"A zenélés nekem olyan, mint egy gyerekszoba"

Szendrői Csabával, a zenekar frontemberével beszélgettünk, róla és a „dolgokról”.

 

 

Nehéz ezt univerzális módon leírni. Én falun nőttem fel, bár értelmiségi családban. Remélem, ez most nem tűnik degradálónak, ez nem pozicionálás, csak azt hiszem, így mondják. Édesanyám volt a falu iskolájának igazgatónője, egy olyan lakásban voltam kisgyerek, ahol a nappaliból ajtó nyílt a tanári szobába. A falusi élet nekem azt jelenti, hogy még fogtam a patakban kosárral halat térdig iszapban gázolva, de a romantikából már akkor is kevesebb volt, mint amilyennek mondjuk Móricz írta le. Annak kegyetlenségével is inkább csak másod-harmadkézből értesültem, voltak osztálytársaim, akik tényleg szedték a maradék kukoricát aratás után, és vert is el egy osztálytársam apja, mert rossz fát tettem a tűzre – mármint persze szerinte. (nevet) De azért már eljártunk egymáshoz nintendózni is. Abból a perspektívából már Szombathely is egy távoli, kibogozhatatlan metropolisznak tűnt, nagyon sokáig nem értettem, miért vágynak az emberek nagyvárosokba. Túl sok az ember, túl büdös, túl nagy. Budapesttel sokáig kerülgettük egymást, én a hátam közepére sem kívántam. Érdekes módon abban a pillanatban szerettem bele mégis, ahogy felköltöztem. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy a zene, pontosabban a zenekar azaz Szabi (Németh Szabolcs – dob), Zoli (Kovács Zoltán – mindenféle billentyű és kütyü), Ede ( Horváth Ede – basszusgitár) és Totya ( Tóth András – gitár) miatt jöttem fel, és így rögtön csupa rendkívüli ember vett körül, és rögtön kaptunk küldetést is. A „pestiség” pedig csak ezeken a tapasztalatokon keresztül értelmezhető, pont az a fajta rendezett káosz ez a város is, amit itt belül élek azóta is. A magam ura vagyok, de csak addig, amíg nem csak szabad, hanem úr is vagyok. A pestiség tehát nekem az emberek, akik körbevesznek, akik közül amúgy nagyon kevés a törzsgyökeres budapesti. De ha valamiben mindenképp látni akarom a világok közti különbséget, akkor inkább a budapesti lányok számomra tökéletes érthetetlenségében fedezem fel. Az „elpestiesedést” magamon főleg akkor érzem, amikor otthon találom magam vezetés közben, és nem értem, hogy az emberek miért nem sietnek sehova. Öt év kellett, mire olyan tempóban kezdtem el sétálni, mint a tömeg az utcákon. És egyre több punkzenét hallgatok. Ezt hozza ki belőlem a nagyváros. 

 

 

Tudatos, hogy nincs meghatározható műfaj, de ezen kívül elég profán a dolog. Pont azért érezzük relevánsnak az ilyenfajta szabadságot, mert azt látjuk, hogy hatalmas a kínálat vagy a választék, az emberek már jellemzően nem egyfajta zenét hallgatnak. Mi sem egyfajta zenét hallgatunk. Az én kedvenc dalos tracklistemen felváltva van punk, techno, rap meg komolyzene. A „Minden”-nel igazából csináltunk egy válogatáslemezt, magunknak tőlünk, ami ötletbe beleszerettünk az elmúlt egy évben, amellett kitartottunk és megcsináltuk. Azt belülről nehéz megmondani, hogy mitől lesz elefántos.  Én ezt a kérdést nem is tudom megválaszolni. Mindamellett, persze, hogy vannak olyan alapvető nem zenei motívumok, amik mindenen átívelnek, mint, hogy mi öten írjuk a dalokat és mindig én írom a szövegeket. Attól Elefánt az Elefánt, hogy addig dolgozunk közösen minden dalon, amíg nem vagyunk mindannyian elégedettek! 

 

 

Nagyon őszinte ember vagyok, illetve igyekszem az lenni. Jelentős mennyiségű infantilizmus is maradt még bennem, ebből legtöbbet a zenekar kap, mert ott rettenetesen hülye vagyok. A zenélés nekem olyan, mint egy gyerekszoba. Ez annyiban tudatos, hogy tudatosan nem hagyom, hogy megkomolyodjak, vagy inkább megkomorodjak. Abba a hibába persze nem akarok beleesni, hogy eljátszom, hogy rám nem hat az idő, dehogynem. De még egy pár évig szeretnék jólesően hülye lenni, mielőtt elkezdünk beletörődött bölcselkedő dalokat írni az élet nagy igazságairól. (nevet) Ugyanakkor van az életemnek egy másik része, ami nagy fegyelmet kíván, az alkotás és az egzisztenciális háttere az életemnek, még ha van is átfedés a kettő között, azért alapvetően más tőről fakad. Szóval az ösztöneire hallgató művész vagyok, aki tudatosan zárja le a sorokat. A színpadon pedig szeretnék színész lenni, de jó színész. Ez ugyancsak tudatosságot követel meg és nem is könnyű feladat ez nekem, hiszen nem tudnám a dalokat átadni, ha közben nem élném át újra és újra azt, amiről szólnak. 

 

 

Utazás közben rengeteg szöveget írtam, de egyre inkább van újra az, hogy leülök írni. Most leülök írni azért, hogy írjak, és küzdök az eredeti vagy eredetinek vélt gondolataimért, mert ez a dolgom, úgy érzem. A jóga és minden egyéb inkább az ezt megelőző részben segít, letisztítja a fejemben az üledéket, hátha marad az alján egy kis arany. Olyan is van, és az gyakori, hogy félálomban előkerül egy darab gondolat, és akkor minden mást annak szentelek, hogy azt valahogy megindokoljam. Az állandóság inkább az életritmusom kialakulása, hogy nem lustálkodom, hogy felkelek reggel nyolckor, hogy tartom magam a heti rutinhoz. Már beláttam, hogy az időm véges, nincs bennem kényszeres maradandóvá válás, mivel nem tudom, mi lesz ezután, ezt érzem a legbiztosabbnak. Mivel civilben kreatív szövegíró vagyok – bár nem tudom, jelen helyzetben melyik a civil és melyik az Official Csabi – kényszerből is szoktam szövegeket írni. Dalszöveget is kéne bizony néha írnom kényszerből, de ha ez egy szűk határidővel is párosul, akkor általában nem lesz belőle vállalható. Most van is egy olyan dal, ami nem került fel a lemezre épp ezért. 

 

 

A célunk, hogy mindkét napon ugyanazt a teljesítményt nyújtsuk, mert mind a két közönség egyenlő a számunkra, még ha adott esetben az első nap nem is lesz akkora tömeg. Egyébként elég fejtörés egy darab lemezbemutatót is megfelelően összerakni, és nem igazán voltunk felkészülve arra, hogy duplázunk. Izgulunk is nagyon! A zenekar egy elég komoly arculatváltáson ment át a lemezt megelőzően, és ez a zenén kívül minden másra is rányomja a bélyegét. Lesz minden, ami szemnek és fülnek ingere!

Solti Hanna