Popzenei klímaváltozás – Átalakuló popfront

 

 

 

Persze, az internet és a digitális világ mindent átformált, de ez már régi mese. Jött az mp3, aztán az mp3-lejátszó, a Napster és az egyéb fájlcserélők, az emberek meg rájöttek, hogy a lemezcégek átverték őket, egy cd előállítási költsége 50 forint, mi kerül a végtermékben 5000-be? A lemezipar bedőlt, a digitális letöltések rövid korszaka után pedig a streamingszolgáltatások térnyerésével beállt a piac, mi több, az utóbbi években a hosszú hanyatlás után ismét felszálló ágban a zeneipar. Igen ám, de a Spotify és társai arra is hatnak, hogy milyen a zene, amit hallgatunk, szintén több éves megfigyelés már, hogy lerövidültek a slágerek bevezető részei, a hosszú intróknak oda, néhány másodperc után már a rém egyszerű, de rém fülbemászó refrént huhogják az arcunkba. Mert különben léptetnénk. Hogy mennyire homogenizálják a streamingoldalak a popzenét – legalábbis azt a szeletét, amit a nagy többség hallgat. Azonban ezen túl is rengeteg az apró, ám egyre látványosabb változás a globális zenetérképen. Úgy csúsznak el a határok, hogy követni is elég. 

 

Először is, ma már alapeszmény, hogy a popzenében mindent megcsináltak, megtörtént, múlt. A 2000-es évtized arról szólt, hogy felismertük, a retrómánia korszakában élünk, minden korábbi zenei stílust újrahasznosítunk, ápdételünk, keverünk mással. És új hangzások, pláne új stílusok már nem nagyon tudnak születni, mert a technikai fejlődés is lelassult, már nem születnek új elektronikus hangszerek, a szoftverek pedig mindent tökéletesen, de lélektelenül leutánoznak. Nos, tény, a mindig a legfrissebbről szóló tánczenében is alig történt forradalmi változás az elmúlt évtizedben, még leginkább a hiphop – ami ugye trap lett – és a soul – ami most éppen alternatív r&b – a két legaktuálisabb és új megszólalásokat bemutató zsáner. A további útkeresés – mert abban azért ne kételkedjünk, hogy a popzene leglényege, az, hogy mindig valami újat mutasson, nem fog változni – most itt várható: mit lehet még keresztezni a trappel és a kifacsart elektronikus r&b-vel? Mit lehetne? Hát például a countryt! Ahogyan azt 2019 legnagyobb, de mindenképpen legfontosabb (és semmiképp nem a legjobb) slágere, Lil Nas X Old Town Road című trap-countryja kristálytisztán megmutatta. A messze világrekorderré lett legnagyobb listasiker (19 hétig volt első az amerikai kislemezlistán), két látszólag nagyon össze nem illő elemet hegesztett össze, ebben az új szubzsánerben várható további mozgolódás. De számíthatunk ehhez hasonlóan meghökkentő mixelésekre, például trapbe oltott bigbeatre, vagy mondjuk az elektronikus r&b és a new jack swing nászára.

 

 

Az új trendeket és úgy általában a cikk további megfigyeléseit is mind a streamingszolgáltatások robbantották be és alakítják, élükön a YouTube-bal, és a többi közösségi médiával és zenei platformmal (Soundcloud, Bandcamp), de az egészet a fiatalok irányítják és ez is nagy újdonság az iparág történetében. Persze, hogy eddig is a fiatalok vitték előre a popzenét, ám egyben ők azok is, akik a közösségi médiát már veleszületett képességként használják, de úgy, hogy mire eljutnak oda, hogy szóba jöhetne egy lemezszerződés, arra már szinte csak formaságként van szükségük. Sok esetben sokkal több rajongót elérnek, mint amennyit egy lemezcég el tud. Még úgy is, hogy a lemezcégek, promóterek, zenei publisherek még mindig élnek azzal a módszerrel, hogy lefizetik a rádiókat azért, hogy játsszák a kiválasztott dalt. A payolaként (esetleg pay for play-ként) elhíresült módszer a zeneipar bevett gyakorlata, lévén a rádiók még a digitális zenehallgatás korában is tényezők (sokkal inkább, mint a csak fizikai kiadványok eladásokra figyelő listák, amiket persze már döntően felváltottak a kevert listák, azaz az olyan rangsorok, amelyek már beszámítják a streamingelés eredményeit is). Azonban akárhogyan is ügyeskedik a zeneipar, már valóban nem a mogulok irányítanak, ők is kénytelenek követni a fiatalokat. Charli XCX már 2013-ban azt nyilatkozta magyarországi koncertjekor, hogy aki okos, az manapság már kontrollálni tudja a dolgokat: „Nekünk, fiatal előadóknak rengeteg hatalmunk van. A mi oldalunkon áll az internet, sokkal-sokkal több dolgot tudunk megvalósítani, mint bárki öt vagy tíz évvel ezelőtt. Akkor minden csak a lemezcégről szólt, most minden rólunk, művészekről szól. A fiatal előadók kezében a hatalom.” És 2013 óta ezen a területen még nagyobb változások történtek. Lorde, Grimes vagy Billie Eilish kaliberű előadók ma már készen kerülnek a lemezcégekhez, nemhogy alakítani nem kell rajtuk, de nem is hagynák, hogy bármi lényegesbe bárki beleszóljon.

