„A szomorú igazság, hogy nem dohányzom”

 

Az első kép elég viccesnek tűnik, de tulajdonképpen a kettő között van az igazság. Az alkotás szempontjából úgy néz ki, hogy a szövegeket mindig magam írom, a zenét pedig vagy Selmeci Basstard Péter, vagy ketten, vagy azt is én. Ezen az albumon az utóbbi történt, mert a Basstardnak nem volt kedve alkotni, kicsit kikészült a muzsikát jelenleg övező érdektelenségtől és a retardált, szánalmasan szar, agyonrágott sémák korszerű köntösbe öltöztetett típusú zenéktől. Így rám maradt a zeneszerzés is, szerencsére bőven volt és van is ötletem, bár a számok kicsit primkóbbak lettek, mivel én írtam őket. És lehet, hogy ez nem is baj. Élőben, a koncerteken viszont teljes értékű a zenekar, mindenkinek mindent szabad, mármint zeneileg. Tahón viselkedni is szabad, de azt csak én szoktam, a többiek, talán a Gidát kivéve, még szégyellik. De most, hogy mondtad, az öltönyös, monokróm kép megihletett, lehet, hogy csinálok is ilyen fotót. Majd összeszedem magam a komoly nézéshez, a bárgyú elég jól megy, végül is nincs nagy különbség.

 

 

Majdnem jól tudod, ez a 6. albumunk, csak az első 3 nincs fent a Bandcamp-oldalunkon. A Halak 1992-ben, a Tombol a hülyeség 95-ben, a Pinus Nigra 2003-ban jelent meg. Olyan dalok voltak ezeken, mint a Strici, a Vitalitás dal, a Pibull, a Sör, a Mocskos tróger vagy a Közeledik 2000. Ezek koncerteken rendszeresen játszott „slágerek”, van, aki például csak ezeket ismeri a zenekartól. A QOTSA-album címe „Songs For Te Deaf”, ismerem, meg is van valahol CD-n, de ma már korántsem tetszik annyira, mint annak idején. A címnek semmi köze ehhez.

 

 

A teljes hiábavalóságot jelenti, hiszen a zenekar célja az emberi hülyeség elleni végtelen és kilátástalan küzdelem. Alkotni és játszani, rendületlenül nyomulni előre pont annyit ér, mint süketeknek zenélni. Amikor a kész anyagot hallgattam, akkor vettem csak észre, hogy olyan lett, mintha különböző ember- és viselkedéstípusokat mutatna be és pellengérezne ki. Ez nem volt tudatos, egyszerűen így alakult, ilyen gondolatok jártak a fejemben. Zeneileg pedig leegyszerűsödtek a dalok, hiszen most dalokat írtam, rövidebbre fogva, kevés zenei résszel, szinte szólók nélkül, ez eddig nem volt jellemző. Úgyis mindenki nyavalyog, hogy dalokat kell írni, ezt mondjuk kiegészíteném azzal, hogy JÓ dalokat, mert rosszakat könnyű, írnak is, nem is kevesen. Hát most itt vannak ezek, tessék, megérdemeltétek, megkapjátok!

 

 

