„Szeretünk utazni és utaztatni”

 

Interjú: Császár Gergő

 

 

 

Soha nem volt egy ilyen határozottan megfogalmazott célunk, hogy kizárólag „instrumentális folyamatzenét játszó zenekar” legyünk, így ezek az említett minőségek, ha különböző arányokban is, de mindig is jelen voltak a zenénkben, hiszen már az első két album sem volt teljesen hangszeres muzsika, mint mondjuk a Korai Öröm, vagy még inkább a Másfél dolgai. Összefügghet ez az alapítók zenei múltjával is, hiszen az egykori Vidámpark zenekar tagjaiként mindannyian egy alternatív rockos, szövegcentrikus, dalközpontú világból érkeztünk, szóval nem volt már idegen számunkra ez a forma sem. És egy fejlődési folyamat eredményeként is felfogható mindez: ahogy Keleti Andris albumról albumra, egyre inkább elkezdett magára találni az énekes-frontember szerepében, úgy változott a zenekar hozzáállása is a kérdéshez. Újabb lehetőségeket kínált aztán Máté Szabi csatlakozása is 2011 körül, mert vele nemcsak egy kreatív szerző-producer érkezett hozzánk, hanem egy remek orgánummal is gazdagabbak lettünk, ami a tavalyi albumon már nagyon fontos szerepet töltött be – példaként említhetném mondjuk a címadó dalt is. Ezen kívül továbblépési lehetőségnek is tűnt annak idején, hogy bővíteni tudtuk a zenekar eszköztárát a dalszerűség felé való nyitással. Ez segített, és a mai napig segíti a különböző műfaji gettókba való beszorítottság érzésének elkerülését, és nagyobb mozgásteret ad.

 

Én az ötödik album megjelenése körül kerültem be, addig rajongó voltam, és soha nem éreztem azt, hogy hirtelen váltott volna a zenekar. Valahogy természetes volt a folyamat. És az énekesebb dalokban is megtalálható az utaztatás, a pszichedelikus folyamatzene, csak egy idő után a közönség a koncerteken már nem csak a gitárszólókat énekelte, hanem az éneket is.

 

 

Régi barátunkkal, Gábor Marcival újítottuk meg az együttműködést, akivel utoljára 2012 körül, a Flow album idején dolgoztunk együtt, mielőtt kiköltözött volna New Yorkba. Ő csinálta amúgy a zenekar legtöbb klipjét, borítógrafikáját, és sok éven át voltak a koncert VJ-ink is Bernáthy Zsigával. Túl azon, hogy az új album borítóját és az Across The Desert klipet is vele hoztuk össze, további egy dalhoz rendeltünk még tőle különleges koncertvizuált is, még a lemezbemutató idején. Ő választotta végül a Time Is The Drugot. A koncepcióba nem szóltunk bele, bíztunk az ízlésében, és nem is csalódtunk. A végeredményt látva már akkor felvetődött, hogy ezt kár lenne nem megosztani a későbbiekben a koncertvetítéseken kívül, szélesebb körben is. Merész és imponáló megközelítésnek érzem, hogy a dalszöveg – egyébként elég hangsúlyos – tartalmától elvonatkoztatva, absztrakt megközelítésben, sokkal inkább a zene lüktetése, hangulata által keltett asszociációk köré szerveződik a képi kompozíció, a szakrális-geometria motívumaival, a pulzáló steam-punk szerkezetekkel, a szürreális, álomszerű rétegekkel.

 

 

Számomra inkább egyfajta 21. századi életérzést próbál megfogni az album, különböző témákon keresztül, mint például az információ- és internetfüggőség és az ezzel összefüggő jelenségek, vagy az egyre inkább jelenné váló jövőképek, mint a mesterséges intelligencia, globális kontroll és még sorolhatnám. Az idő témaköréhez is ebben az aspektusban próbáltunk közelíteni, és találni hozzá egy, az album megközelítéséhez illeszthető, izgalmas narratívát. Így vetődött fel az „idő mint drog” metafora. Ahhoz pedig, hogy mint feldolgozandó téma felmerült, nagyban hozzájárultak a saját megélések, vagyis az idő múlásával, a mulandóság érzésével való szembesülés. Végül is a dalszöveg is erre próbál reflektálni.

