Skunk Anansie 25 - „Tudjuk, hogy kik vagyunk”

Skunk Anansie 25 - „Tudjuk, hogy kik vagyunk”

Interjú a dobos Mark Richardsonnal

„Ki rajzolta a kicsi néger fejet a falra?” – üvölti 1995-ben a Paranoid & Sunburnt című első Skunk Anansie-lemezen a kopaszra nyírt fekete énekesnő, Skin.
 
Bár a keményebb stílus kedvelői bizonyára a nyersebb kezdetekre szavaznak, ha a Skunk Anansie-ről van szó, a négytagú zenekar nem elégedett meg azzal, hogy ennyivel skatulyázzák be őket. A kísérletezőbb, és helyenként már-már egészen nőcis érzelmekkel átitatott Stoosh és Post Orgasmic Chill lemezek után egy nagyobb pihenő után tért vissza a kvartett, hogy szárnyaikat a ma zenéjének hangzásában tárják még szélesebbre újabb három albumon keresztül.
 
Július 31-én pedig végre önálló egész estés show-val érkeznek a Barba Negra Trackbe, Budapestre. A dobossal, Mark Richardsonnal beszélgettünk, de nem csak a zenéről, hiszen ahogy a zenekar többi tagja, ő maga is elég színes egyéniség. Büszke arra, hogy 15 éve tiszta mindenféle ajzószertől, és energiáit inkább motorversenyeken vezeti le, mondjuk Afrikában vagy Indiában.
 
MaryMoss
 
25 éves a banda. Anno el tudtad volna képzelni, hogy ilyen kerek születésnapot ünnepelhettek együtt? Főként, mikor az első három zseniális albumotok után úgy döntöttetek, hogy szünetre mentek?
Az valóban egy elég hosszú szünet volt, azt hiszem, 7 évig tartott. Az idő alatt valóban nem sejtettem, hogy valamikor még együtt leszünk. Másik zenekarban is játszottam, úgyhogy egyáltalán nem a Skunk Anansie volt fókuszban hosszú évekig. Titkon persze mindig reménykedtem a folytatásban, úgyhogy amikor meg is valósult, az fantasztikus érzés volt. Megszületett a Because of You, és onnantól csak úgy áradt belőlünk a zene. Újra éreztük, hogy mi négyen egy zenekar vagyunk.
 
De egyáltalán miért hagytátok abba?
Alapvetően semmi mást nem csináltunk akkoriban, mint lemezt írtunk, turnéztunk és promóztuk a dolgainkat. Megengedhettük volna magunknak, hogy több időt szánunk mindenre, de mégis valahogy a zenekarra mint egy jövedelmező vállalkozásra tekintettünk, és kiégtünk közben. Első körben csak egy rövidke szünetet terveztünk, hogy kipihenjük magunkat, de valahogy 7 év lett belőle.
 
Egymásból is elegetek lett?
Az is benne volt a dologban, folyton úton voltunk, gyakorlatilag a bőröndjeinkből éltünk. A visszatérés óta ez megváltozott. Most már fenntartható ütemben szervezzük a zenekar ügyeit. Ha készül is egy új lemez, akkor is csak 2-3 évente indulunk turnéra. Teljesen máshogy gondolunk arra, mit jelent előadóművésznek lenni.
 
Akkor több szabadságotok is van a zenekar mellett, gondolom.
Természetesen mindannyian foglalkozunk más dolgokkal a zenekaron túl is. Én például a szenvedélybetegeknek segítek a gyógyulásban.
 
Igen, erről olvastam, Music Support néven fut a dolog, és a zeneipar szereplőinek segítesz. Na, de honnan jött ez az egész? Nagy junkie voltál régen?
Igen, volt egy elég sötét korszakom, amikor ahelyett, hogy a problémát igyekeztem volna megoldani, inkább elvesztem a drogok és az alkohol lazának tűnő világában. Amikor végre megértettem, hogy függök ezektől a szerektől, nem nagyon tudtam hova fordulni segítségért. Végül is nagy nehezen találtam valakit, akivel érdemben tudtam beszélgetni, az volt a kezdete a gyógyulásomnak. Akkor megígértem magamnak, hogy könnyebbé teszem mások dolgát, akik hasonló cipőben járnak, mint akkor én. Elhatároztam, hogy nemcsak zenészeknek, hanem a mögöttük dolgozó csapatnak is segíteni fogok abban, hogy józanok tudjanak maradni akkor is, ha a zeneiparban dolgoznak. És hát valahol ez önzőség részemről, mert így én is tiszta maradok, és nem felejtem el a múltam.
 
Valahogy ez teljesen megszokott felfogás, hogy a zeneiparban mindenki drogozik. A zeneipar teszi ezt az emberekkel? 
Nem hiszem, hogy lehet így általánosítani. Bármivel is foglalkozol, rendelkezésre állnak számodra a drogok vagy az alkohol. Ha zenész vagy, akkor persze szinte elvárják tőled, hogy őrült rock'n'roll sztárként viselkedj. De ez egy baromság. Szerencsére ott volt mellettem valaki, aki szólt, hogy valami nem oké, és akár mindenemet elveszthetem, ha így folytatom tovább. A Music Support amolyan világítótorony, pont az a lényege, hogy ne érezzék magukat azok megbélyegezve, akik segítségért fordulnak. Teljesen rendben van, ha vállalod, hogy nem vagy rendben. Sokkal rosszabb, ha nem mered ezt kimondani. Keith Flint (The Prodigy) esete tökéletesen illusztrálja azt, amiről beszélek. Ő tudta, mi az a Music Support, beszéltünk is róla, ő mégsem kért a segítségből, aztán öngyilkosságba hajszolta magát.
 
Hogyan tudtál volna rajta segíteni? Hogy működik a Music Support a gyakorlatban?
Az első lépés, hogy az illető önszántából keressen meg minket, és beismerje, hogy problémája van. Aztán mi ajánlunk A, B, C, D, E megoldási lehetőséget. Terapeutákkal, rehabokkal, szervezetekkel vagyunk folyamatos kapcsolatban, hogy a lehető legjobb, de mégis személyre szabott utat ajánlhassuk. Ez egy help center, ahol a kérdésekre adunk választ, de a többi már nem rajtunk múlik.
 
Skin szerint nem az a zenekar vagytok, ahol elsősorban a boldog bulizós szövegek érvényesülnek, ti a politikai és társadalmi témákat is bevállaljátok. Egy zenekarnak ez kötelessége?
Nálunk nem furcsa nyíltan politizálni. Nyilván nem vagyunk politikusok, inkább csak beszélgetünk a történésekről. Skin szövegei egyrészt személyes élményekre épülnek, másrészt társadalmi kérdésekre reagálnak. Van elég ember, aki szerelmes dalokat ír popzenére táncikálva. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Vannak nyíltabb és kevésbé nyíltabb emberek. Mi tudjuk, hogy kik vagyunk, épp ezért nem nézhetünk tétlenül végig dolgokat, amik zavarnak minket.
 
 

Jegyvásárlás