A Zene süketeknek nem karanténlemez, sőt semmi köze a pandémiához. Az anyag 2019 második felétől 2020 februárjáig íródott, tulajdonképpen azt tükrözi, hogy hogyan éreztem magam ebben az időszakban. A lezárások kezdetekor már javában zajlottak a felvételek, a karanténra már csak a szólók és az énekek maradtak, volt, aki otthon játszotta fel a szólamait, azután elküldte. Amúgy sem szeretem a karanténlemezeket, ez a téma nem érdekel, nehogy már egy hülye vírus és annak hatásai legyenek egy alkotó ember témái. Persze vannak páran a közszereplők és a művészek között, akik igyekeznek bizonygatni, hogy mennyire jó hatással volt rájuk ez a borzalmas helyzet, mennyit épültek és mennyivel jobbak lettek minden téren, de elsősorban emberként. Én azért jókat mosolygok az ilyen dumákon, kiváló image-építésnek tartom. Persze megértem, hogy pozitívumokat kell sugározni az embereknek a szopás közepén, kár őket nyomasztani, de azért kijelenthetem, hogy azon kívül, hogy több időm maradt a ház körüli teendőkre, ez az egész egy jó nagy szar. Ki vagy pattintva a megszokott életedből, munkádból, nem keresel, van, aki tönkre is ment, leépülsz fizikailag, szóval csupa remek dolog. Én eddig elég jól viseltem, hiszen szinte a természetben élek, de mostanra már tele a tököm az egésszel, amúgy is nehezen viselem a kötöttségeket, most meg csupa ilyen van, és persze nagyon szeretnék már újra zenélni. Azt végignézni pedig, hogy a tönkrement cégeket, stb felvásárolhatják azok, akiknek eddig is kurva jól ment (nyilván tisztességesen, noná), na az igazán feldob.

 

 

 

A próba mindig felér egy csodával, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen alkalom. Hogy mindenki ott legyen, egyszerre legyen ott, jó állapotban és még a dalokkal is tisztában legyen – hát ez szinte lehetetlen, de néha előfordul. Ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok, a hangulat általában remek, ritkán vagyunk rosszkedvűek, megy a baromkodás. A zeneszerzés alkalmával csak ketten vagyunk a Basstarddal, mint ahogy már 30 éve, ha neki van ötlete, az az egyszerűbb, hiszen minden hangszeren játszik – a dobot kivéve – így már egy kész demót tud mutatni, amire aztán megírom a szöveget, így a szerkezet is kialakul, kiderül, hogy mi kell még bele, aztán összeáll. Bonyolultabb, ha én írom a számot, akkor csinálok egy demót egy szál gitárral, szöveg is van, mert nálam a zenével együtt jön az is, utána felöltöztetjük a dalt, feljátsszuk, a szólisták témákat játszanak vagy szólóznak, elkészül és örülünk. A cigiszünet a legjobb: a próbán órákig tart és végtelen pofázásba, ökörködésbe torkollik, alkotáskor, ami pedig a beszédes nevű Nicotine Stúdióban történik, Selmeci Basstard Péter otthonában, nincs cigiszünet. Szünet csak két cigi között van, amikor épp még nem gyújtott rá, ott ugyanis nemhogy szabad, de kötelező dohányozni. Ritka élmény manapság.

 

 

A szomorú igazság, hogy nem dohányzom, sőt a zenekarból csak ketten, ők természeten Marlborót. A dohányzás mint szórakozási forma sosem jött be, bár a cigik közül, amikkel próbálkoztam, a Marlboro volt egyedül elviselhető, abból is a mentolos verzió. De azt meg betiltották valami kretén bullshit dumával, úgyhogy nem vagyok veszélyben. Amúgy egyáltalán nem értek egyet ezzel a dohányzás- és dohányosüldözéssel, engem nem zavar, hadd dohányozzanak. Úgyis elég gyökérséggel terrorizálják mára az embereket, miért kell ezzel is baszogatni őket? Én olyan családban nőttem fel, ahol mindenki dohányzott, mégsem szoktam rá, erre szerintem bárki képes lenne, mármint a nemdohányzásra. Csak szándék kérdése. Azt a korszakot szeretem zenében, stílusban, felfogásban, amikor még szinte mindenhol lehetett cigizni - hangsúlyozom: lehetett, nem volt kötelező. Persze nem a bagózás miatt szeretem. Ma minden más baromság a kötelező, a szabadság már rég odalett.

