Atomic: Here Comes Everybody

Atomic: Here Comes Everybody

Gyönyörű kakofónia.

„A zene gyógyít”- szokták mondani, ilyenkor persze senki sem a free jazz-re gondol. A vízmolekulák nem rendeződnek önkéntelenül harmonikus alakzatokba, inkább szomjúhozni kezdenek a képességre, amivel rituális öngyilkosságot hajthatnának végre, ha felcsendül például e lemezajánló tárgya. A Mika Tivadar Mulatóban lezajlott Jazzaj fesztivál adta az apropót, hogy ezúttal ennek a hatványozottan réteg műfajnak adózzunk egy recenzióval. A svéd-norvég összetételű Atomic ’99 óta tevékenykedik, ez a kilencedik lemezük. (Öreg rockereknek ismerősen csenghet a név, a 90-es években működött egy ilyen néven futó, tán miskolci thrash banda.) A trombita-szaxofon-zongora-bőgő-dob felállású kvintett továbbra is az Ornette Coleman féle free jazz örökségét ápolja, igaz annál jóval extrémebb formában, de felbukkannak egy-egy taktus erejéig postbop és latin elemek is. A nyitó Here Comes Everybody-ban még néhol felsejlik a gyanú, hogy mégsem klinikai esetekkel van dolgunk, tudnak ezek szépen, nyugodtan is játszani, de aztán gyorsan eloszlatják kételyeinket. A Milano is egy viszonylag gyorsan emészthető tétel (mondjuk egy Modern Talking fanatikusnak nem biztos) elsősorban a lehengerlő virtuozitás miatt, a Kreuzberg Variations-ben pedig a korai King Crimson pszichedelikus elborulásai köszönnek vissza. Még a Panama c. track a legkézzelfoghatóbb, és az Upflog is egy kellemes Bud Powell-es témával indít, de aztán ismét a kötetlenségé a főszerep. Ez a muzsika nem a hagyományos értelemben vett zeneiség miatt szerethető, itt a szabadság, a kreativitás, a határtalanság érzése ünnepel.

Vígváry Gábor