Baksa-Soós Attila & Miki357: tempó

 

 

 

Sok minden meghatároz egy embert. Azt mondanám, hogy nagyon szeretek alkotómunkával foglalkozni; írni, rajzolni, zenélni. A titulusokat nem szeretem, arról szeretek beszélni, ami ténylegesen megvalósul.

 

 

Kurvajó, így egy szóban. 3 és fél év telt el az első betű óta, óriási érzés. Megint elindult bennem egy elképesztően kreatív időszak, olyan energiák szabadultak fel, amióta pár hete megjelent a könyv, hogy 3 új dalt írtam, vettünk fel klipet, valamint belefogtam egy verseskötetbe. Szóval igen, nagyon jó érzés. Szinte repülök.

 

 

A tempó egy közös kötet Mikivel. A szépirodalmat az én tollam jegyzi, a snapshot-jellegű fotókat pedig Miki357 készítette. Az volt a cél, hogy egymás munkáját kiegészítő egységet alkosson a kötet. A tempó egy szoros barátságnak az eredménye.

 

 

Együtt fogalmazódott meg bennünk a projekt. Persze a legelején még felmerült bennem, hogy megrajzolom az embereket, de ahogy Mikivel elkezdtünk erről komolyan dumálni, máris elvetettem ezt az ötletet.

 

 

Párhuzamosan dolgoztunk. Miki nem a szöveghez fotózott, én meg nem a képekhez írtam. Azt szerettük volna elérni, hogy a versek önállóan is megálljanak, akár külön kötetként, és a fotók is tudjanak teljesen különállóan működni. Nagyon eleminek éreztük azonban, hogy a munkánk együttesen egy további értéket teremtsen.

 

 

Ez egy nagyon szubjektív válogatás. Mikivel írtunk egy hosszú listát, amit aztán leszűkítettünk. Nyilván a hozzánk közelebb eső, minket megmozgató zenei irányzatok képviselőire gondoltunk elsősorban. Mindenekelőtt ez egy rockkönyv. Tudod, olyan nagyon kerek, egybefüggő sztori.

 

 

Igen, kevés kivétellel mindenkivel. Elég jól ismerem a múltjukat, meg főleg a jelenjüket. Millió a közös rock and roll élmény. Ritkán telik el úgy nap, hogy ne találkoznék legalább két-három előadóval a könyvből. Az írásakor fejest ugrottam az emberi kapcsolatokba. Ment az elmélyült filozofálás a barátaimról és engedtem, hogy minél erősebben hasson rám az énjük, a zenéjük, az energiájuk.

 

 

Az első fotótól az utolsó szövegig egy év telt el. Aztán jött 2 és fél év, amíg formáltam, csiszolgattam a verseket. Biztos belefért volna még vagy 20-30 ember a tempóba, de úgy éreztük, hogy ez így most patent.

 

 

Alapvetően ez egy zenei kiadvány, így mindenképpen szerettem volna egy olyan címet, amely aláhúzza életünk ritmikáját. De ez a könyv valójában nemcsak a zenéről szól, hanem az egész életünkről. Kiemelkedő egyéniségekről, akik meghatározóak mások számára, és tudnak nekik valami egészen különlegeset nyújtani. Ez a fajta pulzálás, ahogy a szívünk dobban, ahogy a ritmussal együtt mozdulunk, amilyen hatással a rockzene van ránk, annak a tempója mindig meghatározza az érzelmeinket is.

 

 

Kiss-Benedek Kristóf volt a designer, akinek teljesen szabad kezet adtunk. Szuper srác, nagyon tehetséges, a kutyáját Orionnak hívják.

 

 

Mindig arra törekszem, hogy valami újat alkossak. Az irodalmi rész gyorsan és szinte magától, szabadversekben állapodott meg, amelyek az előadókhoz intenzíven kapcsolódó képzettársításokon alapulnak. Az életükből merítkeznek, és a személyiségük által bennem kiváltott hullámokat, hangulatokat adják vissza. Szerettem volna tömény és feszes verseket írni, amik felrobbantják a papírt. Ami igazán jó, hogy eddig akik olvasták a saját magukról szóló szövegeket, mind azt mondták, hogy „úristen, ez vagyok én!”. Ez nagyon megható. Persze, valójában folyamatosan van bennem egy gondolat, hogy egyszer majd valaki behúz egyet, vagy elküld a francba, amiért ilyeneket írok róla.

 

 

Egy nagyon nyitott és bátor kiadó.

 

 

Ez csak rajtuk múlik! Ha Vitáris Iván pl. hajlandó egyszer felgyújtani magát a színpadon, és meztelenül, fejen állva táncolni, akkor 100%, de szinte tuti, hogy ilyen akció nélkül is sikerülni fog neki. Érdekes a kérdés, mert a korábbi köteteimben, a Rocklitera 1-2-ben illusztrált zenekarok közül egy csomó már megszűnt, de a tempóban szereplő fiatalokban abszolút megvan a potenciál, hogy emlékezetes előadókká váljanak.

 

 

Egy nagyon kedves barátommal, Papp Szabival megírtuk „A Péterfy Bori mészárlás” című dalt, ami a Supernem új „Weekend” című lemezén jelent meg. Ez már a harmadik közös dalunk, imádom. A saját, Rühös Foxi nevű zenekaromnak pedig hamarosan megjelenik egy elég vad klipje, amit a fiam, Baksa-Soós Csanád forgatott és rendezett.

 

 

Ezt az olvasók döntik el. Én azt gondolom, hogy amíg az embereket érdekli a kultúra, és amíg nem ölik ki belőlük ezt az elementáris vágyat, addig kultúrával kapcsolatos megnyilvánulásokra egészen biztosan szükség lesz. Ez tartja egyben a gondolkodó embert.