 

 

2020-ban a Lead Zeppelinnel volt a legtöbb koncertünk, érdekes fordulat, elég kevés szokott lenni egyébként. Természetesen a Kutyával is csak a „megengedő” időszakban tudtunk játszani, akkor is minden második bulinkat lemondták, szóval mondhatjuk, hogy ezek a zenekarok szünetelnek. A Quimby nem csak a vírus miatt, Kiss Tibi ismét pihenőre kényszerült, alaposan túltolta a dolgokat és nem bírta tovább, összeomlott. Bónuszként megszűnt a próbahelyünk, ami szintén jelentős érvágás nekünk, egy fontos bázis volt, amellett raktár, közösségi tér, mellette egy stúdió, itt próbáltunk, mindenki az egyéb bandáival is. A menedzsmentünk kiállt mögülünk, ez sem érintett túl jól, szerencsére sikerült megfelelő menedzsert találnunk. Próbahelyet még nem szeretnénk, majd ha lesz mire próbálni. Tibi dolgait pedig azért nem részletezném, mert most sok minden erről szól, pl. a február 27. és 28. között látható Quimby plusz-mínusz koncertfilm is, ahol népszerű cimboráink (Lukács Laci, Sidi, Papp Szabi, Bodor Áron, Pásztor Anna és Simi) segítségével és közreműködésével tudjuk előadni a dalokat. Mi nagyon szeretjük, reméljük, hogy a közönség is szeretni fogja.

 

 

 

Remélem, hogy nem nagyon. Mostanában megnézek mindenféle újonnan készült magyar klipet és igazából nem értem az olyanokat, akik akik azokat komolyan tudják venni, beleértve az alkotóikat is. Döbbenetes semmitmondás van, és komoly ötlethiány. Néha akadnak szép képek, de sugallat vagy üzenet még utalások szintjén is alig. Olyan, mintha az lenne a cél, hogy jól nézzen ki, a felbontás hatalmas legyen, a többi nem számít. Nálunk, túl azon, hogy mi nem vesszük túl komolyan magunkat, mindig van valami mögöttes tartalom vagy jelentés, akárcsak a szövegekben, bár lehet, hogy ezeket nem sokan veszik észre.

 

 

Élvezik általában és nagyokat röhögnek. A Gida (Mayer Norbert gitáros) mint alapító tag vágja az egész Marlboro Man jelenséget, az ő személyisége szervesen hozzátartozik a zenekar hangulatához, mi ketten, 30 éves barátsággal a hátunk mögött elképesztően hülyék tudunk lenni, néha biztosan fárasztóak is. Úgy vettem észre, hogy Szergej (Kaminszki Szergej), aki néhány éve dobol nálunk, nagy kedvelője a szövegeknek, vele amúgy is jól megértjük egymást, a dobosok általában összetartanak. Néhány vitám volt csak az évek során Basstarddal vagy az Andrással (Somos András fuvolista, billentyűs) a trágárságok vagy a túl erős kifejezések miatt. Ez a gond a Marlboro Man szövegekkel: trágárnak mondják, pedig sokkal kevésbé az, mint egy csomó más zenekar szövegei, inkább a témaválasztás lehet az, amivel nem bírnak és szeretnek szembesülni az emberek. Pedig csak arról van szó, hogy mekkora szerencsétlen gyökerek vagyunk, magunkat is beleértve. Ezért nagy ellenségem, mint szövegírónak a most dúló polkorrektség, mert túl azon, hogy egy szinten túl ártalmas, még a humort is megöli. Mert mi az, hogy valamivel nem lehet viccelni? Én mindennel viccelek és mindent kigúnyolok, ha nem tehetem, akkor szart sem ér az egész szerintem. Kérdezték régebben, hogy neked semmi sem szent? Hát nem, főleg az nem, amit szentnek tartanak. Úgy hiszem, hogy a túltolt pokorrektségnek köszönhetjük ezt a rengeteg érzéketlen, agresszív náci faszt, akik a leggátlástalanabbat, legtahóbbat választják meg vezetőnek. Ezektől hemzseg a világ, soha ennyi selejt, alja ember nem uralkodott még, legalábbis az én életemben nem. Mindig volt valamilyen tartás a vezetőkben, akiben nem, az legfeljebb úgy járt, mint a Kárpátok géniusza. Ha a 2000-es években nem terrorizálunk mindenkit, aki poénkodott, hogy „homofób vagy meg rasszista” ésatöbbi, akkor talán át lehetett volna formálni az emberben megbúvó eredendő tahót. Most már sokkal nehezebb, hogy még viccelni sem lehet, mert már az Uncle Ben's is rasszista. El is képzelem, h a szegény afro arc venné az Uncle Ben's-t, mert szereti, de nem lehet, mert a sötét rabszolgaságra emlékeztet. Őt ugyan nem, mert ő a remek hiphopokon nőtt fel, hogy: fakk fakk madafaka. Ezért aztán csak néz és nem eszi, amit szeret. Öregen meg majd az asszonnyal kenik a mogyóróvajas szenyát az unokáknak és párás szemmel nosztalgiáznak: emlékszel arra a számra, milyen jó volt, fakk faka madafaka fataszbics kokszaka. Csak azért, mert valakin röhögök, még nem tartom alantasabb lénynek. Mert hát tisztelni kell mindenkit, de boomerezni például, az fasza. Szerintem a boomerezés pont olyan, mint a rasszizmus, az egyik legsötétebb dolog a világon, csak az most menő, ezért nem baj. Hát nem a faszt.

