Újra Enemvé a Várkert Bazárban!

Újra Enemvé a Várkert Bazárban!

Szeptember 11-én a Várkert Bazárban

 
 
Ha azt mondjuk, hogy van egy platform, ahol találkozik egymással a kortárs irodalom és
próza, az elmúlt évszázadok legnagyobb költői, néhány híres színművész és zenész, akkor
ma Magyarországon csak egy dologra gondolhat az ember: Enemvé. A Várkert Irodalom
idén szeptemberben ismét útjára indítja a Nagy Magyar Versek című kezdeményezését,
amely által fontos és komoly témákat feszegetve élvezhetjük a különböző művészeti ágak
fuzionálását. Az Enemvéről, zenéről, irodalomról, tervekről és próbákról az estek
háziasszonyával, Ugron Zsolna írónővel és a zenei aláfestés visszatérő szolgáltatójával,
Beck Zolival beszélgettünk. Szabó Anna
 
 
Ugron Zsolna
 
Fotó: Valuska Gábor
 
Hogyan született meg az Enemvé ötlete, és mi inspirált titeket a létrehozásában?
A rendezővel, Seres Tamással közösen gondoltunk arra, hogy jó lenne létrehozni egy olyan
irodalmi eseményt, ahol megint lehet magyar verseket hallani. Régen ez erőteljesen jelen volt, de
mostanában kevesebb figyelem fordul a versekre. Bár van egyfajta új reneszánszuk, gondoljunk
csak a rapszövegekre van a slam poetryre. Ezek kapcsán jutott eszünkbe, hogy jó lenne a kortárs
költészetet és a klasszikust elővenni, újra megmutatni a közönségnek és fogyasztható, korszerű
formába önteni. Így jött az ötlet, hogy kortárs zenészeket kérjünk fel, hogy működjenek közre és
alkossunk együtt valamit, hogy így a versek, a próza és a kortárs zene együtt szólaljon meg a
színpadon. És most azt látjuk, hogy működik, az emberek kíváncsiak erre és élvezik.
 
Mennyire kötött ez a fajta „közös megszólalás”?
Ezeken az esteken nem betanult dolgokról van szó. A színészek felolvassák őket, így az egész
nagyon improvizatív, sokszor születik olyan a színpadon vagy akár a próbán, ami egyszer van és
soha többet. Volt olyan, hogy egy próbán megzenésítettünk egy verset, és azt élőben el is
énekeltük: versfelolvasás, színház, zene, minden együtt. Nagyon spontán az egész, oldott
hangulatú, laza és viszonylag interaktív, sokszor bevonjuk a közönséget is, és valószínűleg többek
között ettől is működik.
 
Mint az est háziasszonyának, számodra mennyire lehet improvizatív egy-egy ilyen előadás?
Egyrészt belefolyok a szerkesztésbe. Sokszor viszek prózai szöveget, verset, ami az adott
gondolati körre vagy a többi versre reflektál, de az is rendszeresen előfordul, hogy saját prózát
írok, mert valami megihlet. De itt egyébként is egy kicsit mindenki mindent csinál. Én is szoktam
verset olvasni, olyan is előfordult, hogy beszálltam a kórusba, és van olyan színész, aki lelkesen
konferál helyettem. Tényleg lazán kezeljük, ez egy csapatmunka, így születhet akár a próbákon is
valami egészen új dolog, amire nem is számítottunk.
 
Említetted az estek adott gondolati körét, ami most szeptemberben a „…mert bennem már minden rossz véget ért” lesz. Mire számíthatunk ettől?
Azt gondoljuk, hogy a reményről, reménytelenségről, katasztrófákról, tragédiákról, az emberi sors nehézségeiről, kritikus pillanatairól fog szólni ez az est. De azért ne egy szomorú, letargikus, depresszió-estre számítsunk, a humor átsegít mindenen, és ezek a komoly témák a színpadon valahogy mindig feloldódnak.
 
