„Csak művészként tudunk dolgozni, ahol az alkotás szabadsága és az ihlet dominál.”

 

 

 

Érdekes, mert soha nem éreztem magam ilyen jól, mint most. Harminc-valahányéves koromtól egyre jobban vagyok, és ennél az életkornál sem azt élem meg, hogy „hú, már 50 éves lettem”, hanem hogy milyen jól érzem magam a bőrömben. Persze van egy külső nyomás rajtam is, mint mindenkin, akivel telnek az évek, ráadásul jelen van a világban egy erőteljes ageizmus is, ami az életkorral kapcsolatos hátrányos megkülönböztetést jelenti. Ez utóbbi azért mintha változna, mert épp a korombéli erős nők most nagyon „divatba” jöttek. A színészeken és a popsztárokon is ez látszik. Például PJ Harvey, Jennifer Lopez és még számos vagány énekesnő szintén idén lett 50 éves, és nem úgy tűnik, mint akik épp a süllyesztőben vannak, hanem pont hogy még mindig nagyon menők.Szerencsére most ezek a nők vannak olyan szerepekben, amit eddig szinte csak férfiak uraltak. A sorozatokban jól reprezentálódik ez, mert ott is az idősebb nők a szuperhősök, rendőrnyomozók vagy ügyvédek.

 

Nemzetközi szinten látszik, hogy mennyi női politikus van, nálunk meg alig akad néhány, és nem azért, mert nem lennének alkalmasak erre a pályára. Itthon kissé mindenben le vagyunk maradva, a világ dolgaihoz képest és van egy konkrét nyomás felülről is, hogy „hol a nő helye”. Ebbe az elvárt és elképzelt valóságba én sem illek bele, ahogy még sok nőtársam sem, de szerencsére a kultúrát fogyasztó, értelmes emberek, épp ezért szeretnek engem.

 

Persze, ezt nem lehet szétválasztani, ezt hordozom magammal, a színpadi énemmel és azzal, ahogyan élek. Továbbá van bennem egy belső igény is erre, az őseim, felmenőim miatt. Sok olyan nő van a családomban ugyanis, akiknek nagyon máshogy alakulhatott volna az élete, ha nem olyan időkbe születnek, amelyekben még nem voltak még kitörési lehetőségek.

 

Igen, a nagymamám egy nagyon menő karakter volt, viszont ő pont képes volt a kor kellemetlenebb kereteiből kitörni. Ugyanakkor önmaga köré építette fel a saját világát, és emiatt kissé magányos volt. A többi szerepemet is szeretem jól csinálni, nagyon fontos, hogy anyaként és más feladatokban is helyt álljak, és ne csak a művésznőséget maxoljam ki. Éppen ezért ez a dívaság annyira nem is izgat, inkább a női létezés és szerepek adta teljesség az, ami számít nekem.

 

Az a szakma, amiben én mozgok, a színház és a zenei világ nem egy magányos világ, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy mindenki az. Bizonyos szempontból mind onnan indulunk, hogy egyedül vagyunk. Az út lényege pedig talán az, hogy megtanuljuk, hogyan érjük el, hogy a lehető legkevesebbszer érezzük a magányosságot. Az életünket tudnunk kell eszerint irányítani, de szerencsére az én hivatásom tényleg nem ilyen, hiszen folyamatos csapatmunka van, nem úgy, mint egy író vagy egy festőművész életében. Náluk az alkotás folyamata egyedül zajlik, de én mindig emberek között vagyok, és igényem is van rá, mert eléggé közösségi lény vagyok.

 

Nagyon szép utat járunk be, ugyanakkor ettől függetlenül ez egy furább időszak. Más lett közben a zenében a divat itthon is, és ott van az a tény, hogy a nagyon konkrét popzenén kívül nem igazán játszanak mást már a rádiók. Minket sem játszanak. Izgalmas ránéznem arra, ahogyan fejlődik a bandánk, de borzasztóan sokat is dolgozunk ezért. Tövisházi Ambrus nagyszerű zeneszerző, zenekari ember, aki hihetetlen kemény kézzel és rengeteg kreatív ötlettel tartja stabilan az egészet és viszi előre a csapatot. Az, hogy élőben már profin szólalunk meg, amögött egy szédületesen kemény munka van. Tényleg azt látom, hogy egyre erősebb és minőségibb dolgokat képvisel ez a zenekar.

