„Mi mindig előre nézünk”

„Mi mindig előre nézünk”

Tankcsapda interjú

Az ország első számú rockzenekaránál szinte az egész év a harmincadik szülinap jegyében zajlott: megjelent a Liliput Hollywood című könyv és lemez, novembertől dübörög a körszínpados Aréna turné. 
 
A Tankcsapdával a jubileum kapcsán a legkülönbözőbb témákat érintettük a közösségi médiától kezdve a magyar rockszakma hiányosságain át az őket ért kritikákig.
Seprényi Fanni
 
 
Nemrég jöttetek haza az USA-ból, hogy kerültetek oda? Ez valamiféle közös álom volt?
Lukács: Nem először jártunk az Egyesült Államokban koncertezni, ez már a harmadik alkalom, voltunk a nyugati és keleti parton is. Igazság szerint ez nem valamiféle álom beteljesülése, a szónak abban az értelmében, hogy az álmainkat már beteljesítettük korábban, akár azzal, hogy Amerikában játszottunk. Az viszont kétségtelen, hogy egy ilyen koncert tető alá hozása – itt elsősorban a Whisky A Go Go-ra gondolok, illetve arra, hogy ez egy szombati napon történt – rengeteg előkészületet és hosszas előzetes szervezést igényelt. Annál is inkább, mert magának a helynek elég nagy presztízse van ahhoz, hogy két évre előre kelljen foglalni, hogyha jó időpontban akarsz játszani. A szombat meg ugyebár jó időpont. Ez a hely Hollywoodban egy nagyon patinás, fél évszázada működő klub, ez idő alatt megfordult ott gyakorlatilag a rock and roll központjában lévő zenekarok mindegyike, akár a The Doors, Guns N’ Roses, vagy a Mötley Crüe. De a mai napig játszanak ott ismert és népszerű együttesek, előttünk pár nappal például Green Day volt.
 
Volt bennetek bármiféle drukk, vagy lement, mint egy átlagos buli?
Sidi: Annyival meg volt spékelve, hogy az egészet élőben lehetett itthonról nézni egy 360 fokos kamerás megoldással. Ez némi izgalomra adott okot a koncertet megelőző pár órában, mert persze ilyenkor derül ki, hogy valami kábel hiányzik, aztán nincs kép, de akkor megjavul, akkor meg nincs hang. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a koncert előtti pár órában nem volt egy kis izgalom, ráadásul az ilyesmi nem a mi hatáskörünk, még hozzá sem tudunk szólni. Igazából Laci mondta a stábnak, hogy az nem opció, hogy nincs kép vagy hang. És akkor megoldódott. Olyan jellegű izgulás nem volt, hogy „jajj ne rontsuk el valamelyik dal elejét”, szerencsére ennyi rutinunk van. Inkább olyan ünnepélyes volt, hogy a rock and roll egyik bölcsőjében tartjuk meg a zenekar jubileumát. Főleg mikor megláttuk, milyen rengetegen eljöttek. Egy szó, mint száz, nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, olyan volt, mint itthon egy művházas koncert…
 
Lukács: Sőt, nem is mondhatjuk, mert ha ezt mondanánk, az azt jelentené, hogy teljesen ki vagyunk égve.
 
Nem agyaltatok azon, hogy elkezdtek angol nyelvű számokat csinálni?
Fejes: Azt gondolom, hogy a Tankcsapdának ha lett volna külföldön keresnivalója, akkor az első 5 évben el kellett volna kezdeni ezzel foglalkozni, de ennek akkoriban épp nem volt létjogosultsága. Elkezdhetnénk most angol nyelvű számokat csinálni, de ahhoz már öregek vagyunk, és egy kínlódás lenne az egész. Ezt csak akkor lehet jól csinálni, ha valaki anyanyelvi szinten beszél, angolul gondolkodik. Laci szövegeit nem lehet átírni, ehhez itt kell élni, itt értik azt, amit ő át akar adni. Ezért van az, hogy minden népnek megvan a saját Tankcsapdája, például Németországban ez a Die Toten Hosen. Mindenkinél megvan a saját anyanyelvén szóló zenekar, aminek az üzenetét csak az a nép érti.
 