A vezérgondolathoz kapcsolódóan választottátok ki az est fellépőit és a szerzőket, akiknek
feldolgozzátok a költeményeit?
A verseket és a prózákat mindig a szervező gondolat köré válogatjuk, de ezt viszonylag tágan
értelmezzük. Amikor a szenvedély volt a téma, akkor a kábítószertől a cigarettán át, a szerelemig,
féltékenységig minden benne volt. Ami a fellépő zenészeket és színészeket illeti, vannak, akikkel
szeretjük ezt csinálni, őket vissza szoktuk hívni, bár leginkább mindenkit szeretnénk visszahívni,
akivel már dolgoztunk. De azért próbálunk mindig újakat is hívni, nyitottnak lenni: vannak
ismertebbek, kevésbé ismertek, vidékről és Budapestről egyaránt.
 
A szeptemberi Enemvé után mi a következő lépés?
Ez egy sorozat: ezután lesz októberben, novemberben, januárban... havonta egészen júniusig. Az
egyik ilyen októberi este például a Margó Fesztivál keretein belül kerül megrendezésre. Hogy
hogyan bővül a Várkert Irodalom szeptembertől, az még nem teljesen biztos, de azt szeretnénk,
hogy az Enemvé minél tovább és minél hosszabb ideig menjen. Vannak mindenféle titkos terveink,
hogy hogyan szeretnénk a fiúkkal eljuttatni a magyar és a nemzetközi irodalmat a közönséghez,
de ezekről majd akkor mesélünk, ha közelebb kerültünk a megvalósításhoz.
 
Beck Zoli
 
Fotó: sinco.hu
 
Az Enemvé a zene és az irodalom tökéletes fúziójaként írható le. Te hogyan látod e kettő
kapcsolatát?
Amikor az Enemvé sorozat elindult, az egyik legfőbb kérdés az volt, hogyan leszünk képesek
irodalmárok, színművészek és popzenészek egy olyan közös állítást létrehozni a színpadon, ami
nem szükségszerűen következik azokból a versekből, életművekből, amiket a színpadra felrakunk.
Mindig izgalmas kihívás, hogy egy adott időpillanatban hogy a fenébe tudunk megragadni egy ott
és akkor érvényes valóságot. Ez tényleges feladat Seres Tominak rendezőként, Zsolnának, aki
leginkább a dramaturg szerepét tölti be, valahogy nekik kell elképzelni, megálmodni ezt a színpadi
valóságot. Azt kell elérnünk, hogy Berzsenyi, József Attila, Parti Nagy Lajos és a 30Y
kommunikáljon egymással, értelmezhető világot rajzoljon meg azon az estén. Az a tapasztalatom
– most már sokadszor –, hogy ezek a látszólag távoli világok szóba állnak egymással, éppen
rajtunk keresztül.
 
Ezek szerint egy-egy ilyen est komoly felkészülést igényel a részedről.
Ha próbálnám, sem tudnám megúszni a felkészülést. A kockázatvállalásunk ugyanis nem
magunkról szól, felelünk egymásért mind, akik a színpadon állunk, és felelősek vagyunk a sok-sok
költőért, akiknek a szövegei megjelennek a színpadon. Nem nagyon van hosszú próbaidőszakunk,
az első körben szerkesztett szöveganyagot megkapjuk, azon mindenki maga dolgozik, eldöntjük,
hogy melyik verseket ki és miként akarja elmondani, azok hogyan paroláznak egymással, hogy
milyen dalokat illesszünk bele, és azok milyen ritmusban jöjjenek. Aztán egy egész napot együtt
töltünk azokkal, akikkel aktuálisan a színpadon állunk, amikor megpróbáljuk eldönteni, hogy
hogyan lesz a leginkább dinamikus az este. Nem lehet máshogy csinálni, szerintem mindenki
nagyon belebújik a teljes szövegkönyvbe.
 
