„Egyszer csak ott találtuk magunkat a nyílt óceánon…”

„Egyszer csak ott találtuk magunkat a nyílt óceánon…”

Idén tízéves a Szabó Balázs Bandája: Interjú az alapító-, dalszerző- frontemberrel

Ki ne ismerné a Szabó Balázs Bandáját, akik az elmúlt tíz évben a népzenét, a világzenei hangzásokat varázsolták bele egy igazi életérzés-partyzenébe, ami annyira belopta magát a közönség szívébe, hogy mára nemcsak klubokat töltenek meg, de a cool fesztiválszínpadok egyértelmű headliner bandájaként is üdvözölhetjük őket.
 
Szabó Balázs nagy utat tett meg a Hajdú-Bihar megyei Tetétlenből a fesztiválokig, mint egy igazi népmesehős, aki a városba ment, hogy muzsikusként szerencsét próbáljon.
 
Népszerűvé válásról, a siker árnyoldalairól, az elmúlt tíz évről, alkotásról, tervekről, színházról és a bandáról kérdeztük.
 
Eltelt tíz év. Nem kevés idő ez egy zenekar életében. Emlékszel, mi volt benned az elején, hogy hogy szeretnéd látni magad zenészként, mondjuk épp tíz év múlva? Egyáltalán gondolkodtál ilyesmin?
Nagyon is! De amikor vége lett a Suhancosnak, csupán annyit tudtam, hogy továbbra is zenélni szeretnék, mert a zene mindig is kiolthatatlanul az életem része volt. Úgy éreztem, hogy sok minden van még bennem, amit át akarok adni másoknak, ami kipróbálásra vár. Csakis ebben voltam biztos, de hogy szeretve lesz-e vagy sem, hogy eltűnik egy vidéki süllyesztőben, netán egy hétvégi hobbi marad, azt nem láttam előre. Úgy voltam vele, hogy ha csak az lesz belőle, hogy szombatonként a városban lógás helyett inkább ezt csináljuk, már megérte. Mindeközben persze, mélyen belül többre vágytam. És azt hiszem, ez az örökös útkeresés és többet akarás húzott fel egy láthatatlan függőhidat köztem és a cél között, ami valahogy mindig megtartott, ha elbizonytalanodtam.
De azt kell, hogy mondjam a legszebb reményeim váltak valóra, és azt hiszem, a tíz évvel ezelőtti énem is boldogan lapozgatná ezt a fordulatoktól nem mentes, de mindenképp kedves forgatókönyvet.
 
Mi volt még abban a 10 évvel ezelőtti fejben?
Nagy bátorságot kellett gyűjtenem ahhoz, hogy neki merjek futni ennek a teljesen új kalandnak. Aggódtam, hogy vidéki zenekarként nehéz lesz megismertetni magunkat szélesebb körben, ezzel együtt volt bennem egy kis
vidéki hősiesség is, ami azt mondatta velem, hogy nem kell budapesti zenekarnak lenni ahhoz, hogy megismerjenek. Az sem volt persze könnyű, hogy  a Suhancosból felállva elölről kellett kezdenem, olyan zenekarból léptem ki, aminek éppen felfelé ívelt a pályája, és tudtam, hogy semmi nem garantálja, hogy újra reflektorfénybe kerülhetek majd. De hajtott az érzés, hogy rengeteg muzsika lakik még bennem, és hogy sok dolgot meg szeretnék még mutatni. Határozottan láttam magam és a muzsikámat, illetve ezt a furcsa kevert műfajiságot, ami a Szabó Balázs Bandáját jellemzi a kezdetek óta. Persze azóta csak érettebb és kiforrottabb lett az egész, legalábbis szeretnénk ezt hinni (nevet). Ami viszont biztos, hogy ez idő alatt tisztább lett bennem, hogy ebben a műfaji sokszínűségben érdemes volt rendet tenni, és ebből varázsolni egy később felismerhető energiát, saját hangot, amitől általában olyan tere és ereje lesz a produkciónak, amit azonnal átvesz, befogad a közönség. Nem vagyunk meghatódva saját magunktól, de tényleg kalandos és szuper dolog volt eljutni idáig.
 
