„Szemérmetlen bátorság és kíváncsiság”

„Szemérmetlen bátorság és kíváncsiság”

Interjú a Bélaműhely arcaival

Idén ünnepli 10. születésnapját a saját készítésű, különleges hangszereiről és hangjátékairól ismert zenekar, a Bélaműhely Sound Art. Az évforduló alkalmából november 21-én az együttes 10 éves jubileumi koncertet ad a Trafóban, ahol a vendég a Soharóza kórus lesz. A koncerthez kapcsolódóan egy interaktív fotókiállítás is nyílt a Jurányi Ház kávézójában, a fotók a zenekar elmúlt 10 évének meghatározó eseményeiről készültek.
 
 
Nem mindennapi dolog eljutni szellemileg a zenében oda, amerre ti jártok: mellőzni a jól bevált dalszerkezeteket, hangszereket, stílusokat és átadni magatokat az öntudatlannak, a pillanatnak. Minek kellett ahhoz történnie az életetekben, hogy merjetek ezen az úton elindulni 2007-ben?
 
ISTU: Egyrészt a jól beváltságot kipróbálni, művelni és aztán felismerni korlátait és hiábavalóságát. Azért ideáig sokan eljutnak, aztán az innen tovább már nehezebb. Pontosítanám annyival, hogy párszor éppen, hogy használjuk a jólbeváltságot éppen azért, hogy egyszerre mutassuk fel a kísérletivel, a véletlenszerűvel. Nem létezhetnek ugyanis egymás nélkül.
 
MERSE: Én azt mondanám, hogy az esetek legnagyobb részében mi is „a jól bevált dalszerkezeteket” használjuk, csak közben hagyjuk magunkat befolyásolni a hangszerek által, nem akarjuk az eszközt mindenáron irányítani, és emiatt gyakran a dalszerkezet is idomul az akusztikai képhez. Az induláshoz szemérmetlen bátorság és kíváncsiság kellett. De természetesen az elég meghatározó, hogy három ütős alapította a Bélaműhelyt. Aki játszik ütőkön, az általában mindent megütöget és kipróbál. Ki-ki egyénileg már 2007 előtt is kísérletezett önállóan szemétből készült hangszerekkel és úgy látszik, nekünk csak találkoznunk kellett ahhoz, hogy ebből valami komolyabb legyen. Ez pusztán szerencse. De a legnagyobb szerencse, hogy fantasztikusan izgalmas zenészek csatlakoztak hozzánk, és az egyedi hangszerek mellett, azt hiszem, ez a másik legmeghatározóbb tényező. Nagyon sokfelől jövünk és nagyon különböző zenei hatások értek minket. Most a szülinapi koncertünkre például 10 fős csapattal próbálunk. Néhányan a jazzből és komolyzenéből érkeztek, van aki kis-ázsiai zenét is játszik, sőt az egyik fúvósunk főállásban kortárs táncos. Szóval azt hiszem, ezeknek a találkozásoknak kellett megtörténnie ahhoz, hogy kialakuljon egyfajta bélaműhelyes hangzás.
 
Talán a zenetörténelem összes új stílusa és zenei irányzata olyan módon alakulhatott ki, amire a ti zenétek is épül. Elcsendesedés, elmélyülés, majd valamiféle kapcsolat az igazi énnel, amely különös dallamokra sarkall. Ennek tükrében mi a véleményetek a mai popzenei kultúráról? Egyszerűbb másolatokat készíteni, mint önmagunkban elmerülni? Vagy már annyira belénk ivódott, amit folyamatosan hallunk minden fórumon, hogy már legbelül is csak a jól bevált minták szólnak?
 
ISTU: A másolatkészítés is sok mindenre jó. Lehet vele pénzt gyűjteni, de tapasztalatszerzésre, fejlődésre is kiváló. Mikor például a Knight Rider főcímdalát másoltuk, sírtunk a másolatkészítéstől. Ha már legbelül is csak a jól bevált minták szólnak, az a szokás hatalma. Ha a szokások elhatalmasodnak, elkezdtél meghalni, pedig lehet, hogy van még 50-60 éved. Ha nincs magunkba merülés és törekvés a megismerésre, akkor könnyen elveszíthetjük a folyamatot. A zene is sok mindenre jó. Frissítésre is. 33 voltam, amikor elkezdtem indiai zenét hallgatni, aztán 40 után Bartók zenéje nyitott ki nagyon.
 
