„Hülyeség a rockzene haláláról beszélni”

„Hülyeség a rockzene haláláról beszélni”

Koncertszervezés, lap- és lemezkiadás, merch – sokan nem is gondolnák, milyen sok vonalon fut a Hammerworld magazint is kiadó Súly Kft. tevékenysége.

Ahogy azt sem, hogy Cselőtei László és Lénárd László, a cég alapítói és mai napig aktív vezető munkatársai napjainkban is ugyanolyan lelkesedéssel állnak a metalzenéhez, mint a nyolcvanas évek közepén, pedig akkor még csak úgy fű alatt rajongtak és tettek a műfajért. 
 
Bizonyára könnyebb pénzkeresési lehetőségek is vannak a zeneiparon kívül. Miért csináljátok még ma is?
 
CSL: Mi rajongóként kerültünk a zeneiparba. Annak idején nagyon szerettük ezt a műfajt, meg akartuk mélyebben is ismerni ezt a világot. Valamit tenni akartunk azért, hogy itthon is legyen fóruma. A metalt a legtöbben lenézték akkor is, és ez azóta sem változott. Nem a pénzért csináltuk, nem is lehetett akkor még tudni, hogy ebből majd meg lehet élni. Azt gondoltuk, hogy ez egy jó ügy, amiért érdemes tenni. És láttuk azt is, hogy külföldön milyen metalélet van. 
 
LL: Nem életcélnak indult. Mindketten főiskolára/ egyetemre jártunk, én mellette dolgoztam is. A zene hobbi volt, aztán, mint egy hólabda görgött és tapadt hozzá egyre több réteg. Egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több szeletet kell feladni az életünkből, ami egyáltalán nem volt baj. Soha nem szerettem volna mást csinálni ehelyett. 
 
Honnan indul a történet pontosan?
 
CSL: Gimnazistaként lettünk barátok, majd pár évvel később, a katonaság után kezdtük el csinálni a Metallica Hungarica című fekete-fehér fanzine-t. 1986 végén jött ki az első szám, 200 példányban. De csak akkor látszódott, hogy ebből stabil vállalkozás is lehet, mikor 2-3 évvel később a Metal Hammer bejött a képbe. Hatalmas perspektíva volt ahhoz képest, hogy mondjuk lehettem volna rajztanár is a Váli úti általános iskolában. Az eredetileg német alapítású Metal Hammer magazin a nemzetközi piacon hálózatként működött, helyi újságok szerkesztőségeivel kooperáltak Hollandiában, Angliában vagy épp Görögországban. Az ún. vasfüggöny lebontása idején kezdtünk el velük mi is együttműködni, ami egészen 2002-ig tartott. 
 
LL: Megadatott a lehetőség, hogy legálisan írjunk. Metallica Hungarica néven az első két-három évben még engedély nélkül jelentünk meg. Simán megeshetett volna, hogy mindez csupán amolyan hobbi marad számunkra.
 
CSL: Gyerekkorunk óta a rock'n'rollban akartunk részt venni, ez nem is volt kérdés. Mindketten gyűjtöttünk újságokat, a lapkészítéshez, mint jelenséghez is vonzódtunk. Az álom megvalósult, begyűjthettük a zenéket megjelenés előtt és írhattunk róluk. Amatőr rockzenészként engem érdekelt a szervezés része is a dolognak, meg hogy mi működteti a zeneipart. Az alkotás része azóta is mozgat, jó létrehozni valamit, ami új. Nyilván nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, de akkor még nem volt a műfajnak kifejezett lemezkiadója és terjesztője itthon, így mi taposhattuk ki ezt az utat.
 
Aztán a lemezkiadásba és -kereskedelembe is belevágtatok. 
 
CSL: Nyitottunk egy lemezboltot 1997-ben, ami egy klasszikus kiskereskedelmi egység volt. Akkoriban állandóan külföldre mászkáltunk, mivel azokat a CD-ket nem is nagyon lehetett itthon megkapni, amikről írtunk. Laci fanatikusan járta az európai használtlemez-boltokat, aminek eredményeképpen elképesztő kínálatot tudtunk az üzletben is biztosítani. 
 
LL: Ezt megelőzte a Demonstráció válogatás, amihez kapcsolódóan koncertet is szerveztünk. Az sem az üzletről szólt. Voltak zenekarok, akiket jónak tartottunk, ezért írtunk róluk. Miért ne gyűjtöttük volna őket össze egy kazettára? Aztán még egyre meg egy harmadikra, és ha már lett kazetta, hát lett bemutató koncert is. 
 
