„Csak átlagos embereknek szeretnénk tűnni, akik hibázhatnak és hibáznak is…”

„Csak átlagos embereknek szeretnénk tűnni, akik hibázhatnak és hibáznak is…”

Őszinte beszélgetés két koncert között a kedden Budapestre látogató Korn dobosával, Ray Luzierrel múltról, jelenről, barátságról, háláról, és a zene erejéről.
 
Ahogy elnézem a turnédátumaitokat, alig egy-két napotok van pihenni a bulik között. Ki tudtok azért kapcsolódni valamennyire?
Éppen egy 20 órás zötykölődésen vagyunk túl, fárasztó, de ezt jelenti turnén lenni, szóval kibírjuk! A következő hetekben aztán keresztül-kasul megyünk Európán, ha összekötném a pontokat a térképen, egy óvodás gyerekrajznak is simán elmenne. Ma amúgy pont pihenőnap van, ami azt jelenti, hogy végre kényelmes ágyban alhatunk, holnap meg újra nyüzsgés! Persze azért, ha kicsit más szemmel nézzük, a fesztiválok is kikapcsolnak bizonyos szempontból: annyira jólesik újra találkozni a közönséggel, bulizni a rég nem látott barátokkal - durva belegondolni, 2017 óta nem voltunk Európában. Pár napja például bele tudtunk nézni a Judas koncertbe, utánunk játszottak, na, az egy fantasztikus éjszaka volt. Nyilván ilyenkor másnap azért nem teljesen kisimulva ébredünk...
 
Hozzá lehet szokni ehhez az élethez?
Huszonharmadik éve reménykedem benne! Viccet félretéve, tény, nem mindenkinek való ez az egész. Én például az örök kalandor típus vagyok, így ennyi idő után sem mondhatom, hogy ráuntam volna az utazásra, sőt!  Egyik nap Berlinben ébredni, másnap Dániában, két nappal később meg már Japánban állunk színpadra – lássuk be, azért megvan a maga bája. Imádok újra és újra rádöbbenni, hogy a világ tulajdonképpen mennyire nagy, és mennyire kicsi is egyszerre. Az egyetlen negatívum, hogy a két kisfiam, meg a feleségem nem lehet itt velem. Az, hogy most körülbelül öt-hat hétig nem látom őket, csak online, az embert próbáló lesz.
 
Idén ősszel már tizenötödik éve, hogy a Korn tagja lettél. Emlékszel még a legelső közös bulira?
Úristen, azok az idők! Annyira izgultam, hogy már a rosszullét kerülgetett, komolyan. Fiatalkoromban volt egy agymenésem, hogy olyan dobos leszek, akit semmilyen műfajjal sem lehet zavarba hozni: csukott szemmel be tudtam csatlakozni popba, rockba, reggae-be, de a trashmetalt is ugyanúgy eljátszottam, ha azt kellett. Annyiféle stílusban kipróbáltam magam, hogy kezdtem azt hinni, már mindent láttam.  És ekkor jött a Korn felkérés, ami egy totálisan más terep volt. Őszintén bevallom, semmi addigihoz nem volt fogható, amit ők csináltak, egyszerűen nem lehetett rájuk felkészülni. Ráadásul rögtön el is indultunk egy 36 állomásos turnéra. De ami még fokozta a stresszt, az a közönség szúrós tekintete: ez meg ki a fene és mi a francot keres itt? Én is rajongó vagyok, tudom jól, hogy működnek ezek a dolgok, utálnám én is, ha a kedvenc bandámba hirtelen bekerülne egy idegen. De ezt a „balhét” is el kellett vinnie valakinek, leültem a dobok mögé, és végigcsináltam a bulit. Iszonyatos energiák szabadultak fel azon az estén – én meg azóta is itt vagyok...
 
Hiszel a zene erejében?
A zene konkrétan gyógyít. Nyilván mindenkinek és minden időben másfajta stílus segít, mindenkit más zene nyugtat meg, vagy éppen ránt ki valamiből, de a lényeg az, hogy rátalálj a sajátodra. A vírus annak idején pont ezt a lehetőséget vette el az emberektől, az élőzenét, vagyis magát a terápiát. Mert oké, hogy be tudod tenni a neten a kedvenc dalaidat, de az messze nem ugyanaz a feeling, nem jön át az a jó értelemben vett hidegrázás. Egyszerűen feleslegesen keresed online az elsöprő élményt, azt, csak ha jelen vagy, akkor kaphatod meg. Többek között ezért is hiányolom a meet & greet eseményeket, mert itt találkozik az ember a legsokkolóbb – persze jó értelemben vedd – visszajelzésekkel arról, mennyit is jelent a zene: van egy csaj, akinek az egész testét Korn tetkók borítják, és képes kivenni akár két hét szabadságot, hogy ott lehessen a turné összes állomásán. Egy alig húsz éves kölyök pedig konkrétan megmondta Jonathannak, hogy az ő dalszövegei vitték át egy nagyon necces időszakon. „Ha te nem lennél, talán már nem is élnék” – pontosan így fogalmazott. Mi ez, ha nem a zene ereje?
 
 
Az új anyagotokban, a Requiemben is van egyfajta monumentális erő...
A Disconnect című nóta például a személyes kedvencem! Egyszerűen nem tudom megmagyarázni miért érzem magamhoz annyira közelinek, talán csak annyi, hogy van benne egy gyönyörű ének, ami megfogott. Amúgy elfogulatlanul mondom, nem csak ez a track, de maga a Requiem is kiváló példa arra, hogy mennyire sokrétű is a Korn zenéje. Dallamot, zúzdát, rapet és akár blues ihletet is simán fel lehet benne fedezni. De nem csak ebben szeretnénk eredetiek maradni: vicces lenne, ha azt akarnánk elhitetni a közönséggel, hogy olyan tűpontosan játszunk, mint a stúdiófelvételen – pedig mennyi nem valódinak tűnő, merev zene jön ki manapság! Mi pont ezzel a divatos sterilséggel szeretnénk szembemenni, és a lemezeinken is csak átlagos embereknek tűnni, akik hibázhatnak és hibáznak is.
 
Harminc éves lesz a csapat jövőre. Mi a titkotok, hogy ennyi idő elteltével is naprakészek tudtatok maradni?
A titkunk teljes egészében a közönség, akik egész egyszerűen a létezésükkel megkövetelik azt az őszinteséget és kitartást, ami miatt az egész működik. Nem lenne jó belekerülni abba a mókuskerékbe, hogy újabb dal, újabb album, újabb turné, és előröl az egész, az élvezhetetlen lenne, és akkor lőttek nekünk. A Kornban szívünk-lelkünk benne van a mai napig, és egyszerűen csak őszinték akarunk maradni. Például nem drámázunk feleslegesen, mert a sok közös zötykölődés ellenére is szinte testvéreknek érezzük magunkat. Persze, nálunk is mindenkinek megvannak a személyes problémái, hiszen az élet ilyen, de zenekarként ezeket szerencsére sikerül kizárnunk, hogy ne szedjen szét minket. Rengeteg olyan bandáról hallani, akik egy szobában sem képesek megmaradni egymással. El sem tudom képzelni, hogy tudnak így színpadra állni. Mi, ha együtt vagyunk, csak nevetünk egész nap, le sem tudunk állni a sztorikkal. Meg talán az is segít, hogy rettentően hálásak vagyunk azért, hogy így 50 körül is azt csinálhatjuk, amit szeretünk!
 
Írta: Kurcz Orsi
Fotó: Robb Fenn, Tim Saccenti