Incognito: Surreal

Incognito: Surreal

Az acid jazz úttöröi 2012-ben sem hibáznak

Egy zenekar skatulyába tuszkolásakor könnyen el lehet eltévedni a szubkulturális útvesztőben, pláne ha maga a formáció nagyobb múltra tekint vissza, mint a ráaggatott műfaji besorolás. Acid jazz, nu jazz, mindenki sejti miről van szó: a ritmusszekció ellenállhatatlanul mozgásba hozza a lábakat, a vokálok és a többi hangszer pedig űrbe lövi a szellemet. Pazar elegy. Ez az a zene, ami ruganyossá teszi a lépteket, otthonná varázsolja helységet, ahol megszólal. A brit Incognito már több mint 30 éve tolja ezt a fajta muzsikát a gitáros Jean-Paul Maunick a.k.a. Bluey irányítása alatt (ő az egyetlen eredeti tag), bár akkoriban ezt még jazz funk-nak illett titulálni. (Hogy, hogy nem, a ’81-es debüt lemeznek is ez a címe: Jazz Funk. Erről a stílusteremtő mérföldkőről a Colibri-t biztosan mindenki ismeri.) A 2012-es Surreal tanúsága szerint Bluey mérsékelten híve a változásoknak, mert bár ósdinak ugyan nem nevezhető az anyag, de pl. a sound-ok tekintetében messze nem olyan merész, mint mondjuk a műfaj éllovasa, a Jamiroquai. Ha szabad egy markáns képzavarral élnem: ez amolyan régisulis nu jazz. A 65 perces műsoridőbe sokféle hangulat belefért, húzós groove-októl (mint pl. a nyitó The Less You Know, vagy az Ain't It Time Vanessa Haynes-sel), a Sade-t idéző érzelemgazdag tételekig (Restless As We Are, The Stars From Here). Hagyományos hangzásvilág ide vagy oda, a lemez gyönyörűen ellátja funkcióját: kikalapálja a hangulati hepehupákat, elsimítja az agyhullámokat, akár táncikál rá az ember, akár elmélyül a finom zenei megoldásokban, de kiválóan működik háttérzeneként is.

Vígváry Gábor