 

A hozzáférhetőség, az elérhetőség, a streamingszolgáltatások – ebből a szempontból – együtt demokratizálták a popzenét, sőt folyamatosan és egyre jobb eredménnyel globalizálják is. A nyolcvanas években, amikor mondjuk Michael Jackson eladott soktízmillió lemezt a Thrillerből, akkor a két fő piac, az USA és Nagy-Britannia eredményei vitték a számokat, és jó, oké, számított még az európai piac, Kanada, Japán, Ausztrália, esetleg feljegyezték, hogy mennyit tett még a végeredményhez Brazília, de ennyi volt. Ázsia vagy Afrika évtizedekig mintha nem is létezett volna. Nyilván nem volt annyira számottevő az ottani kereskedelem, de azért álljon meg a menet! Két kontinenst figyelembe se vett a nagy fehér ember? Ma, amikor a világ tényleg bármely pontján egyre elterjedtebb az internet, egy YouTube-lista tisztán megmutatja, hogy azt hol használják az igazi tömegek. Psy Gangnam Style-ja eleve azért lett milliárdos nézettségű fenomenon, mert Koreában és Délkelet-Ázsiában megalapoztak neki. Despacito? Minden idők legnézettebb YouTube-videóját a latin világ netezői nézték milliárdszámra, mire a nyugat is benyújtózkodott, hogy mi is ez. Jellemző, hogy az amerikai Lil Nas X a YouTube-on közel sem ment akkorát, mint azt billboardos listasikere indokolná. Nem, a YouTube-on idén is egy latin sláger a legnézettebb zene, Rosalía és a J Balvin reggaetonos Con Alturája 750 milliónál jár és aligha áll meg addig, míg milliárdos nem lesz.

 

 

Szóval nem kérdés, megszűnőben az angolszász hegemónia, a popzenében minden korábbinál gyorsabban omlanak le a határfalak. Nincs helyhez kötöttség, mindenki mindenkivel kollaborálhat a Föld bármely pontján. És persze a világban mindenfelé egyre professzionálisabbak is a dalszerzők, egyre több és olcsóbb digitális program, online videó, workshop segíti őket, elmosódnak a korábbi tudásbeli különbségek és ez rengeteg potenciális zeneszerzőt teremt. Vége annak a privilégizált világnak, amikor csak néhány londoni üzletben lehetett megvenni egy adott kütyüújdonságot, de ott is csak annak, akinek rengeteg pénze volt rá. És ez valóban meglátszik. A koreai K-pop (Psy, 2NE1, BTS, Blackpink) és a sokféle stílust és nemzetet egy ernyő alá terelő latinpop (Luis Fonsi, Daddy Yankee, Don Omar, J Balvin, Bad Bunny, Romero Santos, Ozuna, Anitta, CNCO, Maluma, Reykon) egyértelműen betört a mainstream popzenébe – már az elmúlt években fokozatosan, de Luis Fonsi és Daddy Yankee Despacitójának hihetetlen 2017-es sikere után a tavalyi évben egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül. És ez a trend 2019-re is igaz, sőt aligha kérdés, hogy még legalább egy darabig velünk marad. Ma már nem anomália, hogy például egy brazil sztár (Anitta) megtölt egy arénát Londonban, vagy egy amerikai fesztiválon egy spanyol énekesnő, Rosalía aratja a legnagyobb sikert. Hanem lassan ez lesz a főszabály.

 

 