 

Jövőre lesz 25 éves a zenekar, mi is felnőttünk és a közönségünk is. Ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre központibb téma a zenekar és a tagok életében is. És úgy lesz egyre értékesebb is számunkra. Peti szövege szerintem nagyon jól megfogja ezt a hangulatot. Úgy tud univerzális lenni, hogy közben nagyon is személyes.

 

 

Ezek ilyen általánosító, tendenciózus kijelentések a zeneipar működésével kapcsolatban, amelyeknek természetesen megvan a statisztikailag alátámasztható igazságtartalma. Egyrészt épp ezért is jelenthet izgalmat és kihívást eltérni ezektől a korlátozó sémáktól, amik, azt gondolom, amúgy is a nálunk jóval rádióbarátabb műfajok képviselőire vonatkozhatnak elsősorban.

 

A koncertjeinken nincs 5-6 percnél rövidebb dal, és az emberek, akik eljönnek, látszólag élvezik ezt. Mi szeretjük kibontani a témákat, megadni a lehetőséget, hogy minket és a hallgatókat is beszívjon egy-egy dal. Ezt háromperces számokkal nem nagyon lehet elérni. A pszichedelikus folyamatzene egyik eleme, hogy repetitív, amire például a törzsi és a meditatív zenék is építkeznek. Szeretünk utazni és utaztatni. Látni a közönségen, hogy tánc közben új dimenziók nyílnak meg előttük.

 

 

A kezdetektől fontosnak tartottuk, de a körülményeink nem mindig engedték meg, hogy állandó, egyenletes színvonalat tudjunk produkálni e tekintetben. Ma is leginkább a nagyobb helyszíneken, kiemelt, jeles eseményeken sikerül elérni azt a szintet, amit legszívesebben mindig tartani szeretnénk. Ilyenek voltak például az egykori Pecsában, a Müpában vagy az A38-on rendezett koncertek. A zenekar attitűdjével, introvertáltságával összefüggésben egyébként is mindig próbáltunk törekedni rá, hogy inkább a vizualitáson, a hangszeres játékon legyen nagyobb hangsúly, mint a színpadi jelenléten. Persze szembesülnünk kellett vele, hogy teljesen nem lehet az ezzel való foglalkozást sem megúszni, így aztán idővel megjelent egy tudatos egyensúlyra törekvés is mindezzel kapcsolatban.

 

Ahogy Peti is mondja, nem vagyunk egy „kezeket a magasba” zenekar. A zene mellett a fények és a vizuál segít minket és a közönséget elmerülni a pillanatban. A zene és a vizualitás együtt teremtik meg az utazás élményét. Ha pedig valaki saját filmet vetít a koncerten, akkor egyszerűen csak behunyja a szemét és úgy táncol.

 

 

A colorStart szerintem nyitott emberek hallgatják, akik sokféle stílust szeretnek. Nem hiszem, hogy be lehet skatulyázni a közönségünket az ízlésük alapján. És ez igaz ránk is. Ugyanúgy megtaláljuk a kedvenceinket egy alternatívrock-fesztiválon, mint ahogy mondjuk Ozorán is el tudunk veszni az éjszakában.

 

 

Dalszerzésnél kizárólag a saját megérzéseinkre támaszkodunk, és nem azon jár az agyunk, hogy vajon kinek mennyire fog tetszeni. Tudom, hogy a zenekar fő dalszerzői tudnának rádióbarát popdalokat írni, de nem ez a cél. Így aztán nem töltjük meg a Budapest Parkot, de az utóbbi időben bárhová mentünk, a közönség, látszólag, nagyon élvezte a koncertet. Nem szeretnénk megfelelni sem a goások, sem a pop-rockot szerető emberek elvárásainak. De ahogy korábban mondtam, szerintem ma már nehéz ennyire élesen kategóriákba rendezni a közönséget.

