NAPENERGIKUS ZENE

 

 

 

Az elmúlt 5 évben folyamatosan a lemez körül jártak a gondolataim. Ez egyfajta passzió, amit az alkotó a műve iránt érez és amivel tartozik egyaránt a műnek és magának is. Nekem ez természetes, ahogy az is, hogy az utolsó pillanatig képtelen vagyok elengedni az anyagot. Lényegében a kezemre kellett csapni, hogy kimondjam: finis. Fontos ugyanakkor látni, hogy ez a lemez egy évekkel ezelőtti alkotói ént prezentál, viszont a kötődés még ott van, ahogyan az eddigi összes zenei munkám irányába is. Az biztos, hogy erre vagyok a legbüszkébb, már ha lehet ilyet mondani. Ennek az az oka, hogy én írtam, hangszereltem és küzdöttem vele és érte évekig. De ha arra vagy kíváncsi, már nem hallgatom szarrá, bár erre pár haverom biztosan rácáfolna...

 

 

 

Jogos a kérdésed. A pszichedelikus zene alapvetően a 60-as 70-es évekből származik. A folkot és a bluest ötvözték jazzesnek mondható elemekkel, a bereccsentett erősítőikkel pedig le sem tagadhatták a rockot. Elsősorban viszont nem a hangzás vagy a felállás, ami miatt pszichedelikus volt egy zenekar, hanem a műfaj motorját inkább az LSD hatása alatt írt számok, vagy ennek a kultúrának szövegi vonatkozásai jelentették. Úgy hiszem, hogy a hazai, magukat pszichedelikus rockzenekarnak valló bandák ezt a 60’s 70’s életérzést igyekeznek visszahozni az imázsukkal, meg a dalaik hangzásaival. A pszichedelikus rock a 90-es években újjászületett a Porcupine Tree, a JBK, az OSI vagy a Shpongle vonatkozásában, ami nem volt egy annyira koncentrált zenetörténeti esemény, mint anno az elődökkel, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanazon név alatt egy műfaj megújult. Mi inkább ezt a post-psychedelic vonalat követjük, ami egyébként kizárólag a hangszerelésben jelenik meg. Lehet, ezentúl inkább igyekszem az art rock műfaji jelzőt használni erre a lemezre a félreértések elkerülése végett. A Pink Floyd a legnagyobb zenei hatása a Tamirelnek, rájuk még Barrett révén ragadt a psychedelic rock jelző, de a későbbiekben már ők is inkább art rockként definiálták magukat.

 

 

 

Bánházi Gabika leköltöztette a stúdióját Zalába, egy szőlőhegyre talán 2016-ban. Itt kezdtük el a keverést egy 5m²-es parasztházban, izgalmasnak mondható körülmények közt. Nem volt se csatorna, se villany. Én egy sufniban aludtam egy matracon, taligával vittük át a tűzifát, hogy ne fagyjon be a valagam éjjel. Volt viszont két napkollektor, amit egy szponzortól kapott, erről ment a számítógép, amint a lemezt kevertük. Szerencsére napos időnk volt és így tudtunk dolgozni. A Zengőkert azóta nagyon sokat fejlődött és már nem csak stúdió, hanem közösségi térré is alakult, viszont a napkollektor továbbra is maradt.

 

 

Azt gondolom, el kell jutni egy magasabb szintre, hogy egy komplexebb hangszerelésű zenekar megtehesse azt, hogy olyan felállással reprezentálja magát a koncerteken, ahogyan azt a lemezen is teszi, mivel sajnos több tag az több pénz és több nyűg is. Mi még egyelőre nem tartunk itt anyagilag. Sajnos 10 év zenélés után 2 hete kaptam életem első rendesnek mondható gázsiját és finoman megjegyzem, még mindig 5 számjegyről beszélünk. Ha ragaszkodsz a lemez hangzásához, akkor szokott megoldást kínálni a sample track, amin már mi is gondolkodtunk, de ennek is vannak hátulütői bőven: a kötött játék, a technika ördögének lehetősége, a playback-hangulat... stb. Így most fix a felállás és élőben kicsit át is hangszereltük a számokat. Konga néhol színesíthetné a zenét, de nem hiányzik, mivel a lányok csörgődoboznak meg kasztanyettáznak. Sajnos billentyűst azóta sem találtunk, pedig én nagyon hiányolom a koncertekről pl. a Hammondot, mert imádom a hangját! Szóval, ha billentyűs vagy és olvasod ezt az interjút, akkor írj egy üzenetet!

 

 

 

Két héttel ezelőtt Üröm Feszten volt szerencsénk nyitni a Piramis előtt. Ez volt a zenekar első fesztiválfelkérése és nagyon élveztük. A nagy tér, a fények és a játszható hangzás sajnos kevés helyen adatik meg. A nagyobb hazai fesztiváloktól még nem kaptunk megkeresést, de bízom benne, hogy a nevünk előbb utóbb eljut a szervezőkhöz. Augusztusban a budapesti Robotban leszünk majd elcsíphetőek.

 

 

 

Engem személy szerint nehezen, mert folyamatosan egy olcsóság és közönségesség repeszt a könnyűzenében, itthon meg főleg… Ez nyilván bosszantó az olyan zenészeknek, akik kompromisszum- mentességre és zenei igényességre törekednek, audenciát viszont nem kapnak, főleg annak tükrében, hogy egy lakás árát tolták már bele abba, amiben hisznek és amit másoknak szánnak. Én egyébként totálisan nem vagyok képben például a kortárs popzenével, egy-két nevet elkapok; vissza tudom böfögni, hogy Halott Pénz vagy Jay-Z, meg látom, ha valaki éppen túladagolta magát vagy lelőtték. Viszont kb. Gigi D’Agostino meg az Eiffel 65 óta nem követem a popzenét, szóval úgy a kétezres évek eleje óta elvesztettem a fonalat pop-ügyileg. Sajnos az elmúlt 8 évben a metal is a pop útjára lépett. Csak úgy képesek kitörni zenekarok, hogy vagy vagyonokat tolnak bele, vagy valami show-elemmel performansszá duzzasztják az egyébként teljesen középszerű zenéjüket, innentől akkor ők már termékek, hiszen aliennek öltözött zenekarként Afrikától Londonig mindenkit jobban érdekel a zenéjük. Legalábbis ilyesmit lehet tanulni az egyetemen marketing szakon, nem? Ez szomorú és nem őket minősíti, hanem a közízlést. Azt gondolom, egyszerűen meg kell érteni, hogy a zene és a show biznisz két teljesen különböző dolog. Az egyik művészet, a másik üzlet. Az egyik rétegeknek készül, a másik a tömegeknek. A kettő néhol találkozik, de az ritka. Sajnos ezt az emberek többsége nem látja át és nem is mutatnak igényt másra, csak arra, amit a legegyszerűbben benyeletnek velük „zene” címszó alatt.