„Semmi sem tölt fel úgy engem, mint a Helmet zenéje”

 

 

Fantasztikus intenzitásának, feszességének, erejének és az elképesztően összeszokott négyesnek köszönhetően egy Helmet-koncert mindig katartikus élmény. Nyers eufória és megtisztulás.

 

A zenekar alapítójával, Page Hamiltonnal a Helmet szeptember 24-i budapesti koncertje kapcsán beszélgettünk. Hamilton, akit malibui otthonában értünk utol, barátságos volt, közvetlen és közlékeny. Olyannyira, hogy negyedórát csak Budapestről és Bartók Béláról beszélt, így az eredetileg félórás interjú közel egyórás lett. Íme, a beszélgetés esszenciája. 

 

Nagyon szeretem Budapestet. A napokban felhívott egy barátnőm Hollandiából, és megkérdezte, hogy mit ajánlok neki, melyik európai városban nézze meg a Helmetet a turnén. Egyből Budapestet ajánlottam, mert még nem járt ott, és mert elképesztően jó hely, elképesztően. Ezúttal céljaim is vannak, mert szerencsére most lesz ott egy szabadnapunk, így végre megnézhetem a Bartók Emlékházat, mert legutóbb nyáron léptünk fel nálatok, és akkor zárva volt. A temetőben viszont jártam, és megnéztem a sírját, ahogy Kodály Zoltánét és Solti Györgyét is. Tavaly a Hősök terén csináltam egy panorámafotót, és majdnem térdre borultam a látványtól. Utána el is tévedtem a Városligetben, rossz irányba indultam el, és majdnem lekéstem a soundchecket. Nagyon rosszul tájékozódom. Szóval, tényleg alig várom, hogy újra ott lehessek.  

 

Bartók Béla olyan hatást gyakorolt a világra, hogy a 30-as, 40-es évek után készült filmzenék között szinte nem találunk olyat, amelyiken ez ne lenne érezhető. Hollywood és az egyetemes popkultúra teljesen magába szívta Bartók munkásságát, és persze rengeteg zeneszerzőt is inspirált.

 

Kiváló zenetanárom, vagyis inkább mentorom volt a University of Oregonon Garry Hagberg személyében (aki egyébként nem mellesleg egy zseni filozófus is), és ő mondta, hogy menjek el, és vegyem meg a Julliard String Quartet előadásában a IV. Vonósnégyest. 18-19 éves voltam ekkor, és mivel nem volt könnyű darab, hiszen Bartók művei nagyon összetettek, évekig hallgattam, és ugyan valamennyire élveztem, leginkább házi feladatnak tűnt a dolog. 1992-ben aztán az In the Meantime megjelenése előtt Spanyolországban játszottam a Világkiállításon, majd az albumot népszerűsítendő egy sajtóturnéra mentem, és interjúkat adtam Amszterdamban, Berlinben, Párizsban. Arra az útra csak Bartókot vittem magammal, és kazettás walkmannel hallgattam. Emlékszem, Madridban feküdtem az ágyamban, és hirtelen megnyílt előttem Bartók világa, és megértettem az egészet. Rádöbbentem, hogy: „Úristen, ez milyen gyönyörű és bámulatos zene!” És azóta kiemelkedő helyet foglal el az életemben Bartók Béla. Olyannyira, hogy egyszer egy budapesti jazzdobos barátomtól kaptam egy ezerforintos bankjegyet, amin ugye az ő képmása van, és azt bekeretezve tartom a falamon. 

 

Igen. Hiába vagyok hard rock/heavy metal gitáros, mindenféle zenét szeretek. Még az is meglehet, hogy Bartók géniusza valahogy az én véráramomba is beszivárgott. Egyébként amikor először léptünk fel Budapesten, az A38 hajón, ott játszottam is egy rövid részletet Bartóktól, az emberek felismerték, és hangos ováció fogadta a dolgot. Gondolom, Magyarországon a legtöbb ember ismeri a munkásságát. 

 

Szerintem a Concerto zenekarra című művével például el lehet kezdeni a Bartókkal való ismerkedést, de ajánlom a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művet is. Arra a kettőre rá lehet kattanni. Bartóknak rengeteg humor és vidámság volt a zenéjében. És egyébként már önmagában az óriási teljesítmény lett volna, ha csak a népdalokat gyűjti össze. Imádom őt. Amikor New Yorkban laktam, többször jártam az emlékművénél, a mellszobornál, ami a Nyolcadik sugárút és az 57-ik utca környékén látható egy épületen, ahol utolsó éveit töltötte. 

 

Egy olyan zenekar, mint a miénk, amelyiknek nem túl nagy a turnébüdzséje – hisz játszunk olyan kisebb helyeken is, mint például a Dürer Kert –, nem engedheti meg magának, hogy napokig egy helyben üldögéljen és hetente csak két koncertet adjon. Nem keresünk dollárszázezreket, úgyhogy muszáj sűrűn játszanunk. A jó hír az, hogy a zenésztársaim mind 15-16 évvel fiatalabbak, így, ha én végig bírom csinálni, akkor ők is. 

