Paradise Lost a Rock Beach-en - Interjú Nick Holmes-szal

Paradise Lost a Rock Beach-en - Interjú Nick Holmes-szal

Volt idő, amikor nehéz volt elképzelni, hogy a Par...

Volt idő, amikor nehéz volt elképzelni, hogy a Paradise Lost újra úgy tündököljön, mint a ’90-es évek derekán. A szériában kihozott, stílusteremtő remekművek (Lost Paradise, Gothic, Shades of God, Icon, majd a szupersztár-státuszba emelő Draconian Times) néhány év alatt globális léptékben a metal-világ élbolyába repítette a zenekart, majd a megosztó One Second után megindult a lassú hanyatlás. A két mozgatórugó/fő alkotó, Nick Holmes és Greg Mackintosh belátták: a Depeche Mode-féle szintipop némi fémmel megtoldva nem áll olyan jól nekik, mint a nyers gothic doom, aminek alapköveit tulajdonképpen ők fektették le. Az utóbbi egy évtized lemezei már az eredeti stílus jegyében fogantak, természetesen valami kísérleti íz mindig felbukkant. Például a 2009-es Faith Divides Us – Death Unites Us címűn kifejezetten komplex, progos irányt céloztak be a dalok, a legutóbbi, 2012-es Tragic Idol-on pedig sikerült tökéletesen belőni az első és a második érára jellemző elemek arányait. Szóval úgy tűnik: a brit pionírok újra megtalálták önmagukat.

A Paradise Lost már jó néhányszor járt nálunk 1992 óta (amikor is a Sepulturával közösen tették földdel egyenlővé a Fekete Lyukat) és most, egy teljesen új koncepciójú hazai fesztivált avatnak fel annak első, nemzetközi fellépőjeként. A balatonszemesi Rock Beach nyitónapján, július 26-án, 22:30-kor lépnek színpadra a gothic metal mesterei. A közelgő esemény apropóján Nick Holmes énekessel beszéltünk telefonon.

Egy egészen korai interjúban olvastam, hogy nem igazán szeretsz turnézni. Változott ez valamit időközben?

- Nem, egyáltalán nem. Sőt, ha lehet, még rosszabb a helyzet. (nevet) Ugyanis annak idején csak a folytonos rosszullétek, a förtelmes kaják, a másnaposság, a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt nem szerettem úton lenni, most pedig mindezekhez hozzájön a családom, a gyerekeim hiánya. Rendben, az előbbi tényezők sokat javultak azóta, természetesen jó ideje már rendes körülmények között zajlanak a turnék és persze a magát a koncertezést nagyon élvezem, de magát az utazást nem szeretem most se. Ez már valószínűleg nem változik.

A legutóbbi lemezeteken szerintem tökéletes egyensúlyba került az első lemezek és a One Second utániak világa. A jövőben is tartjátok ezt a vonalat?

- Örülök, hogy így látod, nekem is ez a véleményem. Nem tudjuk még milyen lesz a következő album, nem szoktunk ezen előre töprengeni. A szerzemények elsősorban Greg riffjeire épülnek, nem tudhatjuk pontosan, milyen témákat fog hozni legközelebb. Persze a Paradise Lost-íz biztosan megmarad, valamint az is bizonyos, hogy a súlyos irány sem változik.

Javult a viszonyotok a brit zenei magazinokkal?

- Igen, kifejezetten jó kapcsolatot ápolunk a hazai sajtóval, egyedül a Host lemez környékén kaptunk csak lehúzó kritikákat. A Metal Hammer-rel olyannyira baráti a viszony, hogy a Golden Gods díjátadóján (amit a brit MH szervez – a szerk.) együtt ünnepeltük a zenekar 25. születésnapját.

Nem is a Metal Hammer-re gondoltam, hanem a New Musical Expressre, a Rolling Stone-ra…

- Ó, az alternatív magazinok továbbra sem foglalkoznak sem velünk sem a többi metal bandával kivéve talán a Slayer-t és a Metallicát. Náluk pont a One Second utáni időszakban voltunk valamivel felkapottabbak, de ahogy visszatértünk a metal gyökerekhez, ejtettek is minket.

Azt gondolnánk, hogy Greg megvalósítja minden zenei ötletét a Paradise Lost-ban, ehhez képest mégis életre hívott egy külön projektet, a Vallenfyre-t. Gondoltál már rá, hogy szólólemezt készíts?

- Nem igazán. Szólólemezre sosem vágytam, de ha valaki felkérne egy közös együttműködésre, nem biztos, hogy nemet mondanék. Tulajdonképpen nem játszom semmilyen hangszeren, egy kicsit tudok zongorázni, de ennyi. Nem szoktam csak úgy zenéket vagy dalokat írni, így nincs is semmi, amit megmutathatnék szólóban. A kollaborációban viszont hiszek, lehet, hogy egyszer valakivel közösen belemegyek egy külön projektbe.

Többször jártatok már Magyarországon; melyik volt a legemlékezetesebb fellépés?

- Bevallom katasztrofális a memóriám, egybefolynak az események, de az elsőre kifejezetten emlékszem (1992, Fekete Lyuk, közös koncert a Sepulturával – V.G.): nagyon hideg volt, minden tiszta hó, de nagyon hangulatos volt a város a gyertyafényszerű megvilágításban pompázó, öreg épületekkel. Olyan volt, mint valami középkorban játszódó mese. Várjál, aztán emlékszem olyanra is, hogy a Bon Jovival játszottunk egy szigeten (bizony, volt ilyen 1996-ban, a Hajógyárin – V.G.) Budapesten, ahová aztán még egyszer visszatértünk (’99, Pepsi Sziget). Na, lassan összegyűlnek az emlékek. (nevet)

Milyen zenéket hallgatsz mostanában?

- Nagyon tetszik az új Black Sabbath-lemez, az új Slash-albumot is sokat hallgatom, aztán van egy új kedvencem, a Be'lakor, ők egy ausztrál death metal banda. Alapvetően nyitott vagyok mindenre, de azért legjobban még mindig a death/black zenéket szeretem.

És merre élsz? Maradtál a szülővárosodban vagy már Londonba költöztél?

- Dehogy, nagyon szeretem a vidéki életet, semmiképp nem költöznék Londonba. Még mindig Észak-Angliában lakom, a szülővárosomtól, Halifax-től 20 mérföldnyire.

Szóval a fentiek ellenére, remélhetően pénteken jól fogod érezni magad nálunk és talán emlékezni is erre az alkalomra. Jártál már a Balatonnál?

- Tudtommal nem. De már mondtam, milyen a memóriám. (nevet)

De azt tudod, hogy pénteken egy tó partján fogtok játszani? Ez a legnagyobb tó Magyarországon és egy Európa-szerte népszerű turisztikai célpont.

- Igen, igen, azt tudom – vágott közbe gyorsan. Milyen idő lesz amúgy?

Nagyon meleg, igazi strandidő.

- Akkor jó, legalább felvehetjük a gyönyörű, új sortjainkat! (nevet)

V.G.