A latin- és K-pop-hódítás azonban csak a jéghegy csúcsa. Ma már ennél is erőteljesebb az ismeretlen régiók térhódítása. 2019-ben egy aktuális heti YouTube nézettségi lista Top 10-ében jó eséllyel volt K-pop-sztár, annál is több latin előadó, viszont egyre gyakrabban indiai énekes és énekesnő. A legnagyobb angol és amerikai sztárok meg sokszor jószerével éppen csak mutatóban. Oké, indiai előadókat jórészt a rengeteg indiai néz, de minél többen, minél többször lesznek szem előtt, annál kíváncsibbak leszünk rájuk, Diplo és sztárproducertársai annál gyakrabban építenek be tőlük csent motívumokat nyugati slágerekbe, és annál népszerűbbek lesznek az eredeti indiai sztárok is. És ez még csak egy ország. A streaming demokratizáló hatása miatt olyan, eddig kevésbé szem előtt lévő zenei világok (főleg afrikaiak, ázsiaiak, dél-amerikaiak) is hozzátehetik a maguk sajátos világlátását az aktuális pophoz, akik addig láthatatlanok voltak. Az egyik vezető folk- és világzenei kiadó, a Glitterbeat feje, Chris Eckman szerint a következő zenei forradalom az lehet, hogy a poptörténetet a Spotifynak köszönhetően új zeneként megismerők keresztezni fogják saját hagyományaikat, amiből sosem hallott megoldások, dalok, zsánerek születhetnek. „Afrikában már nincsenek elzárva a zenészek a világtól, ott a Spotify, mindent hallanak az ottani zenészek és inspirálódnak belőle. Nagyon gyors változásokat várok, ezek egy része nyilván rossz zenéket is eredményez majd, de a nagyobbik rész várhatóan igen izgalmas lesz.” Ehhez hasonló a most zajló iráni elektronikus zenei robbanás, ahol a rezsim lazított a zenekészítés büntethetőségén, meg is indultak a fiatalok, és rengeteg izgalmas album érkezik onnan vagy onnan származó előadótól (Sevdaliza, Ash Koosha, Sote, Temp-Illusion, Rojin Sharafi). India lesz a következő? Jó eséllyel! És mi történik, ha Kína feloldja a YouTube tiltását? Mikor robban be a kínai popzene? A világzene mint zsáner persze jobban is kihasználhatná a gőzerővel globalizálódó zenevilágot, az egyes helyi ízeket, hiszen a flamencót megújító, azt bátran elektronizáló Rosalía akár simán eladható lett volna világzenei sztárként is. Persze alighanem ő tiltakozott volna a legjobban ez ellen. Naná, önmaga jogán is világsztár lesz, ráadásul saját nyelvén, spanyolul. Igen, tetszik vagy sem, jön az új világrend a popban is.

 

Az átrajzolódó aktuális poptérkép ráadásul nem csak földrajzilag változik, de nagyban alakítja az is, hogy a 21. században végre nem csak epizód- és egy-egy kiemelt zászlóvivőszerep jut a nőknek a zenében, hanem Joni Mitchell, Patti Smith, Madonna, Björk vagy PJ Harvey nyomdokán tényleg kiharcolták maguknak a jogot az alkotásra. Az egyenlőségtől még arrébb vagyunk, de közelít hozzá a világ, és Beyoncé, Erykah Badu és Lady Gaga, vagy az említett fiatalok generációja (Taylor Swift, Charli XCX, Grimes, Ariana Grandé, Lorde, Billie Eilish, Kali Uchis, Rosalía) már dominálja a popzenét, legtöbbjük szerzőként is. Ráadásul a korábban erősen hímsovén műfajokban is javulnak az arányok. A hiphopban a leglátványosabb a női előretörés (Cardi B, Nicki Minaj, Cupcakke, Tierra Whack, Rico Nasty, Megan Thee Stallion, Lizzo, Little Simz), de az elektronikus tánczenében (Jlin, Fever Ray, Laurel Halo, Tirzah, Holly Herndon), az elektronikus kísérleti zenében (Nkisi, Kara-Lis Coverdale, Caterina Barbieri) és a dj-k között (Nina Kraviz, Black Madonna, Helena Hauff) sem csak férfiak érvényesülhetnek már, hanem egyre természetesebben nők is. Ráadásul jazzben és metálban is javul a helyzet, változik a világ. 

 

És az is természetes ebben az átalakuló időszakban, hogy a popzene témája is változik. Feltűnt, hogy a szorongás milyen alattomosan kúszott be az okostelefonnal született generáció popzenéjébe? Identitásunk ma már azonos az internetes világtudattal, és erről is szólnak a popdalok. Meg annyi másról, amiről korábban kevésbé: hogyan éljük meg a nemi szerepeket, ebben a nemi korlátokat lebontó korszakban? Milyen anyának lenni a 21. században? Hogyan fogjuk fel, hogy zajlik a klímakatasztrófa és hogyan küzdünk meg vele? És azzal, hogy mindenről valami más jut eszünkbe? És ezt a nyelvet vajon érteni fogja az is, aki már elmúlt harminc? Vagy akár már a kicsit idősebb generációnak is másik popzenét kell majd készíteni?

 

És akkor arról még nem is volt szó, hogy egyre nagyobb a zenei múlt, amit gondozni kell, és ami itt marad velünk. Minden egyes nappal, minden egyes megjelent lemezzel egyre hatalmasabb az a halmaz, amivel szintén foglalkozni kell. És aztán ott a sok technikai, futorológiai kérdés: a hologramon turnézó halott sztároktól a gépek által készített zenéig. Már nem az a trúváj, hogy egy gép (a Spotify algoritmusa) megmondja, hogy milyen playlist okoz majd neked örömet, hanem a gép a preferenciáidat felhasználva meg is alkotja azt a zenét, ami tökéletes számodra. Éppen egy újabb radikális váltás időszakában járunk, figyeljünk oda nagyon, nyissuk ki az érzékszerveinket. Ma már Magyarországon sem indokolja semmi, hogy fennmaradjon az a sokéves popzenei lemaradás, ami valahogy mindig is jellemzett minket.