Kikkel kellett a legtöbb kompromisszumot kötnötök?
Fejes: Leginkább magunkkal. Nem sok kompromisszum van bennünk, inkább lemondásoknak mondanám, akárcsak az, hogy pl. Lukács nem ejtőernyőzik. Azt gondolom, hogy ha egy aktív rockzenész megalkuszik, enged az elképzeléseiből, akkor vége van. Nem hagyhatsz magadnak „B” vagy „C” alternatívát, mi mindig ragaszkodtunk az „A” forgatókönyvhöz. Volt, hogy jól ment és volt, hogy rosszabbul. Maximum azért kötöttünk kompromisszumokat saját magunkkal, hogy tovább tudjuk folytatni ugyanolyan szinten és hévvel, ahogy eddig tettük. Azért azt be kell látni, hogy az ember nem fiatalodik.
 
Lukács: A zenekar előrejutásához időnként kell egyezségeket kötnünk önmagunkkal. Egyvalamivel kapcsolatban nem engedünk, hogy amit meg szeretnénk csinálni, akár szöveg, akár zene, azt megcsináljuk. Ha elkezdenénk engedni, akkor olyanok lennénk, mint egy rossz lufi.
 
Jubileum kapcsán egy csomó zenekar „best of” válogatást csinál, ti pedig egy új anyaggal jöttetek ki…
Lukács: Ennek az az oka, hogy nincsenek best dalaink… (nevet)
 
Sidi: Ennél jobban nem is lehetne a Tankcsapda ars poeticáját megfogalmazni. Pont ez a lényeg, hogy mi mindig előre nézünk.
 
Lukács: Mivel van bennünk egy csomó dal, kézenfekvő volt, hogy egy új anyaggal jelentkezünk, és ezzel is ünnepeljük a jubileumot.
 
Fejes: Nálunk ez a harminc évre visszamerengés könnybe lábadt szemmel nem azért nem megy, mert pózerek vagyunk. Tiszteletben tartjuk a múltat, de a jelenben élünk. Az érdekel, hogy mi van és mi lesz. Ez egy aktívan működő zenekar, ugyanannyi tenni akarással és gondolattal, mint egy négy-öt éves banda. Nem érdekel a jubileum, fel lehet rá húzni egy turnét meg egy lemezt, érdekes a médiának, érdekes nekünk is. Egy mérföldkő, amit meg kell lépni, de ugyanúgy kezeljük, mint a huszonkilencet, vagy majd a harmincegyet. Megyünk előre és csináljuk.
 
Az új lemez már a hivatalos megjelenés napján platina lett, ez komoly pozitív visszacsatolás, de hogyan sikerült a saját megítélésetek szerint? Elégedettek vagytok vele?
Sidi: Amúgy nem jelent volna meg…
 
Fejes: Nagyon nehéz úgy lemezt csinálni, hogy „oké, befejeztük, kész van”. Inkább szabunk magunknak határidőket, eddig és ne tovább. Eddig írunk számokat, eddig próbálunk rá, eddig kell befejezni a felvételeket. Muszáj határidőhöz kötni, mert ennek hiányában a zenész simán képes arra, hogy egyfolytában teker rajta még egyet. Természetesen ez olyan, hogy ha a későbbiekben meghallgatod, azt mondod, ezt máshogy csináltad volna. Már vannak olyan dalok, amiket én például máshogy dobolok koncerteken, mint a lemezen, mert jobban tetszenek úgy.
 
Sidi: Mivel ezt a lemezt feldemóztuk, volt időnk bőven ülni rajta, hallgatni a kocsiban. Rágcsáltuk jobbról-balról, aztán kezdődött el az igazi felvétel. Hozzáteszem, nem sokat változtattunk a dalokon, szóval kiforrottnak tartjuk az egészet.
 