 

Igen, mert volt egy időszak, amikor el tudtuk érni ezt az ismertséget. Igyekszünk ezt fenntartani, bár lehetne sokkal erősebb is, ugyanakkor országszerte érezhető a kulturális elnyomás az alkotással kapcsolatos területeken, és így nem könnyű. Másfelől, ha a társadalom eleve egy nyitottabb,kísérletezőbb ízlésre nevelődött volna az elmúlt 20-30 évben, szintén könnyebb dolgunk lenne talán.Egy kicsi országban egy kicsi piacra dolgozunk, ahol ráadásul verseny van, és mi nem egy divatzenekar vagyunk.

 

 

Küzdelemnek nem nevezném, mert mindig az önazonosság és a különlegesség volt fontos számunkra, és érezzük, hogy ebből nem lehet engedni. Pont küzdeni nem kell, hogy csak azért is meglovagoljunk mostani divathullámokat, hogy hátha akkor ránk is bejönnek a tinédzserek, hanem olyannak kell maradnunk, amilyenek mindig is voltunk. Akit ez behúz, az jó, akit meg nem, azt nem. Ilyeneket mi már elengedtünk, hogy majd egyszer Aréna-zenekar leszünk. Csak művészként tudunk dolgozni, ahol az alkotás szabadsága és az ihlet dominál. A közönségünk az első lemezünk óta kortalan, és jó látni, hogy ez ma is így van. Nagyon változatos korosztályok járnak a Love Band-koncertekre, és ezt baromi jó érzés látni. Mindig az volt a tendencia, hogy a gyerekektől a fiatalokon át a középkorúakig és az egészen idősekig szinte minden generáció képviselteti magát a koncertjeinken, és ez nem változott szerencsére. Annyiban más a helyzet, hogy korábban rengeteg egyetemi bulira hívtak minket, ma már ebből kevesebb van, ugyanakkor járnak mostani kisegyetemisták is a koncertjeinkre. Nyilván már nem annyian mint korábban, de azért járnak. Az valahol normális, hogy ahogy idősödik egy zenekar, a közönség összetétele is idősebbé válik, de ez a koherencia azért alapvetően most is jellemző.

 

Hát, azért nem. Ez tart valameddig, és egy ponton tudni kell kiszállni. Ameddig élvezem, jólesik, és azt érzem, hogy még jól áll, addig fogom csinálni. De nyilván nekem is vannak ilyen flashek, mint az Iggy Pop-koncert volt nyáron a Parkban, hogy ennyi idősen is milyen menő már a csávó a színpadon, de szerintem ilyen szempontból van különbség női és férfi előadó között. Amikor Mick Jagger 75 évesen a szívműtétje után két héttel koncertezett, akkor mindenki ujjongott, hogy de lazán tolja, miközben Madonnára meg évek óta azt mondja mindenki, hogy miért nem hagyja már abba. Holott Madonna is iszonyú menő még mindig abban, amit csinál. Ezt el kell valahol fogadni, hogy ebben a szakmában a férfiaknak szabad öregedni, a nőknek meg nem. Ez olyan, mint a versenysportban vagy a balettban, hogy ki lehet ebből is öregedni. Szoktam sportolókkal meg táncosokkal beszélgetni erről. Azt mondják ők is, hogy borzasztóan nehéz dolog ez, de egyszer el kell engedni. Ugyanakkor nekem ott van az eredeti szakmám, a színészet, és színésznőnek meg lehet lenni fél lábbal a sírban is. Viszont még nem készülök erre, próbálom nem nyomasztani magam ezzel, hanem a jelenre koncentrálok. Eleve minden koncertre úgy tekintek az elejétől kezdve, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen alkalom, mert kétszer ugyanaz a közönség soha nem lesz ott, akkor abban a pillanatban. Ezért mindig, minden alkalommal igyekszem a legtöbbet kihozni az adott buliból, mert nem szeretem az elvesztegetett pillanatokat. Mondjuk durván maximalista is vagyok.Azon ma is kell dolgoznom, hogy néha megengedjem magamnak, hogy nekem is lehet szar napom és nem baj, ha 1500% helyett csak 1000%-on teljesítek. A színészeknél, előadóknál ez egy állandó őrlődés, hogy megbocsássuk-e maguknak azt, hogy igenis van olyan, amikor egy-egy előadáson nem vagyunk tökéletesek. Ez egy hosszú tanulási folyamat, hogy el tudjuk ezt fogadni, hogy nem dől össze a világ akkor sem, ha néha nem vagyunk a top-on.

