Részeges matrózok

 

 

 

Fehér Tamás (Tom White): Ebben a formában nagyjából két éve játszunk. Én régebb óta muzsikálok, ezt a projektet 2000 környékén alapítottam, négy éve mellém került a Tomi (Buzsik Tamás, a zenekar dobosa – a szerk.), akivel már vagy 350-400 koncertet játszottunk együtt. Sok-sok tagcsere után alakult ki a mostani felállás, életem eddigi legerősebb négyese. Az elmúlt 20 évben most vannak a legjobb zenészek és a legjobb arcok körülöttem, aminek nagyon örülök.

 

Buzsik Tamás: Tomival nagyon jól megvagyunk egymás mellett, mert el tudjuk egymást viselni. (nevet)

 

T. W.: Sokat oltogatjuk egymást. Nyilván tombol bennünk a tesztoszteron, amikor fáradtabbak vagyunk, durva szópárbajok szoktak kialakulni, de ebből sosincs harag, ez benne a jó. Kicsit olyan, mint a katonaság: össze vagyunk zárva, egyszerre eszünk, iszunk, alszunk, egyszerre megyünk wc-re. Többet vagyunk együtt, mint a családdal. Ebből nyilván van is sok konfliktus otthon.

 

 

T. W.: Ricky az énekesünk, és egyben nagyon tehetséges gitáros is. Még csak 21 éves, előadóként még ki kell forrnia, így a frontemberi pozíciót egyelőre inkább én töltöm be. Én az évek alatt már kialakítottam, milyen kérdésre mit kell válaszolni, mit kell mondani, ami nem túl sok, nem ciki.  Az előre megírt, betanult nyilatkozatokat ez a stílus nem bírja el. A sikerünk szerintem részben ebből ered: olyan spontán, vicces hangulatot teremtünk a koncerten, amit más zenekar talán nem. Mivel zenészek vagyunk, előfordul, hogy az esti koncertek után megiszunk egy sört, de semmivel sem iszunk többet, mint egy mai tinédzser, maximum annyi, hogy rendszeresebben. A „Drunken Sailors” másrészről az ’50-es évek rockabilly szubkultúrájából ered: az első rockabillys srácok egy tengerész tetoválóművésszel, Sailor Jerry Collinssal kezdték el magukat kivarratni. Rajtam is ilyen tengerészminták vannak, ez a szubkultúra egyik legfontosabb szimbóluma. A névvel a zenénk eredetét akarjuk sugallni.

 

 

Ricky: Én javasoltam, hogy jelentkezzünk, ez egy jó lehetőség, hogy megmutassuk magunkat. Új kihívás, teljesen más világ, mint amit eddig csináltunk, és idáig nagyon tetszik is nekünk.

 

T. W.: Valamilyen szinten terelgetve vagyunk zeneileg is. Kérték, hogy lépjünk ki egy kicsit a komfortzónánkból, a szerkesztőkkel együtt elkezdtünk ötletelni, mi tehetné a rockabillyt még populárisabbá, mi tudná kiszakítani az eredeti bölcsőjéből. Gondolkozunk például azon, hogy magyar nyelven zenéljünk, vagy átírjunk néhány magyar popdalt rockabillyre. Ez nagyon jó kis próbatétel, mert a megvalósítás már teljes egészében rajtunk áll.

 

 

T. W.: Megmondom őszintén, hogy nem. Attól függetlenül, hogy a rockabilly kortalan és populáris műfaj, és a kétévestől a hetvenévesig mindenki élvezi, ez mégis egy szubkultúra. Nem gondoltam, hogy látnak benne potenciált az eladhatóságra.

 

 

T. W.: Allison (a zenekar bőgőse – a szerk.), amikor már tudta, hogy Magyarországra fog költözni, Facebookon bejelentkezett az összes hasonló zenét játszó magyar zenekarnál – jelentkezett az én akkori zenekaromba, és Ricky zenekarába is. Ő ezt a rockabillys-countrys-bluesos vonalat vitte már otthon is, világéletében zenész volt, körbeturnézta Brazíliát, ami nem egy kis ország. Az én zenekaromban nem volt épp szabad bőgős pozíció, ezért azt kérte, legalább sofőrnek hadd jöjjön el. Nagyon jól tette! Egy évig a zenekarom sofőrje volt, később beugrós bőgőssé vált. Olyan ízzel és szenvedéllyel játszik, hogy amikor megüresedett a bőgős poszt, nem volt kérdés, hogy ő következik!

 

Ricky: Van egy családi zenekarunk, amiben szintén Allison bőgőzik, már két éve. Édesapám dobos, így én már két és fél éves koromban Hungária-számokat doboltam és énekeltem – nagy Fenyő Miklós- és Hungária-fan voltam, vagyok. Hat éve karácsonykor egy zártkörű bulit adtunk a családnak, ahol én gitároztam, édesapám dobolt, a nővérem férje pedig basszusgitározott – gyakorlatilag ekkor alakult meg a zenekar, amivel azóta koncertezünk.