Negatív kritikák érkeztek már rá? Mennyire foglalkoztatnak titeket?
Lukács: Persze! Azzal kezdik általában. A negatív kritikák írói már várják, hogy „na, kint van a lemez, k*rva sz*r lett b*zmeg”. Bizonyos értelemben ezek le is pattannak rólunk.
 
Fejes: Az a probléma, ami Magyarországon a politikával is. Ha jön egy hír, megnézed, melyik oldalon jelent meg, már tudod, mi lesz a mondanivalója. Vannak olyan fórumok, oldalak, ahol kiváltképp utálnak minket, előfordult, hogy már a megjelenés előtt megírták a lehúzó kritikát. Vagy egy koncertről, hogy milyen sz*r volt, aztán kiderült, hogy ott sem volt a kritika írója.... Azt sajnálom, hogy most már kicsit olyan szinten van ez az egész az internet korában, hogy a negatív ma már a pozitív. Úgy értem, hogy minél jobban köpködik a zenekart, annál jobban megy.
 
Lukács: Nekem van egy csomó kamuprofilom és be szoktam írni, hogy „sz*rok vagytok, Lukács hagyjad már magad, te nagyképű paraszt”. (nevet)
 
Fejes: Amikor a legnagyobb savat kapjuk, akkor van a legnagyobb érdeklődés a zenekar iránt…
 
Sidi: Például az AWS amikor megnyerte a Dalt, elkezdték kapni a fikázásokat. Kérdezték tőlünk, hogy „mégis meddig tart ez?” Annyit mondtunk nekik, hogy ha szerencsétek van, és jól csináljátok ezt a zenekarosdit, akkor nagyon sokáig. (nevet)
 
 
Ha már a véleményeknél tartunk, ti kiére adtok a leginkább?
Fejes: Alapjában véve senkiére. Nagyon sok mindenkit tisztelünk, nagyon sok mindenkivel megvitatjuk a dolgokat, de hármunk véleménye a legfontosabb. Azt gondolom, hogy akkor jó a zenekar, ha nincsen semmilyen befolyásoltság alatt. Ha hárman egy irányba nézünk, akkor teljesen mindegy, ki mit tanácsol.
 
Sidi: Ilyen szinten egy makacs önjáró gépezet vagyunk. Volt olyan, hogy a szakmából egy nagy tekintély – aki nekem is nagy idolom volt – mondott olyan baromságot, hogy csak néztem. Ez nem vesz le az ő érdeméből, de amiatt, hogy az ő posztere volt a falamon, nem fogom pirosra festeni a hajam, csak mert azt mondja. Ha olyan tanácsot vagy visszajelzést kapsz, ami hasznos és be tudod építeni, azt úgy is megérzed.
 
Zenélésen kívül a zenekar körül vannak személyre szabott feladataitok?
Fejes: Sidi a TankTV főszerkesztője!
 
Lukács: Mi egy „csináld magad” zenekar vagyunk. Ha valamit jól csinálsz, akkor büszke lehetsz rá mert a te sikered. Ha valami viszont rossz, akkor az a te sarad és nem szidhatsz mást.
 
Sidi: Technikai stábra ugye szükség van, de nincsenek menedzserek. Így négyen, Bakó Csabival kiegészülve vagyunk a fő döntéshozók. Tulajdonképpen Fejes a zenekarvezető, Laci a művész, az alkotó, én meg a TankTv riportere. (nevet)
 
Lukács: Viccet félretéve, ez a „do it yourself” dolog működik a zenekarnál, de természetesen vannak olyanok, akik bedolgoznak a zenekarnak. Például a „Liliput Hollywood” borítóját sem mi rajzoltuk, viszont a mi ötletünk volt, hogy nézzen ki, és van valaki, aki megvalósítja.
 
Fejes: Ráadásul az a legdurvább az egészben, hogy nincs olyan Magyarországon, hogy rockszakma. Egy belterjes valami az egész, nincsenek szakemberek. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kik itthon a jó menedzserek vagy producerek.
 