 

Félni nem félünk, viszont hadd idézzek most itt egy, pont az új klip kapcsán megjelent írásból:

„…ez az a magyar zenei formáció, ami képes arra a bűvésztrükkre, hogy karrierkezdete óta képes összesodorni koncertjeire mindenféle embert: a csavarodva lüktető, pszichedelikus elektronikus-poprockos folyamatzenére ugyanúgy rugózott már klasszikus party people, mint indielover egyetemista, gitárbarát vagy goás. Talán azért, mert dalaik egy olyan sweet spotot találnak el, amik ősi reflexeket hoznak a felszínre, amik elől senki nem menekülhet.” (Telekom Electronic Beats) Ebben számomra elég jól megfogalmazódik az, amire az én értelmezésem szerint törekedni próbál ez a produkció. Persze a kérdésben felmerült véleményekbe is bele lehet futni, ahogy az velem is megtörtént, viszont mindenkinek meg nem lehet megfelelni, és talán nem is kell.

 

 

Mindkét jubileum köré szeretnénk egy-egy nagyobb eseményt szervezni tavasszal, illetve ősszel, de egyelőre csak remélni tudjuk, hogy a járványhelyzet ezt meg is engedi.

 

Nagyon sok tervünk van, de még nem tudjuk, hogy mit tudunk ezek közül megvalósítani. Szeretnénk minél több helyre eljutni egy különleges koncerttel, de ez nem csak rajtunk múlik most. Készülünk videókkal és újrakiadással is például. Meglátjuk, mit sikerül.

 

 

Erre kissé nehéz hiteles választ adni a mi nézőpontunkból, mivel nem érzem magam hivatottnak a kérdés alaposabb megválaszolására. A mi hozzáállásunk az érdeklődő laikusé, aki különböző kulturális élményeken (filmek, írások stb.) keresztül „elflesselget” a tematikán, és ezen hatások alapján próbál meg maga is alkotni valamit. Ráadásul nem is annyira tudatosan, tehát nem az „üzenet” közvetítésének szándéka hívta életre a lemez dalait. Hanem a zenék köré íródó szövegek tartalma kezdett el egy idő után, érdekes módon, ezekre a kérdésekre fókuszálni, nyilvánvaló összefüggésben persze a korhangulattal, illetve az azt feldolgozó alkotásokhoz való lelkes hozzáállásunkkal. Nekem például eléggé beindította a fantáziámat a szimulációs elmélet és a SIMS nevű videojáték egyidejű tanulmányozása, a Sophiának keresztelt és állampolgárságot kapott „női” robotról szóló 2018-as hír, vagy az olyan, disztopikus filmek, sorozatok, mint a Black Mirror, a Mr. Robot az Ex-Machina stb. De ha konkrétan és röviden megpróbálom mégis megválaszolni a kérdést, az jut eszembe, hogy mindeddig talán semmilyen találmány, felfedezés, eszmei áramlat nem volt értelmezhető kizárólag az „áldás vagy átok” narratíva mentén, minden jelenségnek megvoltak az előnyös/hátrányos hatásai, a nézőponttól függően persze. Ez az értelmezés szerintem ebben a tárgyban is működőképes. A zenére, a zeneiparra vonatkoztatva mindezt, például egyszerre jut eszembe a hagyományos zeneipari stratégiák agóniája, és az ezzel összefüggő gazdasági hatások, bevételi források elapadása, a másik oldalról nézve viszont ott vannak a nettel, az algoritmusokkal összefüggő új, és forradalmi lehetőségek a nyilvánosság elérésére. Vagy az, hogy az otthoni, virtuális stúdiókkal milyen drámai módon leegyszerűsödött a zeneírás, az albumkészítés folyamata, ez pedig mennyire megkönnyíti a kreativitás kibontakozását – például a mi esetünkben is.