 

 

 

Ketten vittük a fiammal, aki az általam ismert egyik legerősebb ember, vagy az operatőr sráccal ketten vitték. Az például könnyű volt. Legnehezebb volt lejuttatni az emeletről, a saját fotelem ugyanis, bár a klip óta alig merek beleülni, annyira tisztelem.

 

 

A Farflungot nem ismertem...eddig, de ha ilyen, ahogy mondod, akkor alaposan meg fogom ismerni. Amúgy igen, a pszichedelikus space rock az egyik zsánerem, a Hawkwind az egyik nagy kedvencem, ezt a számot is ők ihlették. Kétszer is voltam Hawkwind-koncerten, amit, azt hiszem, nem sokan mondhatnak el magukról Magyarországon, de még tervezem, hogy megyek, csak legyen már vége ennek a rohadt járványnak. Ez az egyik legszarabb dolog számomra, mert nagyon rákaptam a mifelénk ritkán járó zenekarok koncertjeire, ami most ugye lehetetlen. A Zene süketeknek albumot a space rock, a psychedelic folk, de leginkább Roy Harper, akit a legnagyobbnak tartok és legjobban szeretek, valamint az életemben mindig is jelen lévő és most újra felszínre törő német új hullám, a Neue Deutsche Welle inspirálta. Ez a vonal úgy néz ki folytatódik a következő anyagon, amit már megírtam, hamarosan kezdjük a felvételeket. Sőt, a dobot már rögzítettük is.

 

 

 

Lesz album CD-verzióban, a Bandcamp oldalunkon hallgatható és letölthető, a Dalok.hu-n is kapható, általuk pedig az ismert site-okon (Spotify, Belive, Deezer stb) is jelen lesz. Bármit megadnék azért, hogy végre koncertezhessünk, főleg most, hogy egyik fiam, Gerdesits Máté basszusozik a zenekarban. Az online lemezbemutató nem is rossz ötlet, néhányan összejövünk és eljátsszuk a számokat pocsék minőségben – ez részemről alap. Esetleg főzéssel egybekötve. Közvetíthetjük is a főzést, rotyog a pacal, valamit alányekergünk majd. Bográcskoncert, egy új kategória!

 

 

Kilenc dal, kilenc kis gyöngyszem, tökéletes, kicsiszolt, pozitív, vidám, boldogságot és elégedettséget sugárzó, kedves, könnyen befogadható, érzelmes és szépséges sláger. Ugye, hogy ilyenek?