Film alapokra épített videoklip és új, szívbe markoló dal a Hét Jeltől, Köteles Leanderrel

Egyre több kommunikáció olvasható a Hét Jel közösségi oldalán azzal kapcsolatban, hogy a célegyenesben az új lemez. Két hónapja debütált az Éltető elengedés, december 7-én este pedig, az eddigi legérzékenyebb dal, az Üresen maradt lapok is napvilágot lát. A szerzemény dupla különlegességgel bír, hiszen az alkotó társ Köteles Leander, a képi világban pedig Tóth Barnabás kisfilmje, az Elmenetel köszön vissza. Az alkotói folyamatról, és a dalt körüllengő kérdésekről kérdeztük Pócsi Pistit.

 

Érdekes aspektus. Azt szeretném hinni, hogy az első dal, az Éltető elengedés pont, hogy pozitív töltettel bír, pontosan a végén látható kékkockák miatt is. Tudod, jön az ásós csávó, és zárásként nem temet, hanem fát ültet, azaz az életet hozza. Ettől pozitívabb gondolatot én csak úgy tudok közvetítetni, ha szivárványt festek egy klipben a falakra, de erre nem fog sor kerülni. Szóval szerintem nincs itt depresszió, vagy túlzott beborulás, egyszerűen reagálok az élet rezgéseire. Mivel ezek a dalok frissek, nem leporolt vázlatokra építkeznek, így aktuálisak is a maguk nemében. 

Az Üresen maradt lapok pedig különösen. Kevés olyan szövegem született, ami konkrétan címezhető valakinek. Ha nagyon akarom, akkor ez a szöveg, ezek a hangulatok igen, egy valakihez szólnak igazán, közben pedig nagyon-nagyon sokakhoz.

 

Egy februári éjszakán íródott ez a dal. Azon az éjjelen meghalt egy zseni, meghalt a Csoda. Ami számomra felfoghatatlan érzés, hogy a hangok leütésekor végig volt egy olyan érzésem, hogy velem van valaki, aki segít, aki tovább gördít a harmóniákban. De ez csak egy érzet volt, egy energia. Akkor még nem tudtam, hogy elment. Csak másnap reggel kaptam a hírt. Gondolhatod, hogy éreztem magam. Ott ültem egy zongoratémával, és olyan sorokkal, amiket pacek neki is mondhattam volna: „itt van még a könyved, a toll is téged vár, üzenj a holnapnak…”. Beleborzongok, és közben azt érzem, hogy áldás, hogy ismerhettem őt. Sokáig azon is gondolkodtam, hogy neki fogom címezni a dalt, de közben olyan sok emlékem derengett fel olyanokról, akik meghaltak, elmentek, elfordultak, hogy rájöttem, sokkal többekhez szólnak ezek a sorok.

 

Erre leginkább ő tudna válaszolni, de valahol azt kell gondolnom, hogy tetszett neki. Úgy ismertem meg, hogy olyan dologba nem fog soha beleállni, amivel nem érzi magát önazonosnak. Csak akkor szegődik alkotó társnak, ha érzi magát az adott dalban. Szóval azt hiszem szerette már a demót is, és nagyon gyorsan meg is fejtette a hangszerelést, amiben megint csodát művelt. Szerintem megírtuk a Fényév távolság második részét.

 

 

Sokkal nagyobb a feszültség faktor így, hogy mindent csendesen hagyunk. Gitárok is gyakorlatilag csak jelzés értékkel szólalnak meg, azokhoz is én ragaszkodtam. A súly nem abban rejtezik, hogy mennyire vagy hangos. 20 évvel ezelőtt minden bizonnyal én is úgy gondoltam volna, hogy csak azzal lehet dühöt vagy érzelmeket kifejezni, ha minél hangosabbak, brutálisabbak vagyunk. Eljutottam már oda, hogy értsem: ez nem így van.

 

Ezt most azért mondod, mert már tudod, hogy miről is szól a dal. Alapvető elképzelés volt, hogy ne megmagyarázni akarjam a szöveget, hanem egy másik dimenziót adjak neki. Ne kutatómunkát képzelj el akkor, amikor ez a találkozás megszületett. Barna kisfilmjét ismertem, nagy hatással volt rám korábban is. Amikor a közel végleges változatát hallgattam a dalnak, egyszer bevillantak képek, és egyből társítottam. Ott ülve a gépnél, hallgatva a dalt, nézve a kisfilmet, egyszerűen éreztem, hogy nem lehet más a képi világ, csak ez. Szerencsére Barnával jó kapcsolatot ápolok, nem kellett különösebb köröket futnom vele. Egyszerűen megmutattam az Üresen maradt lapokat, elmondtam az elképzelésem. Ő meghallgatta, és nagyon gyorsan igent mondott a felhasználásra. Megvághattam, átrendezhettem a képeket. Egy kérés volt, hogy a film eredeti fényelésébe ne nyúljak bele. Ezt különösebben kérni sem kellett, annyira szenzációs a színvilága, hogy álmodni sem lehet jobbat.

 

Valahol az az érdekes, hogy erről különösebben beszélni kell. De legyen. Se pro, se kontra nem foglalok állást. A legelső klipben sem állásfoglalás volt, amikor késsel a kezében HÉT JEL logót vésett Kosztor Attila mellkasára a csinos bűvésznő. Többeknek megmutattam a félkész klipet, és azt tapasztaltam, hogy beszélgetést generál. És nem elsősorban konkrétan a téma mentén, hanem azt a részt nyitja ki leginkább, hogy egyáltalán le merünk-e tenni témákat, gondolatokat az asztalra, vagy egyszerűbb struccoskodva, fejünk homokba dugni. 

Igen, tudom, lesznek olyanok, akiket mélyen érint a téma. De kérem, hogy tényleg ne állásfoglalást lássanak a képek mögött. Egyszerűen láttam azt a párhuzamot a között amiről én írtam, és amit a képek hordoznak. Ez pedig nem más, mint az elvesztés, a veszteség.