Rituális kísérletezgetés a Dorotával

Rituális kísérletezgetés a Dorotával

Dorota interjú

A Dorota kétségkívül az egyik legkülönlegesebb zenekar, ami az elmúlt években a szemünk – vagyis egyelőre inkább csak a fülünk – elé került. Az audiovizuális élményre szerencsére nem kell sokat várnunk,
 
 
A srácokkal a koncert kapcsán, de nem csak a koncertről beszélgettünk. 
Seprényi Fanni
 
Meséljetek magatokról egy kicsit! Hogyan alakult a zenekar?
Áron: Danival kulturális antropológia szakról ismerjük egymást. Olyan 2006 körül kezdtünk el összejönni imprózni náluk mindenféle fellelhető hangszeren, és ezeket mindig fel is vettünk az édesapja házi stúdiójában. Legtöbbször ketten, néha vendégekkel; így került a képbe Dávid is, akit csak látásból ismertem, és akkor egy metálzenekarban gitározott. Elhívtuk egy ilyen sessionre, onnantól pedig gyakorlatilag elkezdtünk próbálni, mint egy zenekar. Hivatalosan az első koncertünk évét tartjuk a megalakulás évének is, ez pedig 2009. 
 
A legutóbbi albumotok, ahogyan a korábbiak, meglehetősen kísérletezgetős. Honnan ez a zenei sokféleség? Milyen stílusok/előadók inspirálnak titeket?
Áron: Talán pont a sokféle zene miatt, amiket akkoriban külön-külön is hallgattunk, nem volt rögtön könnyű ez a zenei találkozás. Mégis valahogy egyértelmű volt, hogy ezt mindhárman szeretnénk, és akkor most ebbe belekezdünk. Főleg Dávid és Dani gitártémáiból indultunk ki, én azt hiszem, mindig inkább a spontán energiámmal járultam hozzá és toltam alá a teljesen zabolátlan dobolásokat. Sok free-jazzt, különböző népzenéket, 60-70-es évekbeli jazzt, rockot, metált, hiphopot, sőt különféle experimentális elektronikus zenét, szóval gyakorlatilag mindent hallgattunk az első lemeznél, és ez a nyitottság jellemző most is. Nehéz behatárolni stílusilag. A  népzene, valamint a kemény, sallangmentes, intenzív zenék műfajtól függetlenül mindig hatnak ránk, de ugyanúgy a kísérletezőbb formák is. Mindhárman elég mélyen benne vagyunk a hazai és nemzetközi kortárs performatív műfajokban mint alkotó-előadók. Ez is sokat hozzátesz a zenénkhez.
 
 A zenétekben nagy hangsúlyt fektettek a rituális alkalmakhoz köthető formákra. Ez megvan a hétköznapi életetekben is? Hogyan készültök egy-egy bulira?
Dávid: Néha igen, néha nem. A rituálé szerintem azért érdekes, mert egy olyan komoly energia-összpontosítást és figyelmet tesz lehetővé emberek között, amit amúgy ritkán engednek meg maguknak. Ezért személy szerint az alkotó munkámban fontos, hogy ilyen jellegű tereket teremtsek. De a hétköznapi életben engem inkább az érdekel, hogy hogyan lehet ezt a figyelmet folyamatosan megélni, nem pedig a kiemelt és nem kiemelt pillanatok között osztódni. Ez egy életfogytig tartó meló. Zenekarilag nincs kialakult rituálénk, próbáljuk koncert előtt benntartani az energiát. Azért a lemezbemutató előtt elénekeltem egy-két szútrát a fiúknak. 
Áron: Engem valamiért többször lesámánoztak koncertjeim után, meg hogy olyan ritualisztikus vagyok... (nevet) Szerintem amire nagy hangsúlyt fektetünk, az inkább valami olyan közös jelenlét-gyakorlatnak a kialakítása, amelyet mindhárman egyformán és egyszerűen át tudunk élni. Ehhez nekem elsősorban valamiféle „nyitva levés” szükséges, illetve, a környezetünkben lévő emberek szeretése, valamint az adott tér és a hibalehetőségek minél jobb ismerete. Dávid buddhizmushoz fűződő viszonya nagyon megtermékenyítő volt a zenekaron belül, szerintem mindannyian újraértelmeztük az elhivatottság fogalmát. 
Dani: Az eddigi improvizatív zenei folyamatainkban sokszor érzékeltem, hogy a hármunk jelenléte, figyelme átterjed a közönségre is olyan értelemben, hogy velünk együtt zenélnek belül, próbálják kitalálni a következő lépéseinket. Nemcsak követik a történéseket, hanem maguk is létrehozzák saját folyamataikat, rezonálva egy közös érzelmi és mentális állapotra. Ezt többen megerősítették, és számomra ez jelenti a zenélésen túli rítusszerű együttlétet. A „Solar The Monk” lemez egyszerű formáival – például én két akkordnál nem gyakran játszom többet egy számon belül –, de annál inkább kitökölt hangzásvilágával ugyancsak ezt a közös állapotba kerülést keressük. Ennek eredménye, hogy most először énekelnek, tapsolnak, táncolnak, ugrálnak a koncertjeinken. Ez volt a cél. 
 
Hogyan foglalnátok össze a 2019-es éveteket? 
Áron: Elképzelhetetlen erőket mozgatunk meg, hogy az életünket össze tudjuk egyeztetni a Dorotával, úgyhogy nekem mindenképpen a lemezfelvétel volt az egyik csúcspont, amikor irtó meghitt 10 napot töltöttünk márciusban Hidegkúton egy eladás előtt álló nagy házban. Ez az egyik legjobb alkotói élményem volt valaha. Mindenképpen fontos, hogy megismerkedtünk Luspyval (Luspay Tamás), aki beállt a lemez mögé és a „Solar the Monk”-kal debütáltatta új kiadóját, a blindblindblind-ot. Ő amúgy valódi zen buddhista szerzetes, gyakorlatilag keresve sem találhattunk volna jobb nyughelyet az új lemeznek, mint az ő kezeit. Azt már nem tudom, hogy mikor volt rá időnk, de három klipet is felvettünk időközben. Ezen kívül két nagyon energikus koncertet tudhatunk magunk mögött, rengeteg új ismeretséget kötöttünk.