„Mindenkiben van dal”

„Mindenkiben van dal”

Interjú Müller Péter Sziámival

Fotók: Müller Péter Sziámi
 
Van egy élő legenda a hazai kult-közéletben, akit teljesen mindegy, hogy honnan, de mindannyian ismerünk. Müller Péter Sziámival beszélgettem ókori macskák farkáról és a zeneipar jelenlegi dolgairól, az idei nyáron egyik legizgalmasabbnak ígérkező fesztiválfellépésük apropóján.
 
Kurcz Orsi
 
Lesz Bondoró Fesztivál és lesz Sziámi AndFriends is – ez tulajdonképpen kész csoda az elmúlt időszak után. Van izgalom?
Pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy egy koncert jó legyen! Most kicsit talán még jobban örvendezünk (ami, ugye, a pozitív izgalom distressz nélkül), de a lényeg az, amit Kirschner Péter kollégám, az AndFriends zeneszerzője és gitárosa szokott mondani: forró szív, hideg fej – már amikor színpadon vagyunk..
 
Milyen volt három hónap közönség nélkül? 
Nyugodt, bizakodó és félelmetesen félelemmentes. Ugyanakkor óvintézkedésekkel teli és koncerthiányos. Jó darabig nem is próbálhattunk. De csináltunk egy örvendetesen sikeres karantén-klipet egy dalból, ami ugyan még jóval a járvány előtt született, a címe mégis  megdöbbentően aktuális lett: „Beteg a világ"... Közben pedig mindenkinek mást hozott ez az időszak: Csabinak, a basszusgitárosunknak gyereke született, nekem unokám.
 
Különleges formációval lépnek színpadra a Bondorón. Hogyan jött a fúziós turné ötlete? 
A Romano Drommal, Kovács Antalék autentikus roma muzsikát korszerű felfogással ötvöző, világhírű zenekarával először a Somnakaj című zenés, cigány színpadi játék szövegének és dalainak írása kapcsán találkoztam. Csodálatos embereket és zenészeket ismertem  meg, a bemutató ráadásul olyan hihetetlenül nagyot szólt, hogy a tervezett egyetlen díszelőadást még legalább ötven követte azóta itthon és külföldön. Később aztán a barátság mélyült, tavaly őket hívtuk meg a Sziget zárókoncertjére az AndFriends vendégeként. Most úgy tűnik, hogy a járvány miatt részben elmaradt turnénk utolsó tervezett koncertjeit, így a Bondorót és a Kobuci nyitókoncertjét végül mégis sikerül megtartanunk, és már újraszerveztük a többi nyolc állomást is – így összesen tíz alkalommal lépünk föl együtt, részben a saját dalainkkal, részben fúziós megoldásokkal. 
 
A Bondoró viszont nem zenei, sokkal inkább utcaszínház-fesztivál..
Nem is alakulunk utcaszínházzá, annyi mégis igaz, hogy a színházi munka hozott össze bennünket, amire utal is majd a koncertprogram. Szóval lesznek dalok a már említett Somnakajból, és szerepel majd a közös előadásban a Szeretni még, az AndFriendsnek az a nótája, amely a legtöbbször feldolgozott magyar sláger – és amelyet két roma nyelvjárásra fordított refrénnel utcai flashmobként is előadtunk már Pécsett, az ottani romológia tanszék ellen intézett nemtelen támadásokra reagálva. Igazi utcazene volt!
 
Mindeközben: a Napidal Sziámival hatalmas siker a Youtube-on!
Egyszer idősebb Szakcsi Lakatos Béla elmondta, hogy ő bármilyen öreg is, mindennap több órát zongorázik – mert ő zongorista. Ennek hatására feltettem magamnak a kérdést, hogy én mi is vagyok? Hiszen bár sok mindent csináltam és csinálok ma is, elsősorban költőnek, és azon belül is songwriternek tartom magam. Elhatároztam hát, hogy ráhangolódom erre, és mintegy meditációs gyakorlatként egy (szökő)éven át minden nap megírok egy dalszöveget. Nem tudtam, meddig tart ki a kedvem, de mikor már a 107. dallal voltam készen, és konstatáltam, hogy nem unom, sőt (!), akkor indítottam el a Napidal Sziámival csatornát a felkéréssel, hogy társszerzőket várok. Gondoltam, húsz-harminc tehetséges kezdő csatlakozik majd – aztán jött a járvány és a meglepetés. Az első néhány napban ezernél is többen iratkoztak fel, és elismert zeneszerzők, lelkes műkedvelők és nem-zenészek is felénekelték a szövegeket a bennük megszülető spontán dallammal. Mert mindenkiben van dal, és nagyon nagy élmény ennek a ténynek a különböző szintjeit és dimenzióit újra és újra megélni!
 
A Sziámi név amúgy honnan jött?
Anno az újságíróknak az a bizarr válaszunk volt erre, hogy a régi Sziámi Királyság templomi macskái a példaképeink: őróluk legendásan köztudott, hogy a nagy földrengés idején a farkukkal tartották meg a szentélyt, ezért van mindegyik sziámi macska farkán törés.. A realitás viszont az, hogy a barátaim kezdtek kamaszkoromban Sziáminak hívni, mert nekiláttam egy sziámi ikerpárról szóló regény megírásának.
 
Az egykori becenév mára fogalommá vált. Milyen érzés ez?
Így leírva elég jó érzést kelt. Közben viszont azért nem felejtem el, hogy ez nem több mint a Hiúság vására, és igyekszem távolságtartó örömmel kezelni. De igazából úgy vagyok ezzel, ahogy Woody Allen nyilatkozta egyszer: nem az utókor emlékezetében és a köztudatban szeretnék élni, hanem a nappalimban.
 
Megéri ma művésznek lenni? 
Mindig megéri, nyomorogva is, dicsőségben is – a jutalom maga a művészi létezés, az alkotás, az együttlét öröme. Hű, de rém giccsesen hangzik! De így igaz.