Lukács: Éppen ezért döntöttünk sok-sok évvel ezelőtt úgy, hogy hagyjuk azokat, akik kívülről jöttek és menedzsernek titulálják magukat. Csináljuk meg mi magunknak a dolgainkat. Értelemszerűen, ha jogi tanácsra van szükségünk, vagy mondjuk komolyabb videotechnikai dolgokat kell csinálni, szakemberhez fordulunk. Nem vagyunk idióták, tudjuk, hogy nem mi vagyunk a világ legjobb filmrendezői, producerei, de az irányítás a mi kezünkben van, és úgy történnek a dolgok, ahogy mi szeretnénk.
 
Említettétek, mennyire belterjes az itthoni zenei szakma. Mi lenne az az egy dolog, amit megváltoztatnátok?
Fejes: Jó kérdés! Tudod, mi a probléma? Vannak olyan jó dolgok, mint például a Rocksuli. Anno mi kutyaütők voltunk, autodidakta módon tanultunk zenélni. Ma elmész suliba, odaülsz a dob mögé, és jobbnál jobb tanárok segítenek. Az a probléma, hogy a szakma emellett nem nőtt fel. Nincs szakmai oktatás, nincsenek technikusok, hangmérnökök, fénytechnikusok, akik tanulták és értik, amivel foglalkoznak. Sok profi és jobbnál jobb zenész van, de nincsenek dalszerzők, szövegírók. A nem létező rockszakma és rocksajtó olyan szinten félretájékoztatja az embereket és annyira alulkommunikálja a rockzenét, hogy az összes producer és menedzser teljesen más műfajokkal próbálkozik. Pénztelenné teszik az iparág ezen részét azok az újságírók, akik próbálják magukhoz láncolni a feltörekvő zenekarokat, hogy az ő holdudvarukba tartozzanak, ezzel meggátolják a fejlődést. Baromságokkal bombázzák az underground zenészeket, például hogy mi mekkora eretnekek vagyunk, hogy ugyanolyan kommunikációs csatornákat használunk, mint egy popzenekar. Problémásnak tartják, hogy támogatóink vannak, holott tudják jól, hogy egy Slayernek vagy egy Kornnak is vannak szponzorai, itthon meg ezt egy hamis képpel próbálják cáfolni. Ez a rockzenének a totális begyöpösödéséhez és iszaposodásához vezet. Egy teljes tisztújítás kellene, teljesen új újságírókkal és teljesen más látásmóddal. Ez az egész dolog nagyon durván kezd beszűkülni és nagyon rossz irányba megy. Olyan demagógia van, akkora sötétséget gerjesztenek az emberek fejében, hogy az döbbenet. Tehát ha egy dolgot meg kellene változtatni, akkor ezt megváltoztatnám, hogy végre legyen normális szakma a zenészek körül.
 
Lukács: Azon a gondolkodásmódon kellene változtatni, ami megmaradt az előző rendszerből. Ha te rocker vagy, akkor nincstelen vagy, szakadt Ladával jársz, lyukas a cipőd. Ha nem szakadt Ladával jársz, hanem mondjuk egy Opellel, ha nem lyukas cipőd van, hanem egy támogató által biztosított kényelmes cipőd, vagy pénzt keresel azzal, amit szeretsz csinálni, akkor egy szemét pózer vagy és eladtad magad.
 