Elég jól sikerült ezt a saját hangot megtalálni az elmúlt tíz évben, hiszen gyakorlatilag kis zenekarból headliner zenekar lettetek, akik rendhagyó módon igen széles korcsoportot megcélzó közönséggel bírnak, úgy, hogy a réteg népzenei és klasszikus műfajokat emeltétek fesztivál-nagyszínpados szintre, ami eddig csak keveseknek sikerült. Mikor már láttad, hogy milyen zenét akarsz, a „hogyan” mennyire volt tudatos?
Az elején nagyon komolyan azt szerettem volna, hogy ide lyukadjunk ki, hogy ha megszólal néhány hang, azokról mindenki azonnal tudja, hogy na igen, „ezek Szabó Balázsék!”. Hogy ne kelljen még énekelnem sem, de már felismerje és megörüljön a zenénknek a közönség. Aztán rájöttem később, hogy ez a dolog egyszerre átok és áldás. Minden zenekar arra vágyik, hogy legyen egy saját hangja, amit tényleg vele azonosítanak és nem mással, és az egy áldás, ha ezt sikerül is elérnie, de átok is, mert, bár mi állítottuk fel ezeket a szabályokat és hangzásvilágot, az alkotói szellem viszont úgy működik, hogy ebből egy idő után mégiscsak kitörne és megmutatná, hogy mást is tud csinálni. Nem egy tervezőasztalon dőlt el és nem vonalzóval rajzoltuk meg, hogyan áll majd össze ez az egész, de azért tudatos építkezés eredménye az első perctől, és összességében jól érezzük magunkat abban, amit csinálunk.
 
Teljesen rendhagyó zenéről, hangszerelésről beszélünk. Hogyan születnek ezek a dalok?
Amikor elkezdek otthon dalt írni, azt néha a szöveg felől teszem, néha pedig a zene irányából, tehát van, amikor egy már megírt szövegemre írok dallamot, de olyan is van, hogy egy dúdolt dallamra jönnek új sorok. Ezeket mindig fölveszem, legtöbbször meg is hangszerelem, aztán napokig ízlelgetem magamban. Ezután szoktam megmutatni a zenekartagoknak, akikkel aztán a próbateremben csiszolgatjuk tovább. Nagyon sokféle zenét szeretek, hallgatni is és játszani is, nem véletlen, hogy többféle zenei stílus keveredik a dalaimban, mint ahogy az sem, hogy ennyire sokrétű, izgalmas zenész lakott és lakik most is ebben a tízéves házban. Akarva-akaratlan összeadódnak a színes energiák, hiszen a csellistánk, Ölveti Mátyás – aki a jobb kezem is – a komolyzene világából jön, a basszusgitáros, Acsády Soma a metál és keményebb műfajok felől, a dobosunk, Ferenc László és Harangozó Sebestyén gitáros a hip-hop, jazz- funk zenei irányból érkezett. De nem csak a zenei stílusokat illetően vagyunk különbözőek, a való világban is sokfelől jöttünk, és úgy érzem, hogy ez nagyon jó táptalaj egy ilyen típusú, szerteágazó zenének. Kívülről azt gondolhatná az ember, hogy akkor itt csak össze kell illeszteni ezeket a puzzle-darabokat és már kész is egy albumnyi történet, de azért az mindig nehéz feladat, ha a semmiből kell valamit teremteni, megalkotni. Az viszont igaz, hogy végtelenül jó érzés, hogy szinte bármit megálmodhatok, mert a zenekarnak mindig van rezdülése rá, akármennyire elvetemült gondolat rak fészket a fejemben.
 
Ezzel a csapattal 2014 óta vagytok együtt, ez első ránézésre viszonylag kevés fluktuációt jelent egy 10 éves csapat életében, ez mindig így volt?
Acsády Soma és Ferencz László csatlakozott hozzánk 2014-ben, Harangozó Sebestyénnel és Ölveti Mátyással két évvel korábban kezdtem el dolgozni. A dobos és basszusgitáros poszton volt a legtöbb változás a zenekar tíz éve alatt, de a jelenlegi zenésztársakkal öt éve muzsikálunk együtt, és nagyon jó energiák működnek a csapaton belül. 2009-ben kecskeméti zenészekkel kezdtem, de aztán felköltöztem Pestre és indokolttá vált több okból is, hogy új zenészekkel menjek tovább. Nem volt könnyű időszak, mert zseniális csapat volt a kecskeméti, sajnáltam a váltást, de döntenem kellett annak érdekében, hogy tovább tudjak menni arra, amerre szeretnék, és ez már nem ment félgőzzel, így lesöpörtem mindent az asztalról és nekivágtam más zenészekkel. A zenekari névválasztás is részben emiatt alakult így tíz éve: nem egoizmusból, hanem azért, mert nem tudni, mit hoz a jövő egy banda életében, én viszont azt szerettem volna, hogy mindig legyen hova hazamennem, akármi is történik. Látva az addigi dolgokat, hogy egy zenekar mennyire nehezen tud demokratikusan együtt dolgozni akkor is, ha igyekszünk mindent megtenni ezért – be akartam biztosítani a formációt ezzel a névválasztással. Persze mindenki arra vágyik, hogy egy zenekar igazi, összetartó baráti társaság is legyen, ami egyfelé húzza a hajót, de ez azért nem mindig adatik meg. A jelenlegi zenészekkel jól megvagyunk és működik egy áramlás, ami visz előre. Sok hullámon átvergődtünk együtt, és egyszer csak ott találtuk magunkat a nyílt óceánon. Megesik, hogy ezek a hullámok szétkapják a hajót, de ha egyben marad, akkor már az óceánon egészen más szelek fogják terelgetni.
 
És ti most igencsak kint hajóztok ezen a bizonyos óceánon… Mi játszódott le bennetek, amikor erre ráeszméltetek, hogy ez már az?
Azt egyikünk sem gondolja, hogy ez valamiféle révbe érés lenne, távolról sem az. Egyszerűen talán csak egy olyan pont, ahol érdemes megállni egy picit és elgondolkodni. Például azon, igen, hogy mit jelent vagy mivel jár, amikor egy zenekar ismertebb lesz. Mert az valóban nem csak egy végtelen önfeledt repülés. Egyszerűen el kellett gondolkodni azon, hogy akkor innen merre tovább, hogy hogyan lehet ezt a rajzot ügyesen folytatni, hogyan lehet tovább építeni, egyáltalán kell-e bármin is változtatni. Hiszen egyszerre szeretnénk megőrizni a saját hangunkat, saját ösztönösségünket, ugyanakkor szeretnénk jól sáfárkodni az évek alatt megszerzett tudással, és azt beépítve haladni tovább. Más kihívások és más örömök jönnek ránk az évek alatt. Rengeteg kérdés merül fel napról napra, és mindig meg kell találni a válaszokat rá. Elmondhatatlan érzés, hogy eljutottunk idáig ezen az úton, ugyanakkor pont ez a nyílt vízi evezés hozza magával azt, hogy ne dőljünk hátra, hogy mindig újult erővel dolgozzunk a következő lépésen. Azt hiszem, sok jó dolog várhat még ránk és talán annyi változott a kezdeti álmodozások óta, hogy most van egy kis lámpás a kezünkben, és így kóborolhatunk tovább az ábrándjainkban, és abban csak reménykedni tudunk, hogy egyre többen velünk tartanak majd, és hogy az útinaplónkban egyre többek leszünk, minden leírt sorral. Remélem mindig lesz bennünk annyi újdonság, hogy megéri a nyomunkban járni.
 
Ez nehéz ügy azért, nem?
Persze. Úgy változni, megújulni és kísérletezni, hogy az ember kapaszkodókat is hagyjon azoknak, akik hallgatják, nem föltétlen egyszerű dolog. Azt hiszem, ha egy alkotó egy új, még járatlan útra téved, először önmagában kell biztosnak lennie, hogy amit csinál, az jó. Ez már önmagában nagy feladat, ezután jöhet az, hogy meg tudja mutatni úgy, hogy az másoknak is meséljen valamit. Ha ez sikerül, úgy gondolom, mindig lesz találkozás és közös út.
 
Ennyire erősen érzed, hogy mi jön a közönség felől?
Abszolút. Sokszor döbbenetes milyen pontosan lehet ezt érezni. Távolról is, de a koncerteken különösen.
Nem tudom neked elmagyarázni, de még úgy is, hogy sötét van, egyszerűen tapintani lehet, hogy jön-e velünk a közönség, vagy nem. Más oldalról nézve is érdekes ez, mert néha úgy érzem, arra senki nem kíváncsi, hogy én épp kiscsikóként túlcsordulok a boldogságtól, és arra sem, ha lehajtott fejű koboldként búsongok, mert épp nincs jókedvem. Aztán a koncert utáni beszélgetésekből kiderül, hogy nagyon is fontos ez, hogy nagyon is sok mindent
látnak, amire nem gondoltam. Szóval ez tényleg egy ilyen nagy adok-kapok kapcsolat. Az számomra mindig a koncert egy kis örök titka és varázsa, hogy hogyan látjuk egymást és hogyan érezzük zsigereinkben a másikat, a
viszonylagos távolság ellenére.
 
A ti zenétek ilyen igazi feelin’Mood-muzsika, ami teljesen máshogy szólal meg egy kis klubban, mint egy nagy színpadon, és aminek szinte kézzelfogható atmoszférája van. A muzsika és a szövegeitek abszolút erején kívül tudod már, hogy ezt hogy csináljátok?
Őszintén szólva mai napig kutatom és tanulom azokat a kis trükköket, amivel fenntarthatom a mindenféle változó terekben, színpadokon a köztünk és a közönség közt lévő kapcsolatot, rezgést, intimitást. Mivel sok klubkoncertet
adunk, és ott nincsenek nagy távolságok, ez nem igényel nagy erőfeszítést, de azért a zajosabb fesztiválokon ezért meg kell dolgozni. Ugyanakkor ott meg csak azért, mert másabb a „vibe” nem fogunk például csak gyors számokat
játszani, vagy mást mutatni, mint amilyenek vagyunk.
 
Ha egyedül vagy, és elmélázol ezen, hogy gyakorlatilag már tényleg egy ország tudja, ki az a Szabó Balázs, hiszen a kis falvaktól kezdve nagy fesztiválokon át, a Budapest Park színpadáig népszerűsítheted a népi és klasszikus zenét, mit érzel?
Az elejétől az volt az álmom, hogy eljussunk egy olyan szintre ezzel a zenével, hogy mindenkinek legyen rólunk véleménye, akár úgy is, hogy: „jah, Szabó Balázs Bandája, ismerem, de nem az én világom”. Az, hogy ez mára valamelyest megadatott, hogy tudnak rólunk, a zenénkről, hatalmas dolog, mert idáig eljutni nagyon nehéz, még egy ilyen kis országban is. Az első érzés persze mindig az, hogy mint egy kisiskolás ujjongok belül, hogy mennyire nagyszerű, hogy ez részben sikerült, hiszen ezért dolgoztunk, küzdöttünk éveken át, de bizonyos szempontból kicsit olyan ez, mint a lottó ötös: az ember vágyik rá évekig, és amikor megnyeri, másnap ráébred, hogy milyen teher is ez valójában. Hiszen egyre inkább elkezdi magát nézni az ember kívülről, és felteszi magának a kérdést: jó volt, jól csinálom, vagy valamit máshogy kellett volna tennem? Minden elkezd kicsit más léptékű lenni. Még úgy is persze, hogy tudjuk, nem tudunk és nem is szabad mindenkinek megfelelni, mert akkor elveszítjük az önazonosságunkat, de persze amikor nő az elvárás, ezt nehezebb kordában tartani. Már csak azért is, mert bevillan az emberbe a közönségből egy-egy olyan hang, hogy „régen sokkal jobb volt”, „ez már nem ugyanaz, ez már más” és ilyenkor persze ez szorongat belülről, hiszen az a vágy hajt, hogy olyat csináljunk, ami nem veszíti el a személyességét egy nagyszínpadon sem.
 
Több ponton is fontos volt számodra a vidék. Nem csak Tetétlen, ahol nevelkedtél, de tudható, hogy komoly vidéki színész-, bábszínészmúltad is van, Debrecen után Kecskeméten volt szerződésed. Bár az utóbbi időben főleg zenészként látunk a deszkákon, mi a helyzet a színházzal és a vidékkel?
Amikor Pestre költöztem, már nem írtam alá új évadra szerződést Kecskeméten, de nem vágtam el teljesen minden szálat az ottani színházzal: ha nem is játszom jelenleg előadást, alkalmi zeneszerzőként máig is hívnak. Fontos nekem a színház, és az is, hogy különböző helyeken játszhattam az elmúlt években, önálló estekkel és meghívottként is. Most a zenekar az első, a színház pedig pihentet. De ez akár fel is cserélődhet és újra a színház válhat elsővé. Alkotóként jót tesz, ha az ember időnként egy másik aspektusból nézhet rá a saját maga feje búbjára egy másik munkán keresztül. Ez kitisztítja az elmét és megteremti azt a kivételes lehetőséget, hogy mással is foglalkozhatom, ami már önmagában nagyon jó dolog, de fő hozadéka, hogy így nem égek ki más területeken.
 
Nemcsak a színház, hanem az irodalom is markáns helyet foglal el az életedben, a Szabó Balázs Bandájához pedig már szervesen hozzátartozik, hogy a népzenén kívül az irodalomra is odairányítjátok a figyelmet, nem csak a saját irodalmi igényességű szövegeitekkel, hanem például a Radnóti- vagy Pilinszky-versek megzenésítéséből álló lemezekkel, estekkel. Ez ennyire ösztönösen veletek jár csomagban, vagy ez egy tudatosan épített „márkaérték”?  
A versek már kamaszként fontosak voltak számomra. Éppúgy a zene is, így nem csoda, hogy összefonódott a kettő. Izgalmas volt látni, hogy a vers mennyivel másabban szólal meg, ha eléneklik. Akkor értettem meg azt is, hogy a szöveget úgy kell kezelni, mint egy szólóhangszert, mert nagyon fontos része a dalnak a mondanivaló.
A tíz év alatt mindig volt az albumokon egy-egy vers, mert ha megszerettem egyet, mindig azt éreztem, hogy ennél pontosabban, szebben, ahogy az adott költő megírta, nem tudnám  megfogalmazni, és megzenésítettem. Azóta is sokat olvasok, és nagyon fontos számomra a próza is. Úgy érzem, a zenén keresztül szinte bárkit el lehet kalauzolni, Pilinszkytől, Radnótin át Grecsó Krisztiánig, a régmúltból egészen a jelenig. Inspirál az olvasás, ösztönöz, hogy átemeljem valami módon a világomba. Amikor a saját szövegeimen dolgozom, kicsit azt is ennek a tükrén keresztül teszem: igyekszem először ösztönösen írni, mert úgy hiszem abban van az a kis titok, amire aztán egy teljes dalt lehet gondolatilag, szövegileg építeni, formálni. Utána jöhetnek a tudatosabb dolgok, javítások, továbbgondolások. Én nem vagyok író, de sokat dolgozom azon, hogy tovább tudjak fejlődni ezen az úton.
Az elmúlt évek alatt kifejező eszköztárunk fontos részévé vált a vers, ezért születhetett meg az önálló Radnóti- és Pilinszky-album is.  Részünkről ez soha nem volt egy amolyan „népszerűsítési hadjárat”, egyszerűen csak nagyon fontos nekem a klasszikus és kortárs irodalmi világ, a szerzők, a nyelvünk, az olvasás. Mindig is ösztönből nyúltam a versekhez és azok líraiságához. Persze annak csak külön örülök, hogy ez úgy alakulhatott, hogy összekötnek minket ezzel a világgal. És ez természetesen nem jelenti azt, hogy véletlenül csináltuk meg a „Csöndkabát” című irodalmi estünket, mert alapvetően persze mindenkit buzdítanék, hogy olvasson, és nézze mélyebben ezt a csodás nyelvet, amit beszélünk, mert rengeteg utazás rejlik benne.
 
Hogyan ünnepeltek?
Lesz egy születésnapi nagykoncertünk június 7-én a Budapest Parkban, ahova nemcsak egy sor különlegességgel készülünk, hanem egy táncházzal is a koncert után. Ilyenre még nem volt példa a Parkban, nagyon várjuk már a koncertet és az azt követő bulit is, ráadásul jómagam is beállok majd egy időre muzsikálni a táncházban!
Ez lesz az első budapesti koncertünk idén, és egy darabig nem is találkozhat velünk a közönség a fővárosban, úgyhogy mindenkit szeretettel várunk és biztatunk, hogy nézze meg, élje át velünk ezt a különleges alkalmat! Az ünnepi évben kevesebb koncertet vállaltunk, de csak mert a fesztiválfellépések mellett olyan koncerteket tervezünk adni, amelyek mind hangzásban, mind helyszínüket és a velünk fellépő vendégzenészeket tekintve is rendhagyóak lesznek. Nem a tortától érzem majd hitelesnek ezt a kerek évfordulót, hanem a visszaemlékezéstől és attól, hogy különleges és sajátos módon mutathatjuk be az elmúlt tíz év rétegeit. A júniusi szabadtéri Parkos megmozdulásunk után Budapesten lesz még egy nagyon fontos eseményünk, november 4-én az Erkel Színházban ad koncertet a zenekar, s itt az irodalomé lesz a főszerep. Nagyon sok szép dologgal készülünk még, ezt elárulom!
                                                                          
Írta: Tóth Julcsi
 

Helyszín