MERSE: Én alapvetően a zenére empirikus dologként tekintek. Ami nem működik a természetben, az nem működik a zenében sem. Példának okáért nézzünk meg egy ölebet: tenyésztés és génkutatás eredménye, de ugyanúgy működik a szervezete, mint más nem tenyésztett élőlényeké. Ugyanilyen a popzene is. Lehet, hogy elektronikus eszközökkel hozták létre és manipulatív, de a szerkezet a régi recepteket követi, amit természetfigyelő kultúrák, görögök, afrikaiak, indiaik évezredekkel ezelőtt létrehoztak. Hasonló ez sok más műfajnál is. Azt hiszem, jó popzenét játszani és slágert írni pont olyan magas zenei kvalitásokat kíván, mint mondjuk jazzt játszani. Jó alatt azt értem, hogy időtlen és a természetes szelekció megtartja, tehát a csoda nem 3 napig tart. Az pedig, hogy mit nevezünk popnak, az évszázadonként változik, a klasszikus zenétől a Beatlesen át az LP - Lost on you-ig. Ami valós probléma és hatással van a zenére mint mindenre, hogy feldolgozhatatlan az információsebesség és -mennyiség. Emiatt nehezebb koncentrálni, elmélyülni a zenésznek és hallgatónak is. Hogyan lehet úgy zenét hallgatni, hogy közben chatelek és párhuzamosan live streamelem a koncertet? Ez egy oda-vissza ható rossz energia, a közönség okostelefonozik, tehát nem hallgat, ez a zenészt zavarja, ezért nehezebben koncentrál, következésképp elvész az az élmény, amiért mindketten ott vannak.
 
 
A 10 év alatt számos általatok szervezett workshopra is sor került. Hogy látjátok, mennyire nyitottak a „véletlenre” a felnőttek és a gyerekek?
 
ISTU: A véletlen valódi dolog. Nem véletlen (mosoly). Az intézményesült dolgok nagy hátránya, hogy olykor épp a lényeg vész el belőlük, ilyen a zeneoktatás intézménye is. Ha nincs alternatívája a hangokhoz való hozzáférésnek, akkor jönnek a workshopokon a népek és mindenki el akarja játszani a boci-bocit a bájkofonon, mert ez a valami képes lekorlátozni a többi végtelen számú hangot. A véletlenre való nyitottság eleve adott. A család, az iskola, a társadalom felelőssége, hogy ezt ne szorítsa öt vonal közé.
 
MERSE: Csodálatos érzés látni, amikor kipakoljuk a hangszereinket, és akár a 70 év körüli korosztály is pont olyan izgatottan jön oda, mint a gyerekek. Persze nagyon ritkán előfordul, hogy zárkózottságot vagy szkepszist érzünk, de az sem tart sokáig, mert aztán az a bizonyos „véletlen” kinyitja a közönséget. A hangszercsépelő programunkon szoktuk azt megfigyelni, hogy a gyerekek rögtön elmerülnek, játszanak, minden működik magától. A gyerekprogramokon inkább a felnőttekre kell figyelni, mert gyakori, hogy egyszerűen nem hagyják a gyereket játszani. 1 perc után rögtön felhorkan anyuka „gyere Jenőke, induljunk már el, nagyi vár az ebéddel”. Vagy a másik, amikor a gyerek leül a hangszerhez, láthatóan instant extázisban van, erre anyu, apu azonnal előkapja az okostelefont és nekiáll kamerázni ahelyett, hogy leülne zenélni, játszani, ezáltal is erősítve a lelki kapcsolatot szülő és gyermek között. Ott az az áldásos szituáció, hogy olyan állapotban figyelheti meg a gyermekét, ahogy nagyon ritkán. A zenélés nagyon sokat mond a gyerek lelki és fizikai állapotáról, szunnyadó (nemcsak zenei) képességeiről. Tehát ezúton is buzdítom a programjainkra látogató szülőket, hogy bátran zenéljenek együtt a gyermekekkel.
 
Hangszereiteket a legelképesztőbb darabokból készítitek, a jubileumi koncerten pedig a két legújabb alkotás, a hordonka és a rugóláb is megszólal majd. Hogyan kell elképzelni ezeknek a különleges hangszerkölteményeknek a születését? Csak ránéztek egy tárgyra és rögtön beugrik róluk, hogy mire lehetne őket a zenében használni?
 
ISTU: Volt pár eset, hogy egy tárgyról üvöltött, hogy jó hangja lesz, aztán mégse és ennek az ellenkezője is igaz. Vagy elindul egy építés és valami teljesen mást ad, mint amire számítanék. Hangszerkészítői és hangszerakusztikai tudásom nincs. Zenei is alig. Óvom őket. Próbálok úgy tudást szerezni, hogy ne határozzon meg, ez nagyjából lehetetlen, de legalább éberen tart. Fontos kiemelni, hogy semmi újat nem fedeztünk föl, csupán az alap hangkeltő mechanizmusokat alkalmazzuk a körülöttünk lévő tárgyakra.