 

Ha a koncert előtt nem is mindig tudok teljesen arra odafigyelni, hogy épp hol is vagyunk, a koncert után mindig tudatosítom magamban, hogy „oké, akkor most éppen Oslo felé tartunk.” Egyébként, amikor a menedzserem előállt azzal az ötlettel, hogy csináljunk egy olyan turnét, hogy 30 városban 30 dalt adunk elő minden este, akkor épp otthon üldögéltem és söröztem, úgyhogy nem gondoltam bele, hogy mennyire melós és bonyolult lesz végigcsinálni, csak rávágtam, hogy: „Ja, igen, ez kurva jó ötlet!”

 

Amúgy 2014-ben, amikor a Betty albummal turnéztunk, volt ugye a lemezről eleve 14 dal, amihez hozzátettünk még 10-et, és tudjátok, ha belelendülök, nem akarom abbahagyni a zenélést, úgyhogy a ráadásokkal együtt az is volt már vagy 28-30 szám. Gondoltam, persze, csináljuk. Úgyhogy nemrég adtam a srácoknak még tízet, amit meg kell tanulniuk előadni. Mostanra tudnak kábé 80-85-öt, és most ehhez jönnek még olyan dalok, amiket soha nem játszottunk még élőben, köztük feldolgozások is.

 

Na jó. A többiek mindig nyaggatnak azzal, hogy játsszuk Björk Army of Me című számát; én magam régóta szerettem volna előadni a Symptom of the Universe-t, azt a Black Sabbath-feldolgozást, amit a The Jerky Boys című film soundtrackjéhez csináltunk; aztán van egy Taken című punk rock szerzemény, amit nagyon bírok, és előkerül az Unsung B-oldaláról a Your Head is, amit mindig is nagyon szerettem. Vannak olyan dalok, amiket megírtunk, felvettünk, aztán soha nem játszottuk el élőben. 

 

 

Hetekkel ezelőtt kezdtem újra megtanulni a számokat, és kábé még hat hétnyi munka van hátra, a szeptember elejei prágai próbákat is beleértve. [Az interjú július végén készült – PP.] De várom már nagyon a turnét, igaz, hallom, hogy Európában is nagyon meleg van most. 

 

Na ja. Trump, aki nagyon jártas a tudományokban, nyilvánvalóan tudja, hogy miről beszél. Szerinte fake news az egész. 

 

Igen. Vicces, az Aftertaste című (1997-es) lemezen szerepel a Driving Nowhere, amiben arról beszélek, hogy az Egyesült Államokban élő emberek mennyire elszigetelten élnek a világ többi részétől, és fogalmuk sincs, hogy mi zajlik az ő kis saját világukon kívül. És ezt ma tízszeresen intenzíven tapasztalhatjuk. Látjuk a rasszizmust, a szűklátókörűséget, az önzőséget, az együttérzés totális hiányát – és mindennek van egy szócsöve, az USA elnöke. De ez mindig is így volt, és jómagam a kezdetek óta erről énekelek.

 

Életem egyik legjobb része az, hogy zenészként turnézhatok a világban, emberekkel találkozhatok a föld legkülönbözőbb pontjain, és saját szememmel láthatom, hogy az USA nem a legnagyszerűbb ország a világon, ahogyan azt itt gondolják. Nem, nem mi vagyunk az univerzum középpontja, ez a világ az emberiségé – mindenkié. És ezt én már gyerekkorom óta tudom. Ezért is olyan félelmetes és frusztráló számomra, hogy ott tartunk, ahol. De amúgy nem lep meg a dolog. Mindez a tudatlanságból fakad, aminek a saját szülővárosomban is tanúja vagyok. 

 

Igen, én is ilyen vagyok.

 

Van egy unokatestvérem San Diegóban, aki egyszer megkérdezte, hogy: „Nem unod még az In the Meantime-ot játszani?” Azt válaszoltam neki: „Te nem unod azt, hogy felveszed az öltönyödet és elmész dolgozni hétfőtől péntekig?”

 

Az In the Meantime egy dal, amit 1991-ben írtam, és amit az emberek még ennyi év után is szeretnek. Nem játszom el évente 365-ször, vagy heti ötször 9-től 5-ig, hanem mondjuk az idén előadom 30-szor az európai turnén, 30-szor az amerikain, és ki tudja, hogy legközelebb utána mikor. Szóval, nem, nem unom meg, holott valószínűleg az a legtöbbször előadott dalunk. Imádom játszani. Van valami abban a hipnotikus groove-ban, ami abban a számban munkálkodik, amitől nagyon jó érzés újra és újra eljátszani.

 

1999-ben volt szerencsém David Bowie turnézenekarában játszani, ami óriási megtiszteltetés volt, és imádtam, de amikor az Interscope-tól felhívtak, hogy csináljunk egy következő albumot, és két év után újra elkezdtem a saját számainkat játszani, azt éreztem, hogy „Úristen, mennyire hiányzott ez!” Van a Helmetben valami… nem tudom… semmi sem tölt fel úgy engem, mint a Helmet zenéje. És imádok élőben játszani. Nehéz megmagyarázni, de olyan, mintha testen kívüli élmény lenne. Ráadásul ez a mostani zenekar jobb, mint valaha. Addig fogom ezt folytatni, ameddig úgy érzem, hogy jók a koncertek, és ameddig magas szinten tudom ezt csinálni.