Fejes: Nem értem azt sem, hogy a magyar médiában miért ne lehetne egy Follow The Flow mellett ugyanúgy kezelni egy AWS-t. Miért kell megkülönböztetni a rockzenét? Lehet mutogatni a rockzenekedvelők oldaláról, hogy szemét média, de ha a Depresszió bemegy a tévébe, akkor meg már mindenki okádik, hogy szemétládák, mert bent vannak a tévében. Ez egy műfaj, ennek is meg kell mutatkoznia. Természetesen nem kell főzőműsorba járni, de ha az Ossiannak, vagy a Depressziónak megjelent az új lemeze, az igenis egy kereskedelmi adón ugyanolyan műsoridőt ér, mint hogy akármelyik celeb leejtette a telefonját. Ezt egyszerűen tisztába kéne tenni az emberek agyában, hogy ettől nem lesz rosszabb a rockzene, hanem ettől lesz jó. Olyan emberekhez is eljuthat, akikhez eddig nem jutott el. Ez tökéletesen működik máshol a világon, itthon valamiért nem.
 
Érintettük már valamelyest a közösségi médiát. Ti hogyan álltok ezzel?
Sidi: Használjuk! Ez megint csak egy olyan dolog, hogy a zenekar attól még, hogy harmincéves, reagálni kell a változásokra. Pár évvel ezelőtt, amikor Bakó Csabi írta, hogy kéne Instagram-fiókot csinálni, abból a mondatból csak annyit értettünk, hogy „kéne”. (nevet)
 
Lukács: Meg hogy „fiókot”. Azt hittük, valami bútorról van szó…
 
Sidi: Saját magunk ellenségei lennénk, ha nem használnánk ki ezeket a csatornákat. Mindig arról beszélünk, hogy a lemezpiac haldoklik, a kereskedelmi rádiók nem ugyanúgy működnek. Ezen vagy keseregni lehet, vagy megnézed, hogy milyen csatornákat tudsz használni helyette. Ha ügyes vagy és kellőképpen utánajársz, hogy mit hogyan, néha már jobb is, mint tíz éve. Régen könyörögni kellett egy Vivának, hogy hadd legyen ott a klippremier, ma meghirdeted magadnak, hogy „gyerekek, három hét múlva új dal”.
 
Fejes: Az a zenekar, aki nem „up-to-date”, nem halad a korral és még mindig csak „plakátolni” akar, az egy vesztes. A Rolling Stones is naprakész. A mai kor legjobb technikáit használják, és olyan show-t csinálnak, hogy megőrülsz, pedig már nagypapák. Pont ettől tud mai lenni egy produkció. Olyan emberek keseregnek ezen, akik nem tudnak együtt változni a korral. A posztolással nincs probléma, a tartalom a nem mindegy. Ezért is mondtam, semmi baj nincs a médiaszerepléssel, ha annak valami célja van, és nem az, hogy a gyerekeddel menjél haknizni valahova, vagy zsűrizzél valami tehetségkutató műsorban. Amikor valaki azt mondja, eladtuk magunkat, az azt sem tudja, mikre mondunk nemet. Az igazságos oldala rohadt jó az internetnek, mert azt nézed meg, azt követed be, amire kíváncsi vagy.
 
Meséltek egy kicsit a körszínpados Aréna turnéról?
Lukács: Ennek az egész körszínpad jellegű koncertnek a lényege az, hogy a küzdőtér közepére elhelyezett színpadon játszik a zenekar. Nagyon izgalmas technika és hangulat szempontjából is. Egy teljesen másfajta kihívás, mivel ez egy „csupasz” színpad, középen egy dobfelszereléssel, ami forog. Kommunikálunk az egész csarnokkal körbe, mindenfele. Ez egy nagyon intim dolog. Nincsenek színfalak, ami mögé akár egy orrfújás kedvéért el tudunk bújni. A méretéből fakadóan ezek arénakoncertek, mégis sokkal közelebb állnak egy klubbulihoz, mint bármely más hagyományos színpadelhelyezéssel bíró fellépés. Nyilván van látvány, kivetítők, pirotechnika, de ott állsz egy csupasz színpadon, ami mindenhonnan belátható. Ráadásul nagyon fontos, hogy általában az ilyen volumenű produkciókat mindenki felviszi Budapestre. Mi szándékosan hat vidéki városban adjuk ezeket a bulikat, azért, mert van számos olyan Tankcsapda-rajongó, aki örül annak, ha a saját városában minőséget kap.