 

Sokszor elmeséltem már azt a kedves sztorit, hogy amikor kétéves volt, és koncert után a színpadról lejöttem, és gyorsan átöltözve, már anyasztilóban az ölembe vettem, akkor kérdezte nagy kerek szemekkel, hogy hol van a másik anya, aki az előbb énekelt? Neki egyfelől ez természetes már, mert ebben nőtt fel, de színházban még nem látott, hiszen nem olyan darabokban játszom, ami gyerekeknek való. Viszont amikor lát énekelni, akkor büszke rám. Most először az akváriumos bulinkra is elhívta pár osztálytársát. Nagyon szeretek vele beszélgetni arról, amit az előbb kérdeztél, mert mindig olyan megnyugtató dolgokat mond, hogy anya, szerintem te ezt bármeddig csinálhatod, pont úgy, mint a Mick Jagger.

 

Annyira nem érzem a koromat és olyan jól vagyok, hogy ez fel sem merült bennem. Egyáltalán nem is értettem ezt a paráztatást ezzel kapcsolatban, amivel a nőket nyomasztják mindenhol. Nagyon jó élmény volt a terhesség, és minden percét élvezem az anyaságnak, és egyáltalán nem éreztem soha, hogy ez későn jött volna el nekem. Olyan természetesen alakult velem minden ezen a téren! Persze,szóba került körülöttem többször, hogy fú de durva, hogy negyven felett szültem, mert elvileg az már sok, de egyrészt későn érő típus vagyok és elég gyerekes a természetem is, így nekem ez épp a megfelelő időben jött el. Az egészségemre nagyon vigyázok, a fizikai erőnlétem szuper, és elég tudatosan is kezelem a gyermeknevelést. Nagyon kereknek érzem ezt az egészet az életemben.

 

Ez mindig kihívás, de a fő izgalom benne most az, hogy rengeteg olyan számunk van, amit egy zúzós koncerten nem tudunk eljátszani, itt pedig ezek szuperül működnek. Ilyenkor azokat a dalokat is elővesszük, amiket már csak ritkán szoktunk, és ezt a közönség is nagyon értékeli, velünk együtt. Velünk tart ezen a koncerten Tariska Szabi szövegíró barátunk, akivel együtt kezdtük még az Amorf Ördögökben, és együtt előadjuk azt a dalt, ami engem anno rátett erre az útra. A „Virágoskert az élet” című Amorf ördögök-dal volt az, amit Szabi amikor megmutatott legelőször, akkor az volt a reakcióm, hogy: „úú, de jó ez a szám, nem kell nektek egy énekesnő?” És azóta tart ez az egész. Aztán elhívtuk Saiidot, akit nagyon szeretünk, és akivel nem csak közös Bori-dal van, hanem korábban egy Petőfi Akusztikban is játszottunk együtt, ahol nagyon jól működött a színpadi kémia is. Ott lesz még a bátyám, Péterfy Gergely író is, aki egy izgalmas felolvasást is belevisz a koncertünkbe. Készülget az új lemezünk is, ezért egy új számot is el fogunk játszani, amit ott hallhat először a közönség. Már most sok dal van összeírva, lesznek slágerek, és kissé nyugisabb, valamint dögös részek is.