CSL: Kezdettől fogva jártunk a magyar metalzenekarok koncertjeire, Stress, Pokolgép, később Ossian stb. Nekik semmilyen fórumuk nem volt a koncerteken kívül. Ezen is segíteni akartunk a lappal. A kiadó 1998-ban indult, akkoriban, mikor Paksi Endre újjáalakította az Ossiant, és volt egy E-Klubos koncertfelvétel, amit senki nem akart kiadni. 
 
LL: Abban a korszakban a tátikák futottak, de mi éreztük, hogy közeledik kintről a klasszikus metal újjáéledése. Utólag ezt szerencsés pillanatnak lehet tekinteni, mert itthon ezt akkor még senki nem látta így. Csak röhögtek, hogy mit akar itt az Ossian, mindenki gyászban volt, hogy a rockzenének annyi. 
 
Ez ilyen folyamatos hangulat, nem?
 
LL: Abszolút. Chuck Berry meghalt és a rockzenének vége! (hahotázás) Ezt épp a napokban olvastam…
 
CSL: Eljött hozzánk nemrég egy idősebb rockújságíró barátunk és remegő hangon feltette a kérdést, hogy mi lesz veled, rockzene? Mi meg néztünk rá, hogy miről beszél. Mindig a halálhírét keltik, de hát miért halna meg, ez egy élő, prosperáló műfaj. 
 
De lehet még újat kitalálni a műfajon belül? 
 
LL: Kell-e kitalálni?
 
CSL: Minden generációnak kell a saját maga zenéje. Ha meg is újul a műfaj, lényegében ugyanazt játssza mindenki, mégis pont annyival másképp, hogy az az épp aktuális korosztályhoz szóljon. A rockzene önmagát tartja fenn, tehát hülyeség a rock haláláról beszélni. 
 
Süt rólatok a műfaj iránti szeretet. 
 
CSL: Fölkelek és rögtön reggel rákeresek valami jó zenére, a kocsiban és mindenhol az szól. Más dolgok is érdekelnek, de ami egész életemben hajtott, az a zene volt. A mai napig szeretem meghallgatni az új albumokat, alig várom, hogy megjelenjen valami, ami érdekel. 
 
LL: Cselő sokkal nyitottabb nálam, én abszolút a metalon belül maradtam, nem kívánom szélesíteni a látóköröm. Így is ott van 60 lemez mindig, amit még meg akarok hallgatni, túl azon, amit 30 éve hallgatok és szeretek. Szerencsére az újság sem igényli, hogy ez máshogy legyen.
 
CSL: Laci elképesztően fanatikus, a számtalan nemzetközi újságot és weboldalt a mai napig folyamatosan olvassa, az első betűtől az utolsóig.
 
LL: Másokban is becsülöm ezt. Én azokkal értek igazán szót, akik mániákusan járkálnak koncertekre, gyűjtögetnek, tájékozódnak. Akkor is, ha csak egy részterületre vagy egy zenekarra szakosodnak. A mi újságunk is akkor lehetne még jobb, ha a metal még több részterületéről szólhatnánk alaposabban. 
 
Mi a véleményetek a print és az online tartalmakról? Ti mindkét területen erőteljesen jelen vagytok.
 
LL: A honlappal és a Facebookkal kaptunk egy új feladatot, ezen a vonalon is helyt kell állni. Mániákusság nélkül ezt nem lehet csinálni. A print és az online két teljesen különböző világ. Az online inkább a szórakoztatásról szól. Az emberek gyorsan átfutják az üzenőfalat, a mélyinterjúkat nem feltétlenül értékelik. A komoly tartalom a printben jelenik meg. Próbálom a két szellemiséget összehangolni. Sok helyen azt látom, mintha két szerkesztőség dolgozna az online és a print tartalmakon. Fontosnak tartom, hogy az online jelenléttel közösséget teremtsünk, nem megosztani kell az embereket, hanem egybe terelni. 
 
Mint ahogy azt az autós nyereményjátékkal is teszitek (gyűjts magazint, nyerj autót). 
 
CSL: A „szerkesztőség autóját” decemberben fogjuk kisorsolni, de addig is a Barba Negra Music Clubban és a Trackben kerül kiállításra, a nyáron pedig fesztiválokra is elvisszük.
 
LL: Ez is elég underground akció tőlünk, nem úgy volt, hogy beállított hozzánk egy szponzor egy autóval.
 
CSL: Ez megint csak egy olyan dolog, ami felhívja a figyelmet a műfajra. A korosztályunk egy része talán messzebb sodródott tőle, család, munka vagy más dolgok miatt, de talán most újra kedvet kapnak hozzá. Az autó valódi értéke egy album lesz, amibe az autóval lefényképezett zenekarok fotói kerülnek, az aláírásaikkal. Nagyon komoly zenekarok lesznek benne! 
 
 
mm.alvajaro