„Nem szeretjük a »nagykoncert« szót...”

Nemcsak erről, az elmúlt évek tapasztalatairól és a készülő lemezről is beszélgettünk a zenekar dalszerző-basszusgitárosával, Jancsó Gáborral.

 

 

Jó érzés látni, ahogy a zenekar megy előre és feljebb a lépcsőfokokon, motiváló, és inspiratív egyben. Most hál' Istennek ezt a korszakot éljük és lovagoljuk meg, közben igyekszünk görcsmentesek, lazák, vidámak is maradni, ez a legfontosabb. Lemezírás szempontjából nem a legmegfelelőbb időpont a nyár,  heti 3 koncert, több száz, néha ezer kilométerek, 40 fokos próbaterem, de ezen át lehet és kell is lendülni. Ligeti Gyuri, aki az új lemez producere lesz (korábban már dolgozott együtt a zenekarral a „Túl távol, elég közel” és a „Ha élni felejtek” slágereken – a szerk.)  lehengerlő profizmussal tartja kézben és teremti meg a megszületendő dal és a zenekar közötti harmóniát. A végleges, „Blahalouisiana” dallamvilág menet közben alakul, de nagy stílusváltásra nem kell számítani! (nevet) Annyit mondhatok, hogy a zongora nagyobb szerepet kap majd. Próbálom minél egyszerűbben „meghúzni a váratlant” egyes részeknél, néha színekben gondolkozom dalírás közben.

 

 

Néha az az érzésem, hogy mindegyik az, ezért külön koncerteket nem szeretnék vagy tudnék kiemelni. Minden koncerten úgy megyünk fel a színpadra, hogy az emberek azt érezzék: találkoztak velünk, és mi is velük! Féléves fennállásunk után a megboldogult PeCsában a Morcheeba előtt 4-5 ezer embernek játszani nem volt semmi... 2 percnek tűnt az egész, ez igen emlékezetes, azt hiszem. A most tavaszi Tallin Music Weeket vagy a hágai koncertünket is mondhatnám, nagyon jó élmény volt kicsit megmutatni magunkat külföldön is. Ami a rutint és a tapasztalatokat illeti, folyamatosan tanulunk. Már rájöttünk, jobban áll nekünk, ha egyben játszunk fel stúdióban, és jobban tudunk működni, ha kitűzünk egy határidőt magunknak egy klipre/ dalra/ lemezre.

 

 

Bármennyire is szeretünk angolul zenélni, fel kellett ismernünk, hogy ha az anyanyelvünkön szólunk a közönségünkhöz, jobban eltalál a szívekhez – és persze több emberhez jut el a rádiónak, Youtube-csatornáknak köszönhetően. Félreértés ne essék, sosem írtunk azért magyar dalt, mert azt „jobban játssza a rádió”, egyszerűen abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Szaja (a zenekar szólógitárosa – a szerk.) személyében van egy frenetikus dalszövegírónk. Én továbbra is írom angolul a dalokat, ezzel szándékosan nem elzárkózva a külföldi karriertől. Mit tud csinálni egy magyar zenekar, aki félig a Kispálon és az LGT-n nőtt fel, de amúgy oda van az amerikai soulért és countryért?! Hát ír dalokat magyarul is, angolul is, szóval „ahogy éppen jön”.

 

 

Mindig van hová fejlődni természetesen. Az biztos, hogy a sok koncert és a színpadi rutin az évek alatt eljuttatott minket valamilyen szintre, ami persze közel sem a világ teteje, de azért lehet már belőle építkezni. A számok hangszerelésével kapcsolatban még sokszor érzek nehézségeket, de biztos vagyok benne, hogy a gyakorlat meghozza az eredményét. Októberben majd megkérdezlek titeket erről! (nevet)

 

 

Tavaly azt mondtam egy interjúban, azt szeretném, hogy a zenekari buszban harmónia, motiváció és nyugalom legyen, és akkor jön minden. Lekopogom, ez megvan. Ha ez megmarad, jöhet külföldi turné, itthoni nagyszínpadok, minden, ami feljebb helyez minket egy képzeletbeli lépcsőfokon. Fontos, hogy megtartsuk az eddigi közönségünket és megismertessük a dalainkat még több emberrel, közben pedig önazonosak tudjunk maradni.

 

 

Szaja (szólógitár), Ádám (dob), Laci (ritmusgitár) és én 12 éves korunk óta ismerjük egymást, elhiszem, hogy Barbinak (a zenekar énekesnője – a szerk.) nem volt egyszerű dolga! (nevet) Máté (billentyűk) csak később csatlakozott a zenekarhoz, az ő bölcsességét és nyugodt kisugárzását mintha csak az ég küldte volna! 

 

 

Mindenkinek megvan a szerepe a zenekarban, kisbuszban, színpadon, próbateremben egyaránt. Szerintem jó csapat vagyunk! Én azt gondolom, jó csapatjátékos vagyok, és szeretek is csapatban játszani. A „csapatkapitányi karszalagot” én viselem, úgy láttuk, mint minden közösségbe, ide is kell valaki, aki kezébe veszi a dolgokat. Ez talán a legpiszkosabb munka! (nevet) A csapatkapitány egy szó nélkül buszozik a város egyik végéből a másikba a próbaterempénzzel, szervezi a próbákat, lefoglalja a stúdiót, hívogatja a kliprendezőket.  De abszolút demokrácia uralkodik a zenekarban! A többiek szólnak, ha néha túl komolyan veszem magam! (nevet) Ha Barbi nem lenne, lehet, hogy már rég elhagytak volna minket valamelyik vidéki klubban vagy benzinkúton. Nagyon érdekes és hálás feladat egy nem mindennapi hangra dalt írni. Ő egy csodálatos jelenség a színpadon (is), motiválóan hat az egész csapatra. 

 

 

Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, sőt, kifejezetten nem szeretem a „nagykoncert” szót. Legyen ez egy nagy összejövetel! Vendégül látjuk a színpadon a legjobb zenész barátainkat, köztünk Vitáris Ivánt (az Ivan&The Parazol zenekar frontembere – a szerk.), lesznek régen nem hallott dalok és premier is, és nem utolsósorban ez lesz a leghosszabb koncert, amit valaha játszottunk! Mindenkit szeretettel várunk!

Solti Hanna