„Örülhetünk, hogy a mienk, kár lenne elfeledni”

A nagy mesemondó fia többszörösen kitüntetett táncos, aki előadóként és tanárként is járja a világot, itthon álmodott már meg koreográfiát a Nemzeti Színházba, jelenleg pedig a Fonó Budai Zeneház népművészeti vezetője. A Hadik Kávézó teraszán beszélgettünk vele.

 

 

Semmiképpen sem lehet a neveltetést kivenni a képletből. Olyan szerencsésen pottyantott a gólya, hogy kicsi gyerekkoromtól olyan zenei környezet és történetvilág adták a díszletet az életemhez, amit édesapa sáros utak végén talált csodavilágból épített körénk. A pazar nyelv, a sistergő észjárás, és az egész mögött az az igazi tűz, amivel főleg székelyeknél, gyimesi csángóknál találkozott, egy életre lángra gyújtotta, s jutott nekünk is belőle.

 

 

Soha nem erőltették rám. 15 éves koromig mindenféle mást is csináltam, fociztam, vívtam, megvolt a kamaszkorom rockzenével, mindennel. Saját magam akaratából találtam rá erre az útra és szerettem meg minden másnál jobban. Ez biztos köszönhető annak is, hogy már magzatkoromban népzenét hallgattam, de én ezt nem szülői kényszerként éltem meg, hanem, mint egy tevékenységet, ami bármilyen hangulatomban ki tud kapcsolni.

 

 

Úgy cseperedtünk, hogy Mihály öcsém gardonozott, Marcika táncolt, én furulyáztam, édesapa énekelt – könnyen idáig fajulhatott egy családi összejövetel. Ma Mihály öcsém a Londoni Királyi Zeneakadémia zongora szakos hallgatója, ő nagyon szép utat kezd bejárni. Az Apja-fia műsorban ő főleg Kodály-, Bartók-művekben mutatja meg, hogy ezek a zsenijeink hogy emelték be a világ legnagyobb koncerttermeibe őseink dalait. Én táncolok és pásztorfurulyán játszom, édesapa meg alágyújt az egésznek a meséivel, amitől életre kel a dolog. Marci öcsém utóbb jól kezdett énekelni, ő is csatlakozott. Mihályt már nem könnyű befogni, koncertezik a Miskolci Szimfonikusokkal, a Concerto Budapesttel, és a nemrég elhunyt Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusokkal. Van, hogy hárman megyünk csak, például a Fishing On Orfűre. Nem menedzseljük magunkat túl, van más ügyes-bajos dolgunk is, de ha meghívnak minket valahová, szívesen megyünk. Öröm együtt a színpadon, meg aztán ritkán is találkozunk sajnos. 

 

 

Megvannak a nagyon szigorú szabályai ennek a műfajnak. Bartók és Kodály óta körvonalazódik, hogy mi a saját, ezerévesnél is régebbi jegyeket magában hordozó kultúránk, ami egyébként gyönyörűen kötődik a közös európai kultúrkincshez is. Árnyalt történeti és földrajzi hatások által meghatározott, világszinten is egyedülállóan gazdag kultúra ez. A táncnak nagyon szigorú formai követelményei vannak. Jelenleg ott tartunk, hogy egyes táncos egyéniségeket tanulunk. Már nem az van, mint a hetvenes években, hogy kalotaszegi legényest táncolunk. Melyik falu, melyik táncos, fiatal- vagy öregkori felvétel – pozícióról pozícióra kell tudni. Ebben ugyanakkor meg kell találni az egyéni szabadságot is, hiszen önkifejezésről van szó. Ha a néző azt látja, hogy valaki azon izzad, hogy betartsa a formai követelményeket, akkor valami rossz. Ha viszont megérinti ennek az egésznek a szabadsága, hogy létezik egy olyan nép Európa közepén, ahol a feudalizmus idején jobbágy- és zsellérsorban lévő emberek, akik teljes szabadságot éltek meg, mikor mulattak, mindenkinek saját figurája volt és mindenki szólisztikusan kiállhatott a zenekar elé, bármekkora földje volt, akkor a világ egy igen ritka kultúrkincséhez kerül közel, aminek csak örülni lehet. Örülhetünk, hogy a mienk, kár lenne elfeledni.

 

 

Ma is szórakozás, csak szigorú formai követelményei vannak, amiket ha megtanulsz, akkor az esti mulatságban már jólesik használni, a keretek közt megtalálod magad. Mennél jobban tudsz a ritmusnak, taktusnak, a mozgás amplitúdójának megfelelni, annál inkább meg is leled magad benne. Az ember megtalálhatja magában a finomabb és a duhajabb táncosnak az énjét is, a tánc előhozza az ember sokszínű érzelemvilágát. Ez önismeret is gyakorlatilag. Többféle mester habitusát találod meg magadban. Fejleszt, felszabadít és magaddal is megismertet.

 

 

Ha valaki bejön a táncházba és elkezd pogózni, az is egyfajta szabadság. De az soha nem fogja magát annyira jól érezni, mintha azt a végtelennek tűnő jel- és nyelvrendszert megtanulná, és azon belül gondolkodna. Az a tartás, viselkedésforma, ami a mi táncunkban benne van, olyan méltóságot ad az embernek, ami sokkal több, mint a korlát nélküli szabadság. Tartás, méltóság, büszkeség, ami ezekben az embereket jellemezte, annak ellenére, hogy sokat kellett dolgozniuk és nem sok mindenük volt. Ez lehet, hogy keserűen hangzik, de nem erről van szó. Ha a táncházba elmegy az ember, egy igazi önfeledt buliba csöppen. Mozgás és zene kölcsönhatása, ami nemhogy az írásbeliségnél jóval régebbi ügy, hanem az emberiséggel egyidős. Ez egy olyan ősi érzet, ami ösztönösen benne van az emberben.

 

 

A Fonóval most hálózatot építünk, amivel az a hosszú távú célunk, hogy minden Kárpát-medencében élő ember a lakóhelye 50 kilométeres körzetében eljusson táncházba vagy olyan folkklubba, ahol élő népzenét hallhat. Paradox, hogy a táncházkultúra eltanulta a népi kultúrát, az utolsó órában a génbankot megtartotta, Budapesten táncházak sora várja a betévedőt, de mint oly sok minden mással kapcsolatban is így van a mai Magyarországon, a vidéknek nem jut belőle. Fontos lenne, hogy újból felszívják ezt a kultúrát magukba azok a tájak, ahonnan egyáltalán ered az egész. Nagyon messzire nem tud látni az ember a közeli lépések megtételekor, de én azt szeretném, hogy a magyar emberek tudjanak közösen énekelni, ne kelljen nekik ehhez dj vagy szintetizátor. Ez egy boldogabb Magyarországot szülne.

mm.alvajaro