Imádtam mindent, amivel kiakaszthattam a bigott embereket
Ghost-interjú
Gene Simmons szerint a rock halott, ennek oka pedig többek között abban keresendő, hogy nincs utánpótlás arénazenekarokból. A sors iróniája, hogy erre pont egy olyan formáció cáfol rá, melynek a színpadi imidzs szintén meghatározó eleme.
Mindenesetre a Ghost frontembere, Tobias Forge frontember nem Cardinal Copiaként, hanem civilben adott interjút nekünk.
Ha jól tudom, épp Kanadában turnéztok. Mennyi ideig tart, mire „színpadkész” állapotba kerültök egy-egy koncert előtt?
Pontosan, ma Torontóban koncertezünk, egyelőre még a hotelszobában lazítok, iszom a kávémat és a CNN-t bámulom. Általában egy óra, mire átöltözünk és feldobják a sminkemet. Ezt az időintervallumot egymás közt csak ghoul time-ként emlegetjük.
Mikor döntötted el, hogy Tobias Forge és Papa Emeritius – újabban Cardinal Copia – kölcsönösen felvállalják egymást a nyilvánosság előtt?
Ha jól emlékszem, az első maszk nélküli interjúmat két éve adtam egy svéd tévécsatornának, de ami azt illeti, már jóval korábban lebuktam (nevet). Persze az kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az anonimitás nem tarthat örökké. Zenészkörökben eleve nyílt titok volt a dolog, aztán idővel egyre több cikk taglalta a kilétemet. És bár a színpadi és a civil énem mindig is élesen elkülönült, maszk nélkül interjút adni korántsem volt olyan éles váltás, mintha pl. valamelyik Nameless Ghoul (avagy az ismeretlen hangszeres szekció – a szerk.) szabadult volna meg a jelmezétől.
Volt rá példa korábban, hogy valami vicces helyzet adódott az anonimitásodból?
Persze! Emlékszem, Ausztráliában volt egyszer egy nagyszabású sajtótájékoztatónk, ahol az összes fontosabb zenei újság jelen volt. Én viszont úgy döntöttem, hogy Nameless Ghoul-jelmezben jelenek meg, mire az egyik helyi sztárújságíró kikelt magából: mivel nem én vagyok a „sztár”, nem kíváncsi rám, ő kizárólag az „énekessel” hajlandó interjúzni. Majd fogta magát, és tüntetőleg kivonult.
Az új dalokkal hogy álltok? Olvashattunk olyan híreket, miszerint egy musicalszerű anyag készül.
Igazából januárban kezdődnek az új lemez munkálatai, azonban mindenkit megnyugtathatok, szó sincs musical jellegű lemezről. De nem kizárt, hogy összefüggő album lesz.
Tinédzserként bizonyára te is Pantera- és Metallica-lemezeken szocializálódtál. Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy Phil Anselmo és James Hetfield egyaránt Ghost-rajongó?
Nyilván rohadtul boldog voltam! Ugyanakkor nem mondom azt, hogy teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Már tizenévesen aktívan zenéltem, és fantáziáltam róla, hogy egyszer úgynevezett befutott zenész leszek. Ugyanakkor felnőttfejjel egészen más érzés volt megélni ezt, mint annak idején a vágyálmaimban.
Ha már a Metallica szóba került: tavaly a Candlemass tagjaival közösen adtátok elő az Enter Sandmant, a közönség soraiban pedig ott ült a svéd király, XVI. Károly Gusztáv is.
Igen, ez a Polar Music Prize-díjkiosztó ünnepélyen történt. Ez az egyik legrangosabb zenei elismerés Svédországban, melyet évente két előadónak ítélnek oda, egyikük a Metallica volt. Sajnos időegyeztetési problémák miatt nem tudtuk megoldani, hogy a teljes Ghost színpadra lépjen, és ekkor jött az ötlet, hogy a Candlemass tagjaival dolgozzuk fel a dalt. A végeredmény így is eléggé a Ghost hangzását idézte.
Mi igaz abból, hogy a Ghost közvetve mostohaanyádnak köszönheti a sátánista imidzsét?
Részben igaz, az egész egy gyerekkori lázadásként indult, de nem ő volt az egyetlen, aki miatt elkezdtem vonzódni a sötét dolgok iránt. Legalább ekkora szerepet játszott egy tanárnőm is, aki egy bigottan vallásos öregasszony volt, és nagyon utált engem, hétéves gyerekként mély nyomot hagyott bennem a gonoszsága. És már egészen fiatalon megfogalmazódott bennem, hogy a vallásos embereknek a jóságot kellene képviselnie. Ugyanezt éreztem a mostohaanyámmal kapcsolatban, aki szintén nagy kereszténynek vallotta magát, miközben egy kifejezetten rosszindulatú és előítéletes nő volt. És folyamatosan az volt a benyomásom az engem körülvevő vallásos fazonokkal, hogy próbálnak megváltoztatni. A hard rock- és metalrajongásom egyértelmű válasz volt a képmutató vallásosságra. Imádtam a 60-as évek lázadó zenéit, a horrorfilmeket, a fingós vicceket, és mindent, amivel kiakaszthattam a karót nyelt embereket. Már csak azért is élveztem a dolgot, mert rajtam kívül egyetlen metalos arc sem volt a suliban.
A Dance Macabre-hoz hasonló slágerek arra engednek következtetni, hogy a mainstream popzene sem áll tőled fényévekre.
Határozottan nem, a minap pl. Sia This Is Acting című lemezét hallgattam, ami nagy kedvencem, kiváltképp a Move Your Body című szerzemény.
