„Vagy a saját örömödre zenélsz, vagy semmi értelme az egésznek..”

 

Schuster Lóránt nem akar beállni a sorba, és szlogent sem szeretne csinálni az éveiből, így augusztus 10-én kerek ötvenéves jubileum helyett Aranylakodalmat ül a P.Mobil zenekar a Barba Negra Trackben. A zenekarvezetővel, vagy, ahogy saját magát definiálja, a P. Mobil „vizuális karójával” a közelgő koncert apropóján beszélgettünk, többek között az életről.

 

Egészen pontosan 2019. augusztus 20-án töltjük be, de ha így megy tovább a világ, az ötven év már emberéletben is kimagasló lesz, nemhogy egy zenekar történetében. De viccet félretéve, a világban az Omegán és a Rolling Stoneson kívül valóban nem sok olyan együttes van, ami elmondhatja magáról, hogy megérte ezt a kort. Olyan pedig, amelyik többé-kevésbé folyamatosan működik, zenét ír és koncertezik is, főleg nem. Nekünk annak idején, az előző rendszerben tíz évig nem engedték, hogy publikálhassunk. Éppen ezért ma is két irányba dolgozunk, az új dalok mellett folyamatosan megjelentetünk régebbi, annak idején cenzúrázott anyagokat is. Ennek ellenére én nem akarok szlogent csinálni a P. Mobil ötven évéből, és nem abból szeretnék megélni, amivel mostanában olyan sok előadó próbálkozik, hogy harminc éve együtt játszunk, húsz éve vettem a gitáromat, vagy éppen négyéves a kutyám. Szívem szerint örömmel kimaradok ebből a járványból, habár ahogy sokan mostanában, én is 70 éves lettem, de sokkal fontosabbnak tartom az évek számánál azt, hogy milyen anyagokat adunk ki, milyen koncerteket játszunk, és hogy máig szeret a közönségünk. Ezért is kapta a jubileumi koncertsorozatunk az Aranylakodalom fedőnevet, mert 50 éve kötöttük össze az életünket a mobilosokkal.

 

Minket nem a média csinált meg, és nem erre szerződött menedzserek, stylistok, dizájnerek, szponzorok, és még sorolhatnám, hanem saját magunk. A P. Mobilt a közönség választotta magának. Egészen egyszerűen annyi a titok – már ha ezt lehet egyáltalán titoknak nevezni –, hogy olyan emberek jönnek el a koncertjeinkre, a tizenévestől a hetvenévesig, akik szeretik a rockzenét, szeretik az élőzenét és ezen belül a P. Mobilt. Ez nem az a fajta tömegcikk, amit egy nagy gyárban csak úgy beleengednek a vályúba, és a hallgatóság elé teszik, hogy na egyél, ez van. A mi közönségünknek volt és van választási lehetősége, és ők minket választottak. Mi csináljuk a dolgunkat, a közönség meg szereti azt. Nem is értem a manapság annyira menő tiszavirág-életű zenekarokat, amik egy-egy pályázatra születnek, játszanak három-négy bulit, majd feloszlanak, és várják a következő hasonló lehetőséget, aminél majd ugyanezt végigcsinálják. Ők sohasem fogják azt érezni, amit mi érzünk minden egyes koncerten.

 

Ez egy elég összetett dolog. A könyvem, a Kaptafa és annak a Track-bulira megjelenő Csiriz című folytatása is a szakmáról szól, és többek között ezekre a kérdésekre is megpróbál választ adni. Pár éve odajött hozzám egy srác és megkérdezte, hogy szerintem milyen zenét érdemes ma csinálni, mivel lehet biztosan befutni? A bluestól a rockig mindenféle műfajt felsorolt, de mindegyiknél talált valami hibát, amiért aztán ejtette őket. Nem kell ezt a dolgot ennyire túlbonyolítani. Ilyen hozzáállással ugyanis egyáltalán semmilyen zenét nem érdemes csinálni. Mert vagy a magad öröméért játszol, vagy semmi értelme az egésznek. Egyébként sajnos ez a történet tökéletesen jellemzi a mai felfogást: sokan nem zenélni szeretnének, csak valami olyat csinálni, amivel nagyon sok pénzt kereshetnek, híresek lehetnek, jó kocsijuk és rengeteg nőjük lehet. Szerintem ez nem éri meg. Sokkal fontosabb, hogy azért játssz, mert szereted csinálni. Az meg csak szerencse, ha másnak is tetszik a zenéd. Nekünk is a fejünkhöz vágta egyszer Erdős Péter, a ’70-es évek popcézára, hogy „maguk is csak Mercedest akarnak”. Én meg mondtam neki, hogy azt szeretnénk csinálni, amit elhatároztunk a P. Mobillal. Rockzenét játszani. És majd, ha ennek következményeként egyszer lesz elég pénzünk, akkor talán veszünk egy Mercedest. De mondanom sem kell, sokkal fontosabbnak éreztük, hogy a zenénkkel elmondjunk valamit, adjunk valamit, hiszen a közönségünk ezért jött, ezért választott minket.

 

Soha nem felejtem el, ez az egyik legszebb emlékem a koncertjeinkről, amikor buli után egy igencsak csapzott srác felpattant a színpadra, és a farzsebéből előhúzott egy kockás füzetből kitépett lapot – csöpögött róla is, meg a papírról is az izzadtság –, kinyitottam az üzenetet, ennyi állt rajta: „szeretünk titeket”. Hazavittem, megszárítottam, bekereteztettem, és most a Rockmúzeum falán díszeleg. Ez a mi Kossuth-díjunk.

 

Ha jól számolom, a repertoárunk körülbelül úgy 100-120 számból áll. Ebből legalább négyszer kétórányi koncertműsort tudnánk készíteni úgy, hogy egyszer sem kellene ismételnünk magunkat. Szóval kénytelenek vagyunk válogatni, de a kétórás koncert után meg mindig hiányolják valamelyik favoritjukat. A pesti koncerthelyekkel ez a baj, tíz órakor vége a dalnak, nem lehet tovább játszani. Így meg sajnos nem fér bele minden kedvenc, minden történet az estébe, akármennyire is szeretnénk. De egyik dal hozza a másikat, vagy pedig éppen kizárja azt. Változatos, hangulatos koncertet kell összeállítani, mert attól, hogy jó dalokat teszel egymás után, attól még nem lesz jó a műsor.

 

Miután aranylakodalomról van szó – titok, de azért elmondhatom –, hogy a Barba Trackes műsorban részt vesz a Galagonya Citerazenekar, ők felelnek majd az este lakodalmi hangulatáért. De ha valaki más vendégzenészekre számít, akkor csalódni fog. Nálunk nincs és nem is lesz olyan, hogy meghívunk valakit, csak azért, mert azt hisszük, hogy plusz egy névtől többen lesznek az előadáson. A régi mobilos zenészek közül pedig kilencen már az „égi” zenekarban játszanak, róluk megemlékezünk. A még élők meg sajnos fizikailag vagy erkölcsileg elfáradtak.