy bulin tomboljak. Bőven kiélem magam a színpadon. De nyilván akkoriban azért teljesen más volt az egész atmoszféra, és lehet, hogy a korabeli fíling magával ragadott volna, de ma meg sem fordul a fejemben, hogy koncertre menjek. Egy dolog mindennek ellenére biztos: a korabeli, hatvanas-hetvenes évek zenekarai sokkal jobban megérintettek, mint bármelyik modern lemez. Lehet, hogy manapság például ez is a bajom, ezért is ódzkodom a koncertre járástól – hiszen volt mondjuk régen egy Piramis, vagy egy Omega, ahol mindenki egyéniség volt, és teljesen egyértelmű, hogy a mai napig is mindenki tudja a nevüket. Nem számít, hogy hány év telt el, ismerik, és nem felejtik el őket, sem a dalaikat. Na, ilyen ma nincs.

 

Bence: Talán az első ok az, hogy manapság sajnos nincsenek olyan helyek, mint anno az Ifipark volt.. Teljesen más világot élünk, nincs már az a rákenroll, átalakult a zene, az ízlés, az egész hangulat. Valahol az évtizedek alatt pedig elveszett, kihalt a lelkesedés, az a fíling, ami akkoriban körüllengte az egész koncertesdit.

Pinyó: Képesek voltunk például akár decemberben is szabadtéri bulit adni, a zimankóban. Senki másnak nem jutott ez eszébe akkoriban. A zuhogó hó ellenére mégis sok ezren eljöttek erre a Piramis-koncertre is, és kérdés nélkül élvezték. A gyerekek a színpad előtt játszottak a hóban, mi meg honvédségi hőfúvóknál melegedtünk a színpadon. Egy-két hógolyó is elrepült a fejünk mellett, de ez senkit sem érdekelt. Mindigis rekordereknek hívtak minket. Na, ez a buli is olyan volt, még a környékbeli domboldal is tele volt emberekkel.. Szerintem ebből érezhető az, amit Bence mondott. Más volt a hangulat, más volt akkor az egész zenei élet.

 

Bence: Nem erről van szó. A Piramis-koncerteken ma is mindig sokan vannak, ebből látszik, hogy van igény a régebbi típusú rockzenére is. Más kérdés – és persze nem leszólni szeretném a mai zenéket, mert biztosan rengeteg fantasztikus előadó van manapság is –, de ugye az emberek, a közönség azt hallgatják, azt szeretik, amit „kapnak”. Mint ahogy én apám által ismertem meg a Piramist, neki pedig szintén ez a zene jelentette a fiatalkorát. Sok hasonló muzsikát hallgattunk a mai napig otthon, nem véletlenül alakult ki bennem, hogy inkább a régi zenékkel vagyok jóban. Tuti, hogy ma is vannak nagyon szuper zenék, de nekem bőven elég az, ami régen volt, abból kiválóan tudok táplálkozni.

 

Bence: Az a nagy szerencse, hogy mikor bekerültem a Piramisba, még volt lehetőségem Péterrel együtt játszani. Másrészt miután én a Piramison nevelkedtem, Péter zenéjéből nagyon sokat tanultam már korábban is. Felfedezhető nyilván, és mások is hallhatják, hogy ugyanolyan hangszíneket használok, na meg a játékstílusom is nagyon hasonlít az övére, hiszen annyit hallgattam az évek alatt, ahogy ő játszik. Péter volt mindig is a kedvencem, az ő dalait szerettem a legjobban, és nem csak azért, mert billentyűs..

Pinyó: Így szerencsére nem érte egészen felkészületlenül ez a szerencsétlen helyzet, hogy Péter betegeskedése miatt most egyedül maradt zongorafronton a zenekarban. Nyilván hiányzik Péter a csapatból, de sajnos mindenki felett múlik az idő...

 

Pinyó: Efelől abszolút nincs kétségem. Ritkán merengek a múlton, de ha az egykori fiatalságom helyszínén megszólalnak a Piramis-dalok, egy pillanatra biztosan becsukom majd a szemem,hogy visszarepülhessek a hetvenes évekbe.