Mi a helyzet az improvizációval, amiben bővelkednek ezek az előadások?
Ez az előadás nem tud úgy lemenni, hogy mindenki végzi a dolgát, aztán hazamegy, mert akkor
nem történik semmi. Akkor tud működni, ha a színpadra fellépők minden pillanatban készen állnak
arra, hogy bármilyen akció történhet, és ők arra kapásból reagálnak, elkezdik elmozdítani a
szövegek hangulatát. Közbeszédek vannak, reakciók, tényleges beszélgetések. Ezért is mondom,
hogy sokat kell rá készülni, mert meg kell tanulnunk az előadás ívét ahhoz, hogy egyáltalán
improvizálni tudjunk. Mielőtt kitérőket tennénk, tudnunk kell, hogy mibe kapaszkodhatunk, hová
tartunk, különben kockáztatnánk az előadás tematikus célját, a kifutását. Ebben is Seres Tominak
van kulcsszerepe.
 
Számodra az irodalom szeretete volt az, ami arra sarkallt, hogy a részese legyél egy ilyen
jellegű előadásnak?
A dalszerzés a professzióm, de mégiscsak irodalmár vagyok. Így aztán nem csupán az
egyetemen, hanem a színpadon is közöm van az irodalomhoz, ott a Háy Come Beck, a Rájátszás,
benn ülök a Libri zsűrijében, októbertől játszom a TRIP-en A nemzedék nélküli embert. Úgy
mondanám, hogy nem tudok ellépni a nyelv elől, és azt képzelem, hogy amikor zenével
foglalkozom, akkor sem egészen muzsikusként gondolkodom róla, hanem a nyelv felől indulok a
hangzó dal felé. Emiatt nekem nyilván az irodalom a leglényegibb kiindulópontom. Az Enemvén
előfordult már, hogy megszólalt a fejemben, hogy mondjuk „Sok Charybdis közt, sok ezer
veszélyben/ Izzada orcám.”, és Seres Tomi megkért, hogy ha lehetséges, ne mondjam magamban
a szöveget, mert látszik.
 
Mi a helyzet a legközelebbi est vezérgondolatával? Mit üzen neked?
A rendezői szándékot tudom, maga az időpont is nagyjából oda húzza a történetet: nem lehet
megfeledkezni a Word Trade Center katasztrófájáról, arról a történetről, amikor a gyűlölet
erőszakot szül. Ez lehet, hogy nagyon pacifista vagy szentimentális gondolat, de az előadás épp
olyasmit próbál megragadni, hogy gyűlöletre nem lehet gyűlölet, és agresszióra nem lehet
agresszió a válasz. Az a baj a modern társadalmakkal, hogy a szorongás és félelem nyomán
megszületik a gyűlölet valami ismeretlennel szemben, ami begyűrűzik és az egyének szintjén is
kialakul, emiatt pedig borzasztóan manipulálhatóvá válunk. Éppen ezért egy másik nyelv
használata lehet a válasz, mondjuk – hogy végképp csöpögős bolondnak tartsatok – a szereteté.
Szerintem az irodalom nagysága éppen a dialógusban keresendő, ezért olyan izgalmas. Mi
emberek, csak akkor tudunk bármit kezdeni egymással, ha viszonyba kerülünk.
 
És erre éppen tökéletes ez a platform.
Igen. Szerintem, ha a nagy magyar verseknek van egy átható, általános üzenete, akkor
valószínűleg az, hogy nézzétek, a dolgainkat csak akkor tudjuk rendbe rakni, ha beszélünk
egymással. Nem a gyűlölet irányát változtatgatjuk, vagy csak elfogadjuk, hogy gyűlöljük egymást,
hanem megismerjük egymást. Beszélgessünk!
 
Reméljük, hogy ez az üzenet átragad majd közönségre.
Én is bízom benne, remélem, hogy az Enemvé ezzel hozzá tud járulni ahhoz, hogy egyszer jobb
társadalomban éljünk annál, mint amilyenben most éppen élünk.

(X)
 
 